Épp az imént olvastam ezt a cikket. Dióhéjban arról szól, hogy az Y generációsoknak (mai huszonévesek) mennyire nehéz elhelyezkedniük a munkaerőpiacon, hiszen ma már nem úgy működik az élet, mint a szüleik idejében, amikor bármit tanultál, utána rögtön lett állásod, ahol nyugdíjig eldolgozhatsz.
A cikk szerzője leírja, hogy ő maga milyen stációkon ment keresztül, mennyire kilátástalan a helyzete, hiszen a szakmájában csak fizetetlen gyakornoki állásokat ajánlanak neki, míg más munkákhoz túlképzettnek tartják a diplomájával és ezért küldik el.
Szögezzük le már az elején, hogy én sosem voltam igazán ebben a helyzetben. Tiszta sor, hogy énis fizetetlen gyakornokként kezdtem a pályámat, de nekem akkor még ott volt a phd ösztöndíj. Aztán amikor úgy döntöttem, hogy nem ez az én utam, hogy nem az akadémiai szféra és nem is az adatbányászat, akkor váltottam.
Szakmát váltani nem lehet csak úgy. Az új szakmát ki kell tanulni. És ez nem egy néhány hónapos online tanfolyam. Viszont kezdetnek az is jó. Aztán jöhetett a nem túl fényesen, de legalább valamennyire fizetett gyakornoki állás. Ez már elég ugródeszka volt ahhoz, hogy egy évvel később egészen tisztességes fizetésért kapjak teljes, határozatlan idejű munkát, ahol tovább fejlődhetek.
Két dologról azonban szót kell ejteni. Az egyik nagyon fontos, hogy a fizetés nélküli időszakban, amikor online tanfolyamokat végeztem és önmagam képeztem, akkor sem maradtam anyagi támogatás nélkül. Ha ez nincs, akkor bizonyára sokkal rögösebb, ha nem egyenesen lehetetlen lett volna a szakmai váltás. Ebből a szempontból nagyon szerencsésnek mondhatom magam, és hálás vagyok ezért.
A másik dolog rajtam múlott. Mikor úgy ítéltem meg, hogy azon a területen, amit nyolc (!) évig az egyetemen tanultam, nem fogok tudni boldogulni, akkor váltottam. És nem derogált újra tanulni, újrakezdeni mindent. Nem derogált közel 30 évesen gyakornoknak lenni, aztán juniornak. Ezek csak lépések a cél felé.
Még most is abban a fázisban vagyok, akinek rengeteget kell tanulnia akár munkaidőn túl is, hogy megtarthassa az állását, hogy jobb lehessen. Soha fel sem merült bennem, hogy én már eleget tanultam, nekem nincs már ehhez kedvem. Néha persze vannak rosszabb napok, amikor tényleg nincs kedv, de a józan ész azt diktálja, hogy tanulás nélkül nem fogok érteni semmihez. Aki pedig nem ért semmihez, az nem boldogul.
Én a cikk írójának is csak azt tudnám tanácsolni, hogy gondolja át, hogy mi az, amit szívesen csinálna, és képezze magát abba az irányba tovább. Nincs megállás, nem lehet az egyetem után hátra dőlni. Ha jobban megnézi, valójában a szülei is nagyon sokat tanultak még a szakmájukról, csak ők abban a szerencsés helyzetben esetleg, hogy egy fix munkahely biztonságában. Részt vehettek továbbképzéseken, expókon, tanultak a tapasztaltabb kollégáktól, új feladatkörökbe kerültek és így tovább.
Ha az ember eljut eddig a felismerésig, akkor talán már könnyebben lépi meg a következő lépcsőt. Én kívánok ehhez elsősorban kitartást és szorgalmat. A többit már ezek is meghozzák.
