Sehivel megtaláltuk a közös hangot újra. Nem volt egyszerű. Valahol a két nagyon különböző világunkban együtt sírtunk a két akaraton. Megpróbáltam elmondani Janinak, hogy mennyire szíven talált a kötete. Nem vagyok benne biztos, hogy igazán értette. Már vagy két napja azon gondolkodok, hogy melyiket másoljam be még a blogra. Az én szavaim többnyire elégtelenek, bármennyire is szeretném, ha úgy tükröznék ami belül van, hogy ne törjön meg.
Eszembe jutott, hogy úgy hét évvel ezelőtt összegyűjtöttem a barátaim kedvenc verseit. Az elmúlt hét évben megismertem néhány új embert is, talán tőlük sem lenne hülyeség begyűjteni a kedvenc verseket. Mostanában amúgy is újra sok verset olvasok. Zs büszke lenne rám. Vagy a fene se tudja. Jó lenne beszélgetni vele még egyszer az életben.
Áfra János: A másik fal
Pontban éjfél, mikor a körülmények láncolata
ágyba kényszerít, de miután leeresztem a redőnyt,
elaltatom a laptopot és a konvektort, takaró alatt
várom, hogy hűljön a nyirkos levegő és írni kezdjenek
szemhéjamra a sugárút fényei. Várom, hogy megnyíljon
a napsárga plafon, hogy szétcsússzanak körben
a türelmes falak. Mert egy csarnokká bővült,
szögletes buborékban talán még társtalanabbnak
érezhetném magam. De ebben tényleg nincs semmi
mártíromság, pont azt akarom, hogy a különállás
végre elérje végső határát, ahonnan már csak
szűnni tud a távolság ember és ember között.
Emléklabirintusunkban méterekre kerüli el egy-
mást zaklatott tekintetünk, csakhogy egy fal
két oldalán állunk, mit nem törnek át a gesztusok.
A részletek itt tartanak, mert a vonzódás kábulatában
képtelen vagyok belátni, hogy kétféle szeretet
még nem garantálja a találkozást.
A fal sötéten bámul rám a bútorok mögül,
egy beszüremlő fénysáv határolta árnyékkal
gúnyolni kezd reménykedésemért, és a plafon
sem tárja fel a felső szomszéd titkos életét.
Pedig megdőlhetne végre ez a szilárd nemlét
körülöttem. Ám nem lélegzik
a beton, nem reped festék, nem reccsen parketta.
Csak ez hallatszik, a kocsik fémes zaja, egy ismeretlen
szaggatott ordítozása, a párzó macskák élveteg sikolya.
Bárcsak látnád, bennünk tényleg van valami mindenen
kívülálló, mindent felejtő, öntudatlan boldogság,
ami megzavarhatatlan, s amihez együtt
már nem érkezhetünk el. Napfelkeltéig feszítem
a figyelmemet, ám így is hamarabb mozdulok meg,
mint hogy egyetlen vonásod felejthetném, s a falak
ugyanúgy állnak tovább az élettelen nyugalomban,
rezzenések és átjárók nélkül választanak el tőled.
Már látom. Sosem volt esélyem ellenük.
***
Már nem gonoszmáté. Lehet, hogy mindig lesz valami furcsa a kettőnk között lévő viszonyban, amit kívülről senki sem érthet meg, hiszen mi magunk sem értünk igazán, csak érezzük, de mi belülről nézzük ezt az egészet. De mostantól Mka itt is, nem csak a napi7-en. Kiérdemeltük.
