Holdvilág

Mit is mondhatnék 2017-ről? Nyilván előszöris azt, hogy ezt az értékelést tegnapelőtt még sokkal ihletettebben tudtam volna megírni. Persze, ha épp nem költözök. Az elmúlt egy év nagyrészt amúgy ennek a jegyében zajlott. Hatalmas léptékű lakásfelújítás, rengeteg pakolás (itt is, ott is), és most pedig a költözködés. 2017-ben sok minden történt, például lezártuk a házasságunkat. Hosszan tartó, sokszor egyáltalán nem fájdalommentes procedúra volt, de azt hiszem, egészen felnőttes módon csináltuk végig.

Ha visszatekintek, akkor valahogy mégsem azt látom, hogy milyen nehéz év volt (annak ellenére, hogy azért nem volt hiány nehéz pillanatokban), hanem sokkal inkább azt, hogy milyen sok jó perc volt benne, mennyi boldogság. És mennyi tanulság. Főleg magamról. Egyébként az önmagamról alkotott képem formálódását leginkább azon látom, hogy milyen anya vagyok. Még soha semmit nem találtam ennyire nehéznek, mint gyereket nevelni. És azt hiszem, sokszor fogok még fejjel a falnak menni ebben a témakörben, és lesznek még elhullatott könnyek bőven. Nagyon nem érzem magam otthon ebben a szerepben, és ezt nyilván nem teszi könnyebbé, hogy valójában nem én vagyok az anyja. Ennek ellenére továbbra is minden erőmmel azon leszek, hogy a legjobbat hozzam ki ebből a helyzetből. Miatta és magam miatt is.

Ami a szakmai dolgaimat illeti, hát én még mindig úgy érzem, hogy közel sem állok ott, ahol szeretnék. 2017-ben is történt előrelépés, kipróbáltam magam félállásban egy másik helyen, ennek köszönhetően magasabb lett a fizetésem, és megbecsültnek érezhettem magam sok esetben. Viszont még mindig nagyon nehéz számomra sok feladat, és sokszor érzem a tudásbeli hiányosságaimat.

És most jön az a rész, hogy megköszönöm azoknak, akik nélkül ez az év sokkal-sokkal nehezebb lett volna:

- Először is Tepinek. Minden rosszabb (nem, erre nincs jobb szó) lett volna, ha ő nem olyan amilyen. Olyan higgadt, felnőtt, kedves és tisztességes. Csak remélhetem, hogy 2017-ben már ő is jobb véleménnyel volt kicsit rólam. Higgye el, igyekszem, hogy jobb ember legyek.

- Aztán itt van A., aki a legeslegjobb barát. Az ő támogatása nélkül már biztosan a Dunába ugrottam volna. A legnehezebb pillanatokban is volt egy jó szava, egy zsepije vagy egy ágya. És hihetetlenül hálás vagyok, hogy bármikor hívhattam. Szó szerint bármikor. 2018 a mi évünk lesz! #yearofperu

- A fantasztikus kollégáimnak is örök hála. Bármilyen napom volt is, ők mindig jobb (vagy mégjobb) kedvre derítettek. Velük, mellettük mindig azt éreztem, hogy van egy kis sziget a világban, ahol befogad egy közösség, akik szeretnek és vigyáznak rám.

- A (néha nem is annyira) új barátaimnak. Tudom én, hogy az ilyen felnőtt korban kötött barátságok már sokkal ingatagabb lábakon állnak, mint az olyan vérszerződés jellegűek mint amilyen A-val van, de azért meglepően sok örömöt és segítséget tudnak adni ezek is. Például jópár mozit. Vagy minden hétfő este a kvízt. Vagy a közös nyaralást raftinggal, via ferratával (fú, az de király volt!). Vagy egy kocsit és két segítő kezet a költözéshez. Vagy dobozokat. Vagy egy-egy fuvart. Vagy átbeszélgetett ebédeket. Nagyon jó élmények ezek, amik nélkül sokkal szomorúbb lett volna 2017.

- És ne feledkezzünk meg a többi régi barátról sem. A kislányokról, akikkel a kéthavonta elköltött vacsora mindig feltöltődés. Vagy G. barátom, akinél jobb beszélgetőpartner nincs, ha könyvekről van szó. Vagy G. barátnőm, akivel még akkor is sokkal közelebb kerültünk egymáshoz az elmúlt évben, ha összesen 3-szor találkoztunk.

- Aztán itt van még a megkerülhetetlen családom is. Akik végül elfogadták, hogy nem az ő normáik szerint fogok élni. És elsősorban itt anyámé a respect. A vele való viszonyom gyökeresen változott meg. Sokkal többször támogat, és ha a gyerekneveléssel kapcsolatban vannak kétségeim vagy kérdéseim, akkor jó érzés, hogy hozzá bizalommal fordulhatok.

- És végül, de nem utolsó sorban: SirM. Neki csak azt köszönöm, hogy van. Mindenestül (igen, a faszságaiddal együtt is). Ajándék.

----------------------------------------------

Lássuk, mi valósult meg a tavalyi tervekből:
- Japán helyett Zugló.
- Ezt a magammal barátkozást asszem egész jól űztem 2017-ben. Nem adom fel most sem, mert vannak itt még feltáratlan szegletek.
- Ez a php dolog egyelőre nem sikerült. Egyelőre!
- Cica sincs. :( A 30 négyzetméter erre nem volt alkalmas.
- Körültekintőbben kezelt kapcsolatok? Háááát. Talán (!) ezt is jobban csináltam már egy kicsit, de azér itt még messze van hova fejlődni.
- A szigetkört még nem bírtam lefutni egyhuzamban, csak a háromnegyedét. De 2018-at ismét kicsit sportosabbra tervezem.

Nézzük a terveket az idei évre:

1.) 2018 Peru éve. Nem érdekel, hány esküvő, várnak ránk az alpakák!

2.) 2018 a tanulás éve lesz. Belevágok a képzésbe, és a tőlem telhető legjobbat hozom ki belőle. Az pedig nem kevés. :)

3.) Mostmár nincs kifogás, hogy kevés a hely, úgyhogy jöhet az idén itthon is a jóga! És persze még némi sport, például futás és biciklizés.

Oké, 20 perce bámulok a levegőbe, mert nem jut eszembe semmi magasztos vagy fennkölt Cél. Lehet, hogy három cél elég egy évre? Lehet, hogy akkor a változatosság kedvéért meg is valósítom őket? :D

Tegyünk egy próbát.

Egy időben az irodában újrahallgattam egy csomó Disney mese betétdalt, meg néhány rajzfilmet is újranéztem (pl. a Mulant, a Pocahontast, A kis hableányt és a Herculest), és az jutott eszembe, hogy talán nem véletlen, hogy gyerekkorunkban az egyik történet megfog, míg a másik szinte teljesen hidegen hagy. Emlékszem pl., hogy a Pocahontast kifejezetten utáltam, mert olyan szomorú és megfoghatatlan volt számomra a vége. Vagy a Mulan se mozgatott meg bennem semmit. Igazából az összes Disney hercegnő közül egyetlen egyet éreztem a magaménak, akivel maradéktalanul tudtam azonosulni, és az a kis hableány volt.

Arra határozottan emlékszem, hogy az volt ennek az azonosulni vágyásnak az egyik központi eleme, hogy Arielnek milyen szép hangja van. De a többi mesében is szépek és fülbemászóak a dallamok, úgyhogy azt hiszem, ennél több is lehet a dologban. Ariel egy olyan alak, aki nem öltözik hercegnős habos-babos ruhákba, és a fő jellemvonása, hogy mérhetetlenül elvágyódik onnan, ahol van (ezt a motívumot szerencsére tökéletesen mentették át Andersentől).

Tetszik vagy sem, de ez az elemi elvágyódás mindig is megvolt bennem. Már egész kicsi gyerekkoromtól. A millió elolvasott könyv, a mesék, a szerepjátszás, a számtalan történet amit másoknak meséltem és írtam. Ez az állandó nyugtalanság, a vágyakozás át tud fordulni egészen rosszba is: az érzésbe, hogy nem találom a helyem, hogy nekem nincs helyem. Kislány koromban nagyon sokáig éreztem így.

Mostanában több forrásban is belefutottam abba a gondolatba, hogy ha az embernek van egy rossz tulajdonsága, valami "bogara", akkor a legjobb amit tehet, hogy nem harcol ellene, hanem kiaknázza. Például ha valaki éjszakai álmatlanságban szenved, akkor az vállaljon éjszaka végezhető munkát - meg ilyesmik.

Tudva-tudatlanul azt hiszem, énis kiaknáztam ezt a folytonos nyugtalanságot: ez hajtja az ambícióimat, ez késztet arra, hogy tanuljak, hogy kipróbáljak újabb és újabb utakat, hogy hatalmas elánnal vessem bele magam a világba.

Ez a jó része.

A rossz meg nyilván az, hogy az új útra könnyű rálépnem, de kitartani a célig, csinálni, tűrni a monotonitását, a sikertelenségeit, a korlátait -- na ezt még bőven tanulnom kell...

Épp az imént olvastam ezt a cikket. Dióhéjban arról szól, hogy az Y generációsoknak (mai huszonévesek) mennyire nehéz elhelyezkedniük a munkaerőpiacon, hiszen ma már nem úgy működik az élet, mint a szüleik idejében, amikor bármit tanultál, utána rögtön lett állásod, ahol nyugdíjig eldolgozhatsz.

A cikk szerzője leírja, hogy ő maga milyen stációkon ment keresztül, mennyire kilátástalan a helyzete, hiszen a szakmájában csak fizetetlen gyakornoki állásokat ajánlanak neki, míg más munkákhoz túlképzettnek tartják a diplomájával és ezért küldik el.

Szögezzük le már az elején, hogy én sosem voltam igazán ebben a helyzetben. Tiszta sor, hogy énis fizetetlen gyakornokként kezdtem a pályámat, de nekem akkor még ott volt a phd ösztöndíj. Aztán amikor úgy döntöttem, hogy nem ez az én utam, hogy nem az akadémiai szféra és nem is az adatbányászat, akkor váltottam.

Szakmát váltani nem lehet csak úgy. Az új szakmát ki kell tanulni. És ez nem egy néhány hónapos online tanfolyam. Viszont kezdetnek az is jó. Aztán jöhetett a nem túl fényesen, de legalább valamennyire fizetett gyakornoki állás. Ez már elég ugródeszka volt ahhoz, hogy egy évvel később egészen tisztességes fizetésért kapjak teljes, határozatlan idejű munkát, ahol tovább fejlődhetek.

Két dologról azonban szót kell ejteni. Az egyik nagyon fontos, hogy a fizetés nélküli időszakban, amikor online tanfolyamokat végeztem és önmagam képeztem, akkor sem maradtam anyagi támogatás nélkül. Ha ez nincs, akkor bizonyára sokkal rögösebb, ha nem egyenesen lehetetlen lett volna a szakmai váltás. Ebből a szempontból nagyon szerencsésnek mondhatom magam, és hálás vagyok ezért.

A másik dolog rajtam múlott. Mikor úgy ítéltem meg, hogy azon a területen, amit nyolc (!) évig az egyetemen tanultam, nem fogok tudni boldogulni, akkor váltottam. És nem derogált újra tanulni, újrakezdeni mindent. Nem derogált közel 30 évesen gyakornoknak lenni, aztán juniornak. Ezek csak lépések a cél felé.

Még most is abban a fázisban vagyok, akinek rengeteget kell tanulnia akár munkaidőn túl is, hogy megtarthassa az állását, hogy jobb lehessen. Soha fel sem merült bennem, hogy én már eleget tanultam, nekem nincs már ehhez kedvem. Néha persze vannak rosszabb napok, amikor tényleg nincs kedv, de a józan ész azt diktálja, hogy tanulás nélkül nem fogok érteni semmihez. Aki pedig nem ért semmihez, az nem boldogul.

Én a cikk írójának is csak azt tudnám tanácsolni, hogy gondolja át, hogy mi az, amit szívesen csinálna, és képezze magát abba az irányba tovább. Nincs megállás, nem lehet az egyetem után hátra dőlni. Ha jobban megnézi, valójában a szülei is nagyon sokat tanultak még a szakmájukról, csak ők abban a szerencsés helyzetben esetleg, hogy egy fix munkahely biztonságában. Részt vehettek továbbképzéseken, expókon, tanultak a tapasztaltabb kollégáktól, új feladatkörökbe kerültek és így tovább.

Ha az ember eljut eddig a felismerésig, akkor talán már könnyebben lépi meg a következő lépcsőt. Én kívánok ehhez elsősorban kitartást és szorgalmat. A többit már ezek is meghozzák.

Legkedvencebb kollégámnak azt magyaráztam ma, hogy a trikolor cicák szinte mind lányok. És hogy ilyen genetikai okai vannak ennek. És akkor mondta nekem, hogy látott valami videót arról, hogy a cirmosok is inkább lányok, és hogy ez mindenféle állatnál megfigyelhető, meg az embernél is, csak nekünk nem látszanak annyira ezek a jegyek.

Szóval megállapítottam, hogy én is csíkos vagyok, csak én belül hordom a cirmjaimat. ^^

Myself have the power to die.

Mindig eljön. Hol hamarabb, hol később, de sosem úszom meg. Mindig megijedek. Hogy van mit veszíteni. Van mit veszítenem. És onnan már nem megy olyan könnyen, olyan magabiztosan.

Kívülről úgy tűnhet, mintha egyszer csak elkezdenék nem bízni. A valóság az, hogy sosem bíztam. Csak ez egy pont után hirtelen elkezd zavarni. A lehetőségek, hogy mi lesz. Nem tudom, hogy melyik volt az a pont az életemben, amikor a végletesen szentimentálisból a végletesen szkeptikusba fordultam. A bizalmatlanba. Abba, aki nem hisz a szerelemben, nem hisz az örökkévalóságban, nem hisz az ígéretekben, nem hisz senkiben, nem bízik meg senkiben.

Egész sokáig el lehetett ezzel a rakománnyal is döcögni. Nem jó, de egy darabig működik. Aztán már csak fájdalmat okoz. Mindenkinek. Még nekem is.

Azt mondják, az első lépés a probléma felismerése.

A probléma nem én vagyok.**

De bennem van.

Próbálom megváltoztatni. Nem magam. A szemléletem. A viselkedésem. Próbálok bízni. Próbálok hinni.

Mi történhet? Fájni fog?

Mert így nem..?

----------------------

** ezt mondjuk még jó sokszor le kéne írnom, hogy el is higgyem

Menthetetlenül itt az ősz. Mindig kiszagolom. Meglátom. Amikor már nem olyanok a fények, nem olyan a szél és nem olyan a levegő szaga.

Tegnap kimentem a konyhába csinálni egy teát az irodában és amikor kinéztem az ablakon, akkor láttam a nyárfa elsárgult leveleit. Valószínűleg a nagyja még tavalyról maradt itt. De akkor is az volt az első dolog, ami bevillant, hogy ennyi volt az idei nyár. Már azelőtt éreztem, hogy az esti vihar 10 fokot hűtött volna a levegőn, vagy hogy igazából elborongózott volna az idő.

Ma már igazi őszi szél van, őszi fényekkel. Nekem a nyár az igazi lételemem, a sok napsütés, a meleg éjszakák mindig energiával töltenek el. A tavasz mindig reménnyel.

Az ősz pedig a legszebb. A legjobb fények, a gesztenye, a színes harisnyáim, a séta, az utolsó napsugarak megbecsülése. Most hosszú ősz lesz. Érzem. :)

Minden évben eljön az anyák napja, és én rendre kényelmetlenül érzem magam miatta. Általában nem tudok sem hálás, sem szeretetteli lenni, inkább kínos kötelesség az egész. Olyanokért kellene hálatelt szívvel vezekelnem, amiket nem kértem, és amiket anyám önként vállalt mikor úgy döntött, hogy nem vetet el.

Sosem volt jó viszony közöttünk, sosem találtuk a közös hangot. Nem volt közös témánk, nagyon különbözően láttuk a világot, a hasonló temperamentumunk pedig még azt is ellehetetlenítette, hogy legyintsünk a másik faszságaira.

Nem én voltam a jó kislánya, nem tudtam olyan lenni, amilyet elképzelt magának a várakozás 9 hónapja alatt. Erre ott volt és ott van most is a húgom. Nem tudtam a barátnője sem lenni, ahhoz túlságosan is különbözőek vagyunk (meghát szerintem egy gyereknek az anyja ne a barátja legyen, hanem az anyja).

Harminc éven át nem tudtunk mit kezdeni egymással. Aztán valami megváltozott. Vagy valamik.

Időben nagyjából egybeesett a válásom bejelentése a szüleim felé, illetve anyámnak az az érzelmi mélypontja, amit már nem tudott elmaszatolni ő sem. Talán nem volt egymástól teljesen független a két esemény, talán csak véletlen volt, de mikor nekem a legnagyobb igényem volt a szüleim felől a megértésre, anyám akkor lépett az önismeretnek egy olyan lépcsőjére, amin eddig még sosem járt -- és terápiára ment.

Azt gondoltam, hogy majd megint megkapom az önváddal elfedett hibáztatást, hogy nem az a gyerek vagyok, akit elképzeltek -- de tévedtem. Anyám vagy nem szólt semmit, vagy csupán néhány felületes mondatban a támogatásáról biztosított. Nem volt nagyon támogató, de legalább vádló sem. És innen már lehetett az egymáshoz való kapcsolódás irányába lépni.

Pár hónappal később már tudott kíváncsi lenni is. És tette ezt úgy, hogy életünkben először nem éreztem, hogy elvárásai vannak felém. Egyszerűen csak meg akart ismerni. Végre. Engem. Az életem. Azt, hogy hogyan rakom össze magam újra. Hogy mi mozgat, mit szeretnék, kit szeretek, hogyan csinálom.

És csodálatos módon ez azóta is tart. Támogat engem úgy, ahogy mindig szerettem volna. Harminc év és egy mindkettőnk számára komoly válság kellett ahhoz, hogy leromboljuk az egymás ellen felépített falak legnagyobb részét. Nem állítom, hogy mostmár legjobb barátok vagyunk, vagy hogy elmúlt az égbekiáltó különbözőségünk. Inkább csak mindketten eljutottunk oda, hogy a másikat tisztelve, személyét tiszteletben tartva próbáljunk közeledni.

Büszke vagyok magunkra.

Megkérdeztem ma Ravent, hogy boldog-e, mire ő egyértelmű igennel és mosolykával válaszolt. Aztán visszakérdezett, hogy és én boldog vagyok-e.

Na ez nálam egy nehéz kérdés.

Egyetlen nap alatt olyan mélységeket és magasságokat tudok bejárni érzelmileg, amik lehetetlenné teszik számomra, hogy erre a kérdésre egyszerűen igennel vagy nemmel feleljek. És azt hiszem, itt nem arról van szó, hogy a bánatomat mosolygással fedem el, vagy hogy a mosolyom mögött konstans szorongás húzódik. Na jó, nem mindig erről van szó.

Talán inkább arról, hogy eléggé mélységében élek meg minden eseményt. Ha valaki elutasít vagy mellőz, ha nem úgy történnek a dolgok, ahogy számoltam vele, na ezekben az esetekben rémesen tudok haragudni a másikra, a világra, magamra. Ha fájdalmat okozok valakinek, akinek nem akartam, akkor mardos a bűntudat.

Ha rám mosolyognak az emberek, akkor automatikusan mosolygok vissza. Ha valaki megsimogatja a lelkem, akkor macskaként vagyok hálás. Ha örömöm lelem olyan apróságokban, mint a napsütés vagy egy pipacs, akkor gyerekként örülök. Ha szeretek, akkor nagyon.

Végletes? Eléggé. Megsebez másokat és engem is? Meg. Nehéz? Iszonyúan.

Szóval ezt válaszoltam Ravennek:
[10:32:13] Raven: és ha már itt járunk, te boldog vagy?
[10:33:17] én: nálam ez mindig nehéz kérdés (: boldog is

Életünk traumáit mindannyian a magunk módján dolgozzuk fel. Még ha fel is lehet fűzni a folyamatot a pszichológia által megállapított lépcsőkre (tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás), akkor sem feltétlenül tudunk utat találni a másik feldolgozásához.

A környezetemben azt tapasztalom, hogy a felejtés és az elengedés számukra kéz a kézben jár. Nem erőltetik a kapcsolatot, inkább falakat emelnek, elfordulnak. Nálam ez alapvetően máshogy működik. Én sosem akarom felszámolni a múltat. Néhány évvel ezelőtt azt is sikerült elérnem, hogy már nagy tanulságot se feltétlenül akarjak levonni. Megőrizni próbálom a dolgokat. Persze ha a másik fél nem tud vagy nem akar partner lenni ebben, az mondjuk eléggé meg tud viselni.

De most így érik bennem a tanulság, hogy attól, hogy ők nem azt és nem úgy érzik ahogy én, ez az én érzéseimen nem csorbít semmit. Az én emlékeimet nem veszi el. Az én életem nem lesz ettől kevesebb. Az én múltam nem lesz ettől súlytalan. Nekem nem. És végső soron (innen nézve) ez számít.