A húgom és én olyanok vagyunk mint a tűz és a víz. Közben meg egy csomó dologban mégis nagyon hasonlítunk. Szerintem a nagyon kicsi korkülönbség és a közös neveltetésünk eredménye minden hasonlóság. Az összes különbözőségünk pedig a genetika hibája.
Amikor kicsik voltunk, a Kicsi volt a bevállalós, a bátor, aki minden csínyre, minden kalandra kapható. A barátságos, aki bárkihez oda mer menni és egy pillanat alatt belopja magát a szívébe -- persze csak ha épp kedve van hozzá. Eközben én voltam az óvatos, a szemlélődő, aki folyton csak olvas. Aki nem tudja mit mondjon.
Mindemellett a Kicsi volt a simulékony, a kompromisszumkész, aki nem vitázik, ha nem muszáj. Persze ha kell, akkor meg jó hangosan kiáll a saját határait védve. Miközben én zsigerből utáltam minden igazságtalanságot és visszapofáztam akkor is, ha inkább csendbe kellett volna lenni. És mindezek ellenére a saját határaimat mégsem védtem elég hatékonyan.
A Kicsit a szociális természete, hogy mennyire szeret emberek között lenni, belesodorta néhány rizikósabb élethelyzetbe. Engem távol tartott ezektől az outsider hozzáállásom. Kamaszkorunkban a szüleink úgy érezték, hogy a Kicsit kell félteni.
Aztán felnőttünk és kicsit megváltoztak a dolgok. Már nem a Kicsi a vállalkozószellemű. Eléggé komformista lett közben, aki nem szívesen hajszolja bele magát változásokba, aki szereti a nyugodt, megelégedett életet. Pont mint az apánk.
Rólam meg kiderült, hogy nem igazán tudok megülni a seggemen. Biztos a sok könyv. :D Néhai nagyanyám mindenért az olvasást okolta, és még az is lehet, hogy ebben speciel igaza lenne. Engem valahogy vonz a világ, az emberek, a megismerés. Szeretem a megszokott dolgokat, mert biztonságot adnak, de valahogy sose úgy alakul az életem, hogy sokáig tartsanak ezek a megszokott dolgok.
Anyai nagymamám Hajdú-Biharnál soha életében nem utazott messzebb. Sőt, élete nagyrészét ugyanabban az egy faluban töltötte. Ehhez képest én elég messze estem ettől a fától. És őszintén remélem, hogy nem nagyképűség azt gondolni, hogy a jég hátán is megélek valahogy. Mert a végére csak kiderült, hogy a húgom és én közül bizony én vagyok az agilisabb. Mondjuk tegyük hozzá, hogy folyamatosan olyan helyzetbe is hozom magam, amihez ez elengedhetetlen. :D
Csak onnan jutott eszembe ez az egész, hogy ha gyerekkorunkban valaki elé csak úgy leraktuk volna név nélkül kettőnk eddigi életútját, akkor nem biztos, hogy az alapján így tippeltek volna az emberek. Most meg itt vagyunk, a Kicsi szándéka szerint sosem költözik messzebb Hajdú-Biharnál, én meg nyakamba veszem a világot.
Azért kicsit remélem, hogy a jégig nem kell elmennem. :)
