Hazudnak a mesék. Hazugság, hogy ha a szívedet követed, akkor minden rendben lesz, nem hozhatsz rossz döntést, csak a körülmények állhatnak az utadba.
Hazugság, hogy aki őszinte, az igazán nem bánt meg másokat, hiszen az őszinte érzelmek mindennél fontosabbak.
Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa.
Kedd. Szabadnap. Itthon vagyunk egész nap mindketten. A fagyasztó tele van hússal. Bennem pedig felmerült a probléma így fél 12 tájban, hogy valami ételt kéne rendezni. Meg hánytuk vetettük a dolgot Tepivel, hogy most lemenjünk a kínaiba vagy rendeljünk.
Az fel sem merült, hogy főzzek valamit.
Há milyen feleség vagyok én?!
A napokban többször is eszembe jutott, hogy mi lehet veled. Hogy hiányzol. Hogy már sose lesz olyan, mint régen, hogy csak idecsörögtél, hogy mindjárt itt vagy, vagy hogy nem aludhatsz-e itt.
És mi nem beszélgetünk telefonon. Cseten se nagyon. Mikor azokra a kicsi időkre találkozunk, akkor is előbb le kell futni a kötelező morcogás köröket, hogy egymásra hangolódjunk. És erre sokszor nincs idő, vagy nincs erő.
Ha tudnám, hogy nem morcognál erre is, elmondanám, hogy mennyire hiányzol. Így inkább csak készítek neked valami kedveset karácsonyra, bízva abban, hogy ennyiből is rájössz.
Inkább nem szólok napokig. Nem akarok beszélni. Ha el kellene mondanom, biztosan sírnék. Én már nem akarok sírni.
Minden normális ember a húszas évei elején éri el az nagy útkereső fázist. Amikor azon agyal, hogy mire képes ő, miben tehetséges, mi az, amit szívesen csinálna életében, mi az, ami előre viszi őt, amivel pénzt kereshet, amitől nem érzi magát rémesen.
Na én most jutottam el ide. Közel harminc évesen fogalmam sincs, hogy hogyan tovább. Úgy érzem, hogy tanulni szeretnék valamit, ami segít a boldogulásban. Tulajdonképpen hálátlan vagyok, mert itt van a tökéletes munkahely. Rugalmas beosztás, rugalmas munkaidő, rendes főnök, összeegyeztethető az orvosi vizsgálataimmal, sőt még szakmába is vág. Egyszer talán már nem is fog rosszul fizetni. És én mégis itt akarom hagyni, mert a munkatársaim nem fogadnak be. Mert nem jövünk ki igazán egymással. Mert nem kedvelnek.
Hát normális vagyok én?!
És mi a faszt fogok most csinálni??? Elkezdek tanulni valamit a nulláról? Hogyan? Ki segít? Egyedül nem megy. Merre tovább? Mi a jó döntés?
Tele van az online sajtó azzal, hogy pompás kormányunk már a szociális segélyháló maradék részét is haza akarja vágni. Ez egy súlyos probléma, de én most kicsit szűkebben akarok nézni (amit aztán persze kitágíthatunk, mert a lényeg végső soron ugyanaz).
Szóval én nem az állami szociális hálóról szeretnék írni, hanem a személyesről. Azoknak a családtagoknak, barátoknak, ismerősöknek a rendszeréről, bonyolult szövedékéről, akik nem hagynak minket elsüllyedni a mélybe. Milyen szép metafora.
G. barátnőm hihetetlenül magányos a válása óta. Vannak napok, amikor jobban viseli, és vannak olyanok is, amikor rosszabbul. De soha nem jól. Ma például sokkal rosszabbul. Párt keres. Társat. Valakit, akivel meg lehet osztani a hétköznapokat. Akiről gondoskodni lehet, és aki kedves hozzá és figyelmes. És természetesen mint minden párkereső, ő is belefut seggfejekbe.
És én hiába mondanám neki, hogy ilyen emberekkel nem éri meg szóba állni sem, nemhogy bizalommal lenni irányukba és szeretetet és hűséget és odaadást várni tőlük. Hiszen hogy mondhatnék ilyet? Én nem vagyok magányos. Igazából gőzöm sincs, milyen tétlenül otthon malmozni naphosszat anélkül, hogy egy jó szót szólna hozzád valaki. Hogy jöhetnék én ahhoz, hogy bárkinek megmondjam, hogy mi lenne a helyes?
(Azért megpróbáltam tolmácsolni a véleményem, de azt hiszem, többet ártott mint használt. Legalábbis most csend van.)
Aztán tegnap azon gondolkodtam, hogy mi lett volna, ha nem ismerem meg az egyetem után Tepit. Hol ismerkedtem volna? Micsináltam volna egyáltalán?
Aztán az jutott eszembe, hogy az a néhány hónap, amikor a sebeimet nyalogattam, minden értelemben lábadoztam és egyedül voltam, az milyen volt. Mert az igaz, hogy egyedül voltam, nem jártam senkivel, de soha nem voltam magányos.
Először is ott volt a családom. Elsősorban a húgom. Meg nyilván a szüleim. De a tágabb család is. Vígasztaltak, látogattak, szerettek, öleltek, próbálták elterelni a figyelmem.
Aztán ott voltak a legjobb barátok. Akik tudták, hogy most nagyon kell a jelenlétük. És jöttek minden formában. Jöttek a kórházba, jöttek hozzánk. Jöttek telefonon, jöttek emailekben, jöttek sms-ben, jöttek fb cseten. Nem hagyták, hogy túl sokat agyaljak. Szerettek. Támogattak.
És ott voltak a távolabbi ismerősök. A szüleim vagy a húgom barátai, egyetemi csoporttársak, barátok a szakkörökről, tanfolyamokról, nyelvórákról. Innen-onnan. Nem tudtam mi lesz, de egyszer csak lett albérletem két lakótárssal. Nem voltam magányos.
Nem voltam egyedül, csak ha én akartam. Mindig volt kihez menni akár 5 perc csevejre, akár társasjátékozni, akár kocsmázni. Akármire. Délutáni sétára a botkertbe is seperc alatt találtam valakit.
És azt hiszem, ez a lényeg. Csak ez tart fenn. A körülötted lévő kapcsolataid. Az erősek, de a gyengébbek is. Mert néha tényleg elég csak annyi, hogy összefutottok a városban és 20 percig csevegtek, hogy mizu. És minél nagyobb ez a háló, annál erősebb, mert mindenki tud magából adni egy kicsit, és ha elég sokan vannak, akkor nem leszel sok. Akkor mindig jut egy kicsi. Pont elég.
Arról nem is beszélve, hogy a potenciális társunkat leginkább ezeken a kapcsolatainkon keresztül ismerjük meg valahogyan.
Szóval itt is megragadom az alkalmat, mert az ember nem lehet elégszer hálás:
Köszönöm nektek, hogy vagytok! Igyekszem énis lenni, amikor csak kellhetek. :)
Az ismerőseim körében még nem váltak túl sokan friss szülőkké, de mindig borzalommal tölt el, mikor valaki a Pocaklakóról áradozik. Nem azért, mert undorodok a gyerekektől vagy kőszívű lennék, de hogy van az, hogy teljesen átlagos nők a terhességük pillanatában rögtön ősanyákká változnak? Mindjárt elkezdenek fészket rakni, szentimentálisak lenni és infantilisan beszélni a születendő gyerekükről. A fb falat teleposztolják a gyerekükről készült képekkel és olyanokat írnak, hogy "egyetlen szerelmem". Továbbá borzalmas, elcsépelt csöpögős faszságokat osztanak meg, amik egy naplemente fotójára vannak felírva Lucida Calligraphy-val.
Mondjátok, hogy én nem fogok megzakkanni! Hogy a világ nem csak abból áll egy gyerek megfoganása után, hogy ugyuli-bugyuli_édes_tündérbogaram meg hogy jajjnemakarszopni és a_tiéd_még_nem_jár???
Jönnek szembe reggelente anyukák, akik oviba viszik a gyerekeiket és néha megállnak egy kicsit beszélgetni. Még soha egyetlen olyan beszédfoszlányt nem kaptam el, ami nem a kölykökről szólt volna valamilyen mértékben.
Hát tényleg ezt jelenti gyereket vállalni?!
Tegnap este is ez jutott eszembe, mikor Apa mondta, hogy egész nap aludt és nem szólt senkihez. Aztán ma reggel is ez a mondat mászott a fejembe. Csak nagy írók írnak le ilyen egyszerű mondatokkal ilyen pontosan egy ilyen helyzetet.
Álmodj szépeket Mama.
Hallom, ahogy anyám beszél nagyapámmal a telefonban. "Olyan nincs, hogy nem tudom mit mondjak. Lehet sírni, lehet kiabálni, de olyan nincs, hogy nem tudom." Én nagyapámmal érzek együtt. Én sem tudom, hogy mit mondjak. Úgy érzem, nem lehet mondani semmit. Én nem tudok sírni, és nem érzem azt sem, hogy kiabálnom kellene.
Én már távol vagyok. Azt hiszem, mindig is távol voltam.
