Hallom, ahogy anyám beszél nagyapámmal a telefonban. "Olyan nincs, hogy nem tudom mit mondjak. Lehet sírni, lehet kiabálni, de olyan nincs, hogy nem tudom." Én nagyapámmal érzek együtt. Én sem tudom, hogy mit mondjak. Úgy érzem, nem lehet mondani semmit. Én nem tudok sírni, és nem érzem azt sem, hogy kiabálnom kellene.
Én már távol vagyok. Azt hiszem, mindig is távol voltam.
Van az úgy, hogy az embernek intenzíven kellene mímelnie a munkát dolgoznia, de mikor harmadik nekifutásra is azon kapod magad, hogy a levegőbe bámulsz, egy szót se fogsz fel és valami teljesen máson kattogsz, akkor talán érdemes felfüggeszteni a dolgot.
Na az én felfüggesztett munkám most jelenleg ebben a bejegyzésben csúcsosodik ki.
Úgy döntöttem, hogy most hagyom itt kalandozni a gondolataimat. Még a csokimat is félbehagytam, mert arra se tudtam figyelni. Azér ez milyen már? :D Rémesen fájnak közben a lapocka környéki izmaim. A testem megbosszulja, hogy semmi edzés, csak spanyol meg meetupok meg mindenféle császkálások sok kilós táskával. De hát micsináljak, ha az esernyő is nehéz, a pénztárcám is nehéz, a kulcsom is, a könyvekről meg ne is beszéljünk. :D
Arra gondoltam, hozok egy virágot az irodába. Legyen itt valami zöld. Az egyetlen állandó és otthonos lakója az asztalomnak egy gesztenye. Szebb, mint egy virág, csakhát a gesztenyéknek megvan az a tulajdonságuk, hogy nem túl nagyok, ennélfogva nehezen laknak be egy egész irodai asztalt.
Közben egy szerelvényen azon kattogok, hogy jó lett-e a prezentációm, és hogy nem kellene-e mégis valami központi motívum köré felfűzni az egészet. Arról nem is beszélve, hogy ha kéne, akkor mi legyen ez a motívum.
Most a müzli szeletről hirtelen eszembe jutott egy sok évvel ezelőtti osztálykirándulás, ahol egy egész utazást szenteltem egy müzli megevésének. A.-nak biztos csodálatosan borzalmas emlék. :D
Amúgy a sok vigyorgó smile se véletlen. Egész jól vagyok. (lekopogom)
Na megpróbálom mégegyszer a munkát, mert már csak 60 perc!
Nem újkeletű nálam ez a probléma: úgy érzem, nincs elég időm, túl sokfelé kell menni, túl sok emberrel kell találkozni. Nem lehet nyugodtan, egyedül létezni egy kicsit. Közben meg belepusztulnék a semmittevésbe, tudom én, hogy magamnak csinálom ezeket a programokat, hogy élvezek részt venni rajtuk, hogy szeretem azokat az embereket, akikre időt szánok, és fontosnak tartom, hogy találkozzunk, beszélgessünk, részt vegyünk egymás életében.
Ebben a paradox helyzetben élek már nagyon régóta. Nem is nagyon tudok felidézni olyan időszakot a gyerekkorom után, amit ne szőtt volna át ez a probléma. Ezen a héten jelenleg összesen 3 potenciálisan szabad estém van, de valószínűleg ez is kettőre fog redukálódni. 7 estéből 2 este. Mivel ez egy 6 napos munkahét, ezért ráadásul még a szabadon felhasználható napközbeni idő is egyetlen napra redukálódik. Már a puszta gondolattól is szorongok. Milyen már ez?!
Közben meg tudom, hogy jók lesznek azok a dolgok is, amik elfoglalják és tevékennyé teszik az estéimet: a spanyol óra, a két meetup, a romantikus vacsi és az esetleges vendégség is.
A múltkor egy egyetemi barátnőm hivatkozott arra, hogy tudja ám, hogy ő most szerelembe van, de nem akarja elhanyagolni a barátait, úgyhogy keressük egymást mindenképpen. Ezen sokat gondolkoztam, mert nekem is volt olyan barátságom (?) ami azért romlott meg, mert én túl sokat kezdtem el a párkapcsolatommal foglalkozni és keveset a barátokkal. De amúgy arra szoktak gondolni az emberek, hogy egy párkapcsolat mennyi idő és energia befektetés?
Ha egy barátság meg tud fenekleni attól, hogy már nem találkozunk minden héten és nem beszélünk minden másnap, akkor egy párkapcsolat hogy a viharba ne tudna gallyra menni, ha valaki csak heti 2-3 estét szán rá???
Én nagyon szeretem a férjem, és nem akarom, hogy elhidegüljünk egymástól. Pont elég megterhelő volt számunkra az is, hogy a sok szabadidővel járó egyetemi munkánk után most napi 8 órában dolgozunk egymástól távol, ráadásul napi 2 órát utazgatással töltünk el a munkahelyünkre. Én sokszor érzem azt otthon, hogy ha még egy emailt meg kell írnom, vagy még egy telefont el kell intéznem, akkor szétszakadok. Nyilván ezek a rosszabb napjaim. A legrosszabbakon az is fáj, hogy Tepinek válaszolgassak azt illetően, hogy vajkrémet ennék-e vagy kenőmájast. A jobb napokon meg telefonálok a barátoknak, esetleg összefutunk valahol egy-két órára, aztán kisimultan libbenek haza a férjecskémhez és boldogsága vagyok amíg álomra nem hajtja a fejét.
Próbálom nem szétaprózni magam és helyesen felállítani a prioritásokat. Nem eccerű.
Az elmúlt hetekben a gólyatábori erőszaktevések erősen felkavarták a sajtót. Egyrészt talán elindult egy folyamat, ahol nagyobb nyilvánosságot kap ez a problémakör, és talán ezzel lépünk a megelőzés felé is. Másrészt elkezdődött a bűnbak keresés, ami most éppen a HÖK felelősségre vonásánál tart.
Tévedés ne essék, a HÖK-kel kapcsolatos tapasztalataim vajmi kevés jót jelentenek, de nem gondolom, hogy kollektíven a szervezet felelőssége lenne a gólyatáborokban esett erőszak. Az, ha voltak olyan szervezők, akik tudtak a fotós előéletéről vagy a róla érkező panaszokról, az nyilván azt jelenti, hogy őket egyenként súlyos felelősség terheli. Az, hogy a másik lány ügyét eltussolták, az is komoly hiba, amiért felelniük kell. Azt viszont nem hiszem, hogy mostantól minden HÖK-öst meg kell bélyegeznünk mint az erőszaktevés elősegítőjét. Azt sem gondolom, hogy a gólyatábor egy erkölcsi fertő lenne, ahol olyasmire kényszerítik (!) a friss diákokat, amit azok nem akarnak megtenni. Nyilván tisztában vagyok azzal, hogy a közösségnek vagy a hierarchiában feljebb állóknak mekkora ráhatásuk van, de lássunk tisztán.
A HÖK az utóbbi években minden volt, csak a hallgatók érdekvédelmi szervezete nem. Leginkább azt mondhatjuk el, hogy a HÖK feladataként a hallgatói közösségépítést, az egyetemet népszerűsítő rendezvények egy részét, illetve a hallgatók szórakoztatását tűzte ki célul. Abba most nem mennék bele, hogy ehhez milyen anyagi forrásokat vettek igénybe és azt milyen mértékben használták vagy nem használták fel más egyéb célokra. A lényeg az, hogy itt a legprofibb, legnagyobb szabású, legtöbb hallgatót vonzó bulik megrendezése (volt) a cél. Ennek nyilván egyik fontos állomása a gólyatábor. Ha innen nézzük, akkor a HÖK egy partiszervizként funkcionál, és lássuk be, az egyetemi életnek igenis fontos (bár nyilván nem a legfontosabb) része, hogy a diákok szabadidőstevékenységek során ismerkedjenek. Én is voltam gólyatáborban. Egyszer sem kellett alkoholt innom, ha nem akartam. Egyetlen szál ruhámat se kellett levennem, ha nem akartam (az más kérdés, hogy minden idők egyik leghidegebb augusztusi hete volt, amikor reggel öt fok volt, és annyi cuccot aggattunk magunkra, amennyit csak bírtunk, én például még a Pingu melegítőjét is, mert ő hármat is hozott). Nem hiszem, hogy a gólyatáborokat be kellene tiltani. Nem hiszem, hogy bűn és fertő minden közösségépítő rendezvény.
Hiszem viszont, hogy a HÖK-nek nem lenne szabad, hogy ez legyen az egyetlen és elsődleges feladata. Az én eszményem szerint a HÖK egy érdekérvényesítő szervezet kellene hogy legyen, aki kiáll a hallgató mellett, ha azt az egyetemi élet során sérelem éri. Mondok egy példát, ami egy nagyon kedves barátommal esett meg. Ez az én barátom leadta a szakdolgozatát, hogy aztán államvizsgázhasson és diplomázhasson. Csakhogy közben váltás történt az adott kar oktatási hivatalának élén, és az új felelős egy héttel az államvizsga előtt visszadobta a szakdolgozatot, miszerint az nem a szaknak megfelelő témában íródott. Tette mindezt úgy, hogy a címet már hónapokkal korábban le kellett adnia minden diáknak, és csak akkor kezdhettek hozzá a munkához, ha azt jóváhagyták. A barátom dolgozatának címét elfogadta az akkori vezetője az oktatási hivatalnak. A dolgozatot továbbá ötösre értékelte a témavezető is. Mégsem engedték államvizsgázni, mégis visszadobták a munkáját. És ezt még csak nem is vele közölték, hanem a témavezetőjével, akiben volt annyi jó érzés, hogy értesítse a barátomat. Én azt javasoltam, hogy keresse fel a HÖK-öt, a dékánt, a rektort, de ő nem akart konfrontálódni, mert félt, hogy meghurcolják és nem engedik át az államvizsgán. Ebben a helyzetben igencsak jól jött volna egy erős HÖK, aki kiáll a hallgató mellett, hogy az befejezhesse az egyetemet.
Azt mondják, hogy a HÖK a politika előszobája. Szerintem is. De nem lenne ezzel semmi baj, ha a HÖK tényleg a diákok érdekeit képviselné. Így azonban csak a "cirkusz"-ról gondoskodik, a többit pedig elmismásolja (hogy nagyobbat ne mondjak). Pont mint politikusaink...
Ma végre eljutottam odáig, hogy itt is keressek egy orvost. Mármint anyám egyik barátnője már megkereste nekem, úgyhogy csak el kellett mennem a Honvédba a megbeszélt időpontra.
Ez egy baromi nagy kórház, de ahhoz képest reggel fél 8-kor még egész csendes volt. Bementem és rögtön balra ott volt az információs ablak, ahol egy nagyon kedves hölgy közölte, hogy hol kell sorszámot húznom és bemutatnom a beutalómat, és hogy azután a másodikra kell majd mennem és ott jobbra.
Húztam sorszámot, és kb. egy percen belül sorra is kerültem. A fiatal srác udvarias volt, már-már kedves. Elintézte a szükségeseket és elmondta,h hova kell továbbmennem. A másodikra. A 38-as ajtóhoz. Felmentem, ült ott már egy fontoskodó ötven felé haladó férfi meg az anyja. Leültem, olvastam, nemsokára kijött egy hölgy és elkérte a sorszámomat. Aztán visszajött, hogy rossz helyen várakozok, a doktor úr a 35-ösben rendel. Átmentem oda. Ott újra regisztrálni kellett a sorszámommal. Egy nagyon jófej idős hölgy végezte az adminisztrációt. Még small talk-olt is velem, én meg arra gondoltam, hogy bassza meg a világ, mér van az, hogy a munkatársaimmal ennyire is képtelenek vagyunk, mert én (!) fura vagyok.
Kaptam egy paksaméta papírt, hogy menjek át a szomszéd szobába vérvételre. Már elég rutinos voltam, rögtön láttam, hogy ez nem egy szimpla INR lesz, hanem jóval több, úgyhogy elkezdtem felhajtani a fél liter vizet, amit nagyon előrelátóan bekészítettem. Jól is tettem, mert a nyűgös, de velem egész kedves vérvételes nő 10 kémcsőnyit húzott le rólam.
Amíg vártunk a doktor úrra, a többi beteg is kedvesen viselkedett. Senki se méltatlankodott hangosan, mindenki tök türelmes volt. A lányával érkező cigi szagú furcsa cigányasszony a könyvembe is beleolvasott, aztán kérte, hogy mutassam már meg a borítóját. Tetszett neki, halott már róla. Utána ő is elővette a saját könyvét - az egy másik műfaj. :)
A doki elég türelmetlen volt, mert hivatalosan ma nem is rendelt, de odafigyelt rám, mindent elmagyarázott és megbeszéltük, hogy legközelebb egy hónap múlva találkozunk és akkor majd gondosan átbeszéljük a kezelésem részleteit. Holnap meg telefonáljak be az INR-em miatt, és akkor megmondják, hogy hogyan szedjem tovább a gyógyszert.
Legközelebb tehát 31-én délelőtt és előtte újra vért kell vetetni, de már csak egy INR-re valót. Kíváncsi vagyok. Mindenesetre eddig nagyon pozitív.
Kicsit mintha valami átkattant volna. Már nem érdekelnek. Nem leszek gonosz, nem leszek lelketlen, de már megvannak a falaim és nem nyitok rajta nekik több rést. Ennyi volt. Ez persze nyilván azzal is jár, hogy véglegesen lemondok arról, hogy valaha is normális emberi legyen a viszonyunk. Nem biztos, hogy így van értelme a dolognak. Csak azt tudom, hogy nagyon kell a pénz, hogy elég kényelmes dolog az, hogy nincs túl sok feladatom, és így tanulhatok napközben, hogy szakmai tapasztalatot szerezhetek. Megpróbálom. Ha nagyon nem megy, még mindig mondhatok nemet. Legalábbis Apa ezt javasolja.
Apám azt mondta még a nyáron, hogy most még nincs rajtam a felelősség annyira, most még könnyebben megtehetem, hogy váltsak, de ne gondoljam, hogy máshol biztosan jobb lesz.
Tepi szerint meg kellene tanulnom kevésbé szociálisnak lenni és tenni mások fejére.
A. szerint a munkanélküliségnél minden jobb. Még ez is.
B. szerint ez egy szakmai lehetőség, élni kell vele amíg hagyják, aztán menni csak tovább, addig meg tanulni.
VZ szerint egyszerűen csak túlérzékeny vagyok.
G. barátnőm paraszt FC-nek hívja őket.
Nekem egyszerűen csak fájnak. Annyira, hogy nem tudok se kedves, se türelmes, se normális lenni sokszor Tepivel miután hazamegyek a munkából. Sírok. Aztán lenyugszom. Meggyőzöm magam, hogy ki lehet ezt bírni. Aztán újra sírok és kezdődik elölről.
Most írhatnám, hogy nekem van a legnagyszerűbb férjem az egész kerek világon, de ez pontosan azt a lényeget fedné el, ami az igazság.
Írom inkább helyette azt, hogy milyen csodálatos ember az én férjem (hah! :)), mert úgy él, hogy én nagyon szeretve érzem magam tőle, és Feldmár mindig azt mondja, hogy nem az a lényeg, hogy hányszor mondom el valakinek, hogy mennyire szeretem, hanem hogy a másik boldog-e velem, jó-e neki ez így, szeretve érzi-e magát. Szóval én boldog vagyok, mert Tepi olyan, amilyen. És például ilyeneket tesz meg értem, nekem:
– Elmosogat akkor is, ha nem kérem. És kiviszi a szemetet. És egyáltalán bármilyen házimunkát megcsinál.
– Elkísér a boltba, az orvoshoz, a piacra, vagy akárhová csak akarom.
– Gesztenyét hoz nekem Csillebércről. Nem is egyet!
– Megsimogatja helyettem is a telepi kóbormacskát, és le is fotózza nekem.
– Rózsát hoz az évfordulónkra, amit én teljesen elfelejtettem.
– Meghallgatja a legapróbb részletekig minden mondanivalómat (ami nem kevés!), és még szereti is.
– Azt mondja a telefonba, hogy vesz májkrémet vacsorára, de aztán lusta sorbanállni, úgyhogy inkább mignon-t vesz nekem, mert tudja, hogy mennyire szeretem.
A sort nyilván a végtelenségig lehetne folytatni, de a lényeget talán ennyi is megvilágítja. Én boldog vagyok, és tudom, hogy sokszor nem mutatom ki eléggé, hogy mennyire fontos ő számomra és milyen hálás vagyok érte.
Csak remélni tudom, hogy amikor azt mondom neki, hogy "szeretlek", akkor tényleg szeretve érzi magát és boldog velem ő is.
Utoljára áltsuliban éreztem ennyire, hogy különc vagyok. Ott én voltam az a lány, aki mindig csak farmernadrágot és bő pólót hordott, mindent ötösre tudott és többnyire szünetben is olvasott. De voltak barátaim így is. Akiknek odaadtam lemásolni a házimat, akikkel órán leveleztünk, akikkel suli után lehetett a téren sétálni és fiúkról beszélgetni.
Aztán ez a különcség a gimiben alábhagyott, az egyetemen pedig - annyi érdekes (hasonló?) ember között - teljesen el is tűnt. Én is egy voltam a közösség számos tagjából.
De most újra én vagyok a különc. Annyira, hogy nekik még a ruhám is furcsa (és azt is ki kell nyilván beszélni). Fura, hogy bölcsész vagyok, fura, hogy palackból iszok, fura, hogy nem pesten jártam egyetemre (és nem is budán), fura, hogy nem járok kocsmába leinni magam, fura, hogy nincs saját lakásom, fura, hogy nem okostelefonom van, fura, hogy ... fogalmam sincs. Ha meg tudnám őket fejteni..., de nem tudom. Ezeket is csak találgatom. Lehet, hogy nemis ezek miatt tartanak furának. Lehet, hogy nem is furának tartanak, hanem butának / unalmasnak / igénytelennek / vidékinek / inkompetensnek / ...
Nem illek ide.
Egy csomó ember utálja a munkáját. Én még csak nem is utálom. Amikor van feladat, az jó, az inspiráló, lehet benne sikerélmény. Csak a kis nyitott lelkembe gyalogolnak bele időnként. Már vannak falak, de Thy szerint ez nem jó, mert így csak konzerválom a felém irányuló hidegséget. Nem tudom. Már annyiszor csalódtam, nem annyira szeretnék újra és újra nekifutni, hogy hülyének nézzenek.
De az is lehet, hogy Thynak igaza van, és így is hülyének néznek, hátha úgy nem. Különben sem tervezem itt leélni az életemet. De azért még úgy érzem, hogy van veszteni valóm. Nem tudom, mit hoz a holnap. Biztonsági játék? Én papolok G. barátnőmnek, miközben engem éppúgy gúzsba kötnek a saját félelmeim és elképzeléseim?
Hétfő van, és az egész olyan langyos víz. Tudod. Olyan, amiben már éppen fázol.
