Ez is csak amolyan szokványos szerda este volt. A félhomályos pincében ült körben a hallgatóság és hallgatta a világkék szemű Mesélőt. Semmi extra. Meleg tea a madaras bögrében, színes párnákon üldögélő csöppet sem csendes és áhítatos közönség, grimaszok, nevetés, mese.
- És azt meséltem már, hogy amikor fogadásból elnyertem egy ebédet, akkor... - fogott bele a világkék szemű Mesélő egy újabb történetbe, de lelkes közönségének egyes tagjai egyáltalán nem úgy tűntek, mintha érdekelné őket a sztori és ennek némi hangot is adtak. Vagy legalábbis zajt.
- Ahha. Szóval nem érdekel titeket.
- Dehogynem! - kapott észbe a néhány izgága gyerek. - Meséld el, kérlek!
- Nem. Inkább mesélek mást. Van ugyanis egy tanulságos történetem arról, hogy hogy jár az, aki nem figyel, mikor figyelni kéne.
És a Mesélő belefogott a történetbe...
***
Talán néhányan hallottatok már a legendásról, a mélytengeri kalózok fejedelméről, a teák császáráról, a rettegett macskaegérről, kinek nevét hét tenger minden hajósa ismeri. Róla szól ez a történet, de még azokban az időkben kezdődik, amikor egyszerű hajóslegény volt ő maga is. Persze a bátrabb fajtából. Viszont korántsem volt olyan marcona, mint társai. Hogy ezt ellensúlyozza, időnként elmormolt a fogai között egy "harrr"-t. Mélyről, úgy érzéssel.
Ezt a mi hajósunkat – akkoriban még a legendás jelzők nélkül – egyszerűen csak Sir Mortonnak hívták. Szokatlan név egy alsóközéposztálybeli származású hajóslegénynek. Egy szép és tiszteletet parancsoló hajón szolgált, ami Cédéfű kicsiny országának óriási teaültetvényeiről szállított teát szerte a világba.
