Holdvilág

Életünk traumáit mindannyian a magunk módján dolgozzuk fel. Még ha fel is lehet fűzni a folyamatot a pszichológia által megállapított lépcsőkre (tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás), akkor sem feltétlenül tudunk utat találni a másik feldolgozásához.

A környezetemben azt tapasztalom, hogy a felejtés és az elengedés számukra kéz a kézben jár. Nem erőltetik a kapcsolatot, inkább falakat emelnek, elfordulnak. Nálam ez alapvetően máshogy működik. Én sosem akarom felszámolni a múltat. Néhány évvel ezelőtt azt is sikerült elérnem, hogy már nagy tanulságot se feltétlenül akarjak levonni. Megőrizni próbálom a dolgokat. Persze ha a másik fél nem tud vagy nem akar partner lenni ebben, az mondjuk eléggé meg tud viselni.

De most így érik bennem a tanulság, hogy attól, hogy ők nem azt és nem úgy érzik ahogy én, ez az én érzéseimen nem csorbít semmit. Az én emlékeimet nem veszi el. Az én életem nem lesz ettől kevesebb. Az én múltam nem lesz ettől súlytalan. Nekem nem. És végső soron (innen nézve) ez számít.

Jó, hát nyilván megfordul velem időnként a világ. De ez az én életem. Csak egy van belőle. Tele hibákkal, jobb és rosszabb döntésekkel, nehezebb és könnyebb pillanatokkal. Nem hiszem, hogy készen állok arra, hogy ezt mélységében taglaljam itt és most. 2016 egy nagyon küzdelmes év volt, ahol elsősorban és mindenek felett saját magammal kellett harcolnom. Nem tudom, hogy mennyire tekinthető ez a küzdelem lezártnak, de akárhogy is, megpróbálok végre tisztába jönni önmagammal és elfogadni azt, aki lettem.

2016-ra egyébként ezek a nemes céljaim voltak, amikből ez lett:

- Hát sokkal többet tanulni nem annyira sikerült, viszont július elseje óta határozatlan idejú szerződéssel, teljes munkaidőben dolgozok egy olyan helyen, ahol nagyon-nagyon szeretek lenni. Szeretetre méltó, különleges emberek vesznek körül, elfogadják a hülyeségeimet, a csapat tagja vagyok maximálisan, és azt csinálhatom, amit szeretek. Jó helyen vagyok, és ez a múlt fényében különösen nagy dolog.

- Tető lett a cicu feje felett.

- A spórolás azért még tart.

- Mondjuk költséghatékonynak határozottan költséghatékonyabb voltam.

- Na mondjuk ez a sportolás dolog csúfosan megbukott. Pedig olyan szép volt a jóga.

- Ezt sem ártana még gyakorolni...

2017-re most valami nagyot kellene álmodni, tervezni. Például kicsit ki kéne bővíteni a bakancslistámat. Karácsonykor a fa alatt mindenki olyan meghitt meg mittomén milyen volt, én meg magányos és nyomorult, úgyhogy mikor a Kicsi meglepett a térképpel, akkor közöltem az én drága családommal, hogy én az idén nyáron így vagy úgy, de elmegyek Japánba. Merhogy Ázsia még olyan fájóan üres. Imádtam, ahogy szkeptikusan kérdezgetik, hogy komolyan?? Mer már ismernek annyira, hogy tudják, hogy az ilyen faarccal előadott kinyilatkoztatásaim általában bejönnek. Szóval helló 2017!

- Tehát a cél: Japán.

- Mondjuk azt hiszem, hogy az önmagammal tisztában levést nem kell abbahagyni az idén sem. Lehet ezt még bőven jobban csinálni.

- Php fejlesztőt csinálok magamból, ha a fene fenét eszik is!

- Cicut senki sem pótolhatja, de egy (két) macskusz nélkül nem olyan szép az élet, szóval ezen a téren azért így tennék valamit az idén.

- Megfogadom, hogy körültekintőbben próbálom kezelni az emberi kapcsolataimat. (ezt kb. naponta kéne elolvasnom, hogy ne csak utólag érezzem a súlyát)

- Lefutom a sziget kört.

...legyen így...

Az idén is csináltam egy kis listát az általam elolvasott könyvekből. Sajnos a tavalyi terméshez képest 2016-ban jóval kevesebbet sikerült abszolválnom, bár nem panaszkodok azért, mert nagyrészt olyan könyveket, amiket alkalom adtán akár szívesen újra is elolvasnék (mondjuk nem is egy van, ami már az idén is újraolvasottként szerepel a listán). Megpróbálok mindegyikről írni is most pár szót, benyomást.

1. Sarah Lotz: Hármak
    Egészen nyomasztó horror, ami azon túl, hogy a végéig tartja a feszültséget, tökéletesen leképezi, hogy a média milyen manipulációkra képes.

2. Lev Grossman: A varázslókirály
    Valahogy nagyon tudom szeretni ezt a cseppet sem optimista történetet.

3. Salman Rushdie: Az éjfél gyermekei
    Tökéletes hangulatteremtés, minden ízében India, gyönyörű képek, lassan hömpölygő mondatok. Annyira magával ragadó, hogy annak ellenére is imádtam, hogy sokszáz oldalas és cseppet sem könnyű olvasni.

4. Nick Cutter: Mélység
    A legjobb horror, amit eddig olvastam.

5. Erika Johansen: Tear királynője
    Gondosan felépített fantasy világ, ami a regény végére pont beszippant annyira, hogy érdekeljen és várd a folytatást. Korrekt iparos munka.

6. Catherynne M. Valente: Marija Morevna és a Halhatatlan
    Orosz életérzés, mesevilág. Külön nekem a nőről, aki két férfit szeret egyszerre.

7. Daniel Keyes: Virágot Algernonnak (ápr.15.)
    Régi hiányosságomat pótoltam végre. Szomorú történet ez, de teljesen átérzem, hogy miért szeretik annyian.

8-15. Lucy M. Montgomery: Anne sorozat (jún. 26.)
    Jó, hát időnként újraolvasom, hogy tágabb tere legyen a képzeletemnek.

16. Lev Grossman: A varázsló birodalma (júl.2.)
    A varázslók trilógia lezárása, ami végsősoron egész megnyugtatóra sikeredett.

17. Modern php (júl.7.)
    Hogy elhitessem magammal, hogy tényleg megteszek mindent a tanulásért is.

18. Paul Tremblay: Szellemek a fejben (júl.16.)
    Én csalódtam ebben a könyvben, de ahogy távolodok tőle, úgy jut eszembe egy-egy részlete újra meg újra. Lehet, hogy mégis csak tud valamit, hogy ennyire nem ereszt?

19. N. K. Jemisin: Az ötödik évszak
    Iszonyú lelkes voltam tőle az első oldaltól az utolsóig, bár azt hiszem, a csattanók egy részére egészen hamar ráéreztem. De ez nem vont le semmit a történet értékéből. Nagyon várom a folytatást.

20. Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás
    Azt hiszem, nekem ez az év könyve. Még akkor is, ha nagyon szoros a verseny, de erről még majd lentebb írok. Ez a regény azóta kísér, hogy felütöttem az első oldalon. Tökéletes ajándék volt, köszönöm!

21. Paula Hawkins: A lány a vonaton (okt.14.)
   Csak egy szokásosan izgis, egyszer olvasható kriminek ígérkezett, de azért egy csalódott alkoholista nő szemszöge egészen rendhagyó olvasmányélményt teremtett.

22. J. K. Rowling: Harry Potter és az elátkozott gyermek
    Jó, hát nekem ez volt az év csalódása.

23. Tatjana Tolsztaja: A macskány
    Ez egy elég nehezen olvasható könyv, ami sok jó részlettel rendelkezik, de valahogy az összkép mégis töredezett és nehézkes marad.

24. Wéber Anikó: Az osztály vesztese
   A fb-on akadtam bele egy ajánlóba erről az ifjúsági regényről, és egészen tanulságosnak látom. Majd kölcsönadom anyámnak is.

25. Sofi Oksanen: Norma
    Oksanen még mindig zseniális. Pláne, hogy végre élőben is találkozhattam vele és dedikálhatta nekem a Baby Jane-t (azért azt, mert az elcseszett szerelemről az szól). Amúgy a Norma eléggé eltér Oksanen eddigi regényeitől, de ettől függetlenül totál izgalmas és zseniális ez is.

26. Neil Gaiman: Óceán az út végén
    Na igen, ez így évvégére eléggé beütött. Nem hiába szemezek már ezzel a könyvvel régóta. Éreztem, hogy hív, és tökéletesen meg is talált. Talán még a Coraline-nál is jobb.

27. Susan Sebold: Komfortos mennyország
    Ezt biztosan nem kell ragoznom. Ez a könyv nekem kapaszkodó, segítség és menedék egyszerre. Már több mint tíz éve.

28. Homonnay Gergely: Puszi, Erzsi!
    Kár ezért a könyvért, mert az ötlet alapvetően jó, és bizonyos részei tényleg kiválóan meg is valósulnak. De kivonva a politikát és a káromkodást meg a radikalizmust csak fájóan PC epizódokká esik szét a kép, és a kilúgozott Erzsinél sokkal jobban csípem a fb-on megnyilvánulót.

Az idén megrágott 28 könyvből ha most böknem kéne egy legjobbat, akkor nagyon nehezen menne, de ha kivesszük az újraolvasottakat, akkor talán tényleg a Tizenegyes állomás lenne a befutó, szorosan együtt említve Az éjfél gyermekeivel, Marija Morevnával és az Óceán az út végénnel.

Ezt az évet egyébként Sarah Lotz zárja, hogy 2017-et úgyanúgy kezdhesse. :)

B.Ú.É.K.

Biztos vagyok benne, hogy sokan vannak úgy vele rajtam kívül is, hogy bizony nekik van a legklasszabb szuperapájuk a világon. De mivel ez az apáknapi hétvége, én a saját Apukámról (és kicsit a többi klassz apáról a környezetemben) akarok írni.

Arról a klassz apáról, aki otthon vigyázott rám, amíg anyám a húgomat megszülte. Én anyámnak azt, hogy engem napokra magamra hagyott, nem annyira tudtam 1,5 évesen megbocsátani, a kórházban kishúgnéző helyett tehát közöltem vele, hogy én bizony nem megyek oda hozzá, mert "Apa itt van".

Arról a hősről, aki a szakadó hóesésben hazafuvarozott az oviból a téliszünetet megelőző utolsó napon, majd mikor zokogva közöltem, hogy de Cinike ott maradt az óvodában, akkor fogta és gyalog (kocsival már nem mert nekivágni a csúszós, havas útnak) elment a város másik végébe a nyomvadt kis plüssegérért, hogy az ő kislányának legyen mit ölelgetni a téliszünetben is.

Arról a nagyszerű apáról, aki mesét olvasott minden este, aki vóvókutyásat játszott velünk négykézláb az asztal körül, aki megtanított sakkozni, aki kifésülte a hajamat (mert anyámmal ellentétben ő nem cibálta), aki a nyakába vett, aki simogatta a hátam amíg elaludtam, aki elvitt magával a munkahelyre, ha már lábadoztam vmi otthonmaradós vírusból, aki minden táncos fellépésre elvitt és elfuvarozta a barátnőimet is, aki minden reggel elvitt kocsival a gimibe, aki bárhova értem jött akármikor is hívjam. Aki megtanított, hogyan írjam le a kettes számot, aki számtalan estén keresztül oldotta meg velem a matematika versenyfeladatokat, aki kikérdezte a töri évszámokat.

Arról a csodás apáról, aki mikor péntek délben sírva felhívtam, akkor fogta magát, beült a kocsiba és délután négyre minden cuccommal (ami nem volt kevés) hazaköltöztetett Debrecenből.

Arról a gondoskodó apáról, aki egy héten keresztül a kórházi személyzet munkáját átvéve ápolt engem, hozta-vitte az ágytálat, segített mosakodni, enni hozott, tartotta bennem a lelket, ha már a fájdalmat máshogy nem tudta enyhíteni.

Nekem van a legjobb apukám. A legeslegjobb. Nekem ő a leg. Az életem összes fontos dolgában ott volt. Ha nem személyesen, akkor a fejemben. Ő tanított arra, hogy bármilyen körülmények között beszélhetek arról, hogy mit miért tettem. Hogy az emberek közötti egyetlen híd a kommunikáció. Hogy mindenki lehet értékes, érdemes adni egy esélyt. Hogy nem számít a származás, a bőrszín, a szexuális orientáció. Hogy liberálisnak lenni nem szitokszó. Hogy a tehetség nem átok, hanem lehetőség. Hogy a kemény munka hozhat eredményeket, de nem minden. Hogy tanulni sosem késő.

Hogy attól, hogy más vagyok, még megtalálhatom a helyem a világban.

És azt is tudom, hogy az én nagyszerű apámat is nevelte egy apa, akit egész életemben csodáltam a hatalmas tudásáért, a széles látóköréért, az olvasottságáért, azért, hogy a korától függetlenül is szenvedélyesen szeret tanulni. Egyszer majd szentelek egy teljes posztot az én drága Papikámnak, mert ennyi kicsiben nem lehet elmondani, hogy milyen sokat tett a családjáért, a tanítványaiért, a közösségért, ahol él. Lenyűgöző ember, aki nagyon jó apukát nevelt nekem.

Nekem ők az abszolút apai példaképek. Minden nap azon igyekszem, hogy méltó legyek a nevükre.

Kedvelem ezt a jóga-dolgot. Nem mindig esik egyformán jól, és szerintem még mindig nem kaptam el teljesen a dolog meditációs fonalát sem, de érdekel és tetszik.

Mondjuk lehet, hogy nem a legjobb alap úgy érkezni a jógaórára, hogy az ember rohan. Szó szerint. Persze lehetne időben indulni, nem pedig a kezdés előtt 20 perccel. Az ember kapkodva átveszi a ruháit, berobog a terembe, választ egy szőnyeget, magához vesz egy plédet, aztán kezdődhet is a bemelegítésként szolgáló meditáció, ahol a tested érzeteire figyelsz és a légzésedre. Nekem meg még ezerrel száguld a pulzusom. És fejben még a félbehagyott teendőket pörgetem.

Aztán van egy olyan, hogy a jógaoktató mindig elmondja, hogy az egyes ászanákat csak úgy szabad csinálni, hogy az ne okozzon erőlködést. Ne remegjen a kar és a láb, a tónusos izmok ne húzódjanak. A legtöbb ászanát úgy kell kitartani, hogy ne 20-30 másodpercig legyen elviselhető, hanem percekig kitartva is (akár) kényelmes legyen. Bennem, aki ha keveset is, de sportolgatott ezt-azt egy időben, ez nagyon furcsa érzetet kelt. Milyen már az az "edzés", ami nem fáj? Aztán a másnapi izomláz és kellemesen fájó érzetek mindig megerősítenek abban, hogy jó ez a jóga.

Most arra gyúrok, hogy minél jobban megtanuljam fejből a mozgássorozatokat, hogy aztán itthon is tudjak gyakorolni. Meg közbe kitaláltam azt is, hogy az új melóhelyemhez közel is keresnem kell egy jógastúdiót. Jó lesz ez.

Facebook-on FK megosztott egy cikket a professzorról, aki a kudarcait taglaló negatív önéletrajzzal hívta fel a figyelmet arra, hogy az élet nem habostorta, amitől énis kedvet kaptam ahhoz, hogy írjak egy ilyet. A teljesség igénye nélkül (a szociális és párkapcsolati kudarcaimat mellőzve) íme:

Ezerkilencszázkilencvenvalamennyi  --  Azt mondták, hogy falsul éneklek.

2003.  --  Egyest kaptam a töri feleletemre.

2006.  --  Nem jutottam be az OKTV országos döntőjébe.

2006.  --  A kedvenc oktatómnál nem tudtam ötöst szerezni félévkor.

2008.  --  Másodszor is megbuktam jelentéstanból.

2009.  --  Irma szerint én nem vagyok a mesterképzésre való.

2011.  --  Visszautasították az önkéntességre való jelentkezésemet.

2011.  --  KT szerint túlságosan felszínes vagyok a kutatáshoz.

2012.  --  Nem nyertem el a pályázatot.

2012.  --  Megbuktam mint háziasszony (és ezt a fürdőszobába zárkózva a padlón zokogva "viseltem büszkén").

2012.  --  A főnököm az első minősítő levélben felsorolta milyen rémes hibákat vétettem és mennyire rosszul teljesítettem.

2013.  --  Két megpályázott állásból is elutasítottak egyetlen hónapon belül.

2014.  --  Egyhónapos állásinterjúsorozat után a "másik" lányt választották helyettem.

2014.  --  A kollégáim ki nem állhattak.

2015.  --  Nem igazán tudtam jó statisztikai elemzést végezni egy fontos projektben.

2015.  --  Már az első munkahetemen elfelejtettem a jelszót.

2015.  --  A főnököm felsorolta, hogy mikben nem fejlődtem az általa elvárt tempóban, és hogy ezért, illetve még más okból, de csak félállásban tud alkalmazni továbbra is.

***

Tanulság nincs.

Szerdán ültem az irodában, zenét hallgattam és dolgoztam, mikor kinyújtózva azt éreztem, hogy ropognak a csontjaim, nyúlnak az ízületeim és olyan jól esik az egész. Gyorsan rákerestem arra a jógastúdióra, amit a múltkor Anyahajó említett. Ritkán jutok ilyen gyors elhatározásra, de akkor úgy döntöttem, hogy csütörtök délelőtt én kipróbálom a jógát.

Gerincjóga, kezdő óra. Aszittem, hogy el fogok késni, de kutyafuttában átöltözve is csak a második érkező lettem. További tizenpár ember szálingózott még be, aztán olyan 5-10 perces csúszással megjött az oktató is és elkezdődött az óra. Furcsa élmény volt. Nagyon izgatott voltam, és eléggé fel voltam pörögve, úgyhogy nekem nem igazán sikerült meditatív és elmélyült állapotba hoznom magam. Ezután az egyetemi tesi keretében felvett gerinctornán megismert gyakorlatokhoz eléggé hasonló nyújtások következtek közel 90 percen keresztül, a végén vagy 10 percnyi meditációval, amibe szintén nehezen tudtam elmélyülni, mert az egyetlen férfi résztvevő hangosan horkolt. :D

Tulajdonképpen azt éreztem, hogy egyáltalán nem fáradtam el. Meg se izzadtam, semmi. Kicsit csalódott is voltam. Valahogy többet vártam az egésztől, annyi lelkes jógarajongó barátom van. Mindenesetre úgy voltam vele, hogy talán adok még egy esélyt a dolognak.

Aztán felkeltem péntek reggel, és olyan izmok fájtak a testem különféle tájékain (pl. a kulcscsontomnál), amikről nem is tudtam, hogy léteznek. :D Szóval, ha megjön a fizum, akkor azt hiszem, befizetem magam egy 10 órás jógára, mert ezt még érezni akarom.

Ja igen, egy újabb pont kihúzva a bakancslistámról! :)

Én nagyon szeretek táncolni. :)

Ezt már régebben meg akartam kérdezni, hátha valaki tudja rá a választ:

De mér nő szőr a nőn???????????????????????????????