Holdvilág

Ahogy Nyanyett szokta mondani, lassan hagyományt teremtve úgy kéthavonta összeülünk a kislányokkal és valami vagány étteremben vacsizunk egyet. Kislányok alatt 3 volt egyetemi csoporttársat, de inkább barátnőt kell érteni. :) Minden alkalommal más választ helyet, eszünk desszertet is és tök boldogan nem számolgatjuk sem a pénzt, sem a kalóriákat.

Édes esték ezek. Kár, hogy olyan nehéz őket leszervezni. Minden alkalommal megfogadjuk, hogy a következőig nem várunk két hónapot. Aztán eltelik az idő, az egyik ezen a héten Rómában, a másik a következő héten Athénban, a harmadiknak csak tizedike után alkalmas. Hogy a vizsgaidőszakról, tüszős mandulagyulladásról és más egyebekről már ne is essen szó.

Mondhatnám, hogy ez már tiszta ÖTYE, de még nem vagyunk 30 évesek, szal nem mondom. :D Inkább csak élvezem, amíg tart. Reméljük, hogy jó sokáig.

Nincsenek szavak. Valahol elvesztek félúton az érettségi banket és a soron következő találkozó között. Amire már nem jösz el. Mert te így döntöttél.

Nem ismertük egymást jól, mégis összekötött minket négy boldog-boldogtalan kamasz év, ami nem múlt el nyomtalanul egyikünkből sem akik a "belvárosi iskolában" együtt töltöttük el. Összetartó kis társaságunk az egyetem alatt sem lazult sokat. Talán ennek is köszönhető, hogy kissé részegen, de fontosnak érezted, hogy Sanyival együtt rövidnadrágban és hivatlanul megjelenj az esküvőmön. Hogy lásd A.-t meg Sz.-t meg Sehit, és talán még engem is szívesen.

A fülemben cseng ahogy A. mondja a telefonban, hogy annak ellenére, hogy ő mindig is végletesen elítélte a kiútkeresésnek ezt a formáját, most mégsem haragot vagy szemrehányást érez. Nem ítélkezik, mert nem tud. Mert már nem egy statisztika vagy egy példabeszéd áll a másik serpenyőben (hogy aki eldobja isten ajándékát, az egyetlen életét, az főbenjáró bűnt követ el és sosem kerülhet a mennyországba) -- hanem TE.

Ha tippelnem kellett volna, biztosan nem téged mondalak. Mindig olyannak láttalak, aki magasról tesz mások véleményére, aki szarkasztikus felsőbbrendűséggel figyeli az élet és az emberek faszságait. Okosnak és racionálisnak ismertelek.

Talán épp ezért olyan ijesztő számomra ez az egész. Mert meg vagyok róla győződve, hogy minden eshetőséget és lehetőséget és kiutat számba vettél. És a végén ezt a döntést hoztad meg. És én el sem bírom képzelni, hogy mi lehetett ennyire borzalmasan kiúttalan.

Ijedt vagyok. És még mindig nem tudom teljesen elhinni.

Legyen neked könnyű a föld.

Szerencsére ma már szombat van, ami határozottan azt jelenti, hogy a pénteken túl vagyok. Nem volt annyira fényes nap, pedig voltak jó részei.

Kezdődött azzal, hogy egész délelőtt szoptunk egy site átköltöztetésével, aztán kiderült, hogy oltári hibát követtem el én, és ha nem hibázok, akkor több órát spórolunk meg. Délután pedig kettőnk nem emlékezése, figyelmetlensége kellett ahhoz, hogy újabb részét (egy napos munkámat) barmoljuk szét ugyanennek az oldalnak, amit a jövőhéten át szeretnénk adni. Szóval csodásan rémesen nem voltam a topon.

Kimondhatatlanul le tud meríteni a stressz. Negyed nyolckor álltam fel az irodában, hogy hazatoljam a seggem. És nem én voltam az utolsó, aki eljött. És akkor még nem is tudtam, hogy mi vár rám itthon.

Már a telefonba mondta Tepi, hogy a cicu hányt, de akkor még nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki. A macskák néha hányak egy kicsit a szőr miatt. De mire hazaértem, addigra még kétszer hányt, majd kihúzta a szálat a harisnyámból (nem az én napom volt, na), és mire átöltöztem, látványosan rosszabbul lett. Szóval visszaöltözés, majd az intenzíven méltatlankodó jószág hordozóba terelése és irány az állatkórház.

Aszja végignyávogta az egész utat, majd a váróba lépve bekussolt, és onnantól kezdve meg se nyekkent egészen addig, míg ki nem vittük újra a kocsiba. Aki hallotta már a macskánkat, az tudja, hogy a csend a legrosszabb jel (mintha én kussolnék).

Egy darabig egyedül vártunk arra, hogy megvizsgálják (közben két páciens távozott az aggódó gazdikkal), aztán érkezett egy idősebb hölgy egy fehér kutyussal az ölében. Nagyon ölelte és folyamatosan csitítóan beszélt hozzá. Látszott, hogy rémesen aggódik a kutyi miatt. Aztán jött még egy fiatalabb szőke nő egy másik kutyával. Ő pórázon jött, de sokkal betegebbnek látszott, mint bárki más a rendelőben. Remegett az egész teste, nem tudott megülni és a székletét se tudta tartani. A nő elmondta, hogy nemis az övé a kutyus, hanem a kerekes székes barátnője hívta fel zokogva, hogy hozza már el az állatorvoshoz.

Szóval nem volt épp megnyugtató a környezet. Eszembe is jutott, hogy lehet, hogy itt a jószágok még némi extra betegséget is összeszedhetnek a váróban. Aztán fél 10 körül behívtak minket, megvizsgálták a cicut, kapott egy hányáscsillapítót, és mondta az amúgy nagyon kedves doktornő, hogy valószínűleg evett valamit (szobanövényt?) és attól beteg, de ha nem megy a hasa, akkor nem lesz baj. Figyeljük az állapotát.

Rendesen aggódtunk a kis cirmos segge miatt. Mikor hazajöttünk, egyből bemászott az ágy alá és ki se dugta a bajszát. Mikor hajnal 3-kor kimentem pisilni, akkor már legalább kijött az ágy alól. Aztán egyszercsak arra ébredtem, hogy ott purrog a tenyeremben.

Most megfigyelés alatt tartjuk, de úgy tűnik, jobban van. Azóta nem volt semmi esemény. Csak purrog meg beszélget meg bújik. Mint rendesen.

Lehet hogy azért, mert már elmúlt a péntek. :)

Ma megkeresett az első HR-es LinkedIn-en egy nem is rossz ajánlattal. :)

Tudom, hogy rengeteg ember szerint faszság, de én azoknak a táborát erősítem, akik kifejezetten örömüket lelik benne. Mióta befejeztem a mester képzést az egyetemen, azóta nem látszott az író bütyköm. De most újra, mert színezek. :)

A múltkor Cure-t hallgattam az irodában, és böktem egyet youtube-on, hogy ismerek-e még bármilyen számot tőlük. Ráböktem a Lovesong-ra, és rájöttem, hogy ismerem, csak nem tőlük. :D

1. Egyáltalán nem egyszerű párhuzamosan több projekten dolgozni. Nem ártana kicsit nagyobb precizitással dokumentálnom, hogy épp miben mit hogyan módosítottam. Extra nehezítés, ha valaki másnak kell a kódján (és bejáratott struktúráján) dolgozni, miközben ő elérhetetlen, de te legyél gyors és pontos és hatékony.

2. Pánikolok. Még mindig. Pedig ha van időm megszervezni, nyugiba átnézni, akkor hatékonyan és egész jól tudom venni az akadályokat.

3. Jobban kéne tudni angolul. Mondjuk nem csak nekem, hanem a feletteseim egy részének is.

4. Nincs egy professzionális kép rólam, ami kimehetne LinkedInre. Mondjuk ezen nem kéne meglepődnöm.

5. Tanulom emésztgetni, hogy a kudarc is a meló része tud lenni.

Még a végén érett felnőtt módjára fogok reagálni. Pl. nem azonnal letámadom az anyósomat majd, mikor azt kérdezi, hogy "Minek folyton menni valahova?". Mondjuk egyelőre ott tartok, hogy a fejben folytatott vitáknál már eszembe jut az a verzió is, hogy hogyan lehetne ezt higgadtan lereagálni.

Nyilván az egész origója az a tény, hogy Mka mennyire másképp él, mint én. Neki elég az éhbér, a mama hotel, hogy mindent S.Hercegnőre költhet (már azt a keveset, ami van), és a világból a komfortzónáján kívül semmit se lát (és aggresszívan bizonygatja is, hogy őt nem érdekli, úgysincs máshol semmi értelmes vagy érdekes).

Ettől meg nekem a bicska nyitogatódik a zsebemben.

És most jön a jellemfejlődés, hölgyeim és uraim!

Mert nem szólok bele. Csinálja. Adja oda ajándékba a New Yorkba szóló repjegyet. Legyen korlátolt és beszűkült, ha neki így jó. Nekem nem jó úgy, de én mindent meg is teszek, hogy ne kelljen úgy élnem.

És ha anyósom vagy apósom legközelebb megkérdezi, akkor higgadtan azt mondom majd, hogy csak a saját nevemben nyilatkozhatok, de én szeretek így élni. Én örülök, hogy megtehetem, hogy otthon már kevéssé kelljen a munkával foglalkozni, hogy van nagy baráti társaságunk és népes családunk, akik szívesen látnak minket, hogy van pénzünk moziba menni vagy koncertre, hogy van igényünk és energiánk a barátokközt bámulása helyett máshogy és mással tölteni a szabadidőnket. És ez nem biztos, hogy másnak jobb, de nekem sokkal.

na most lehet megdicsérni engemet :D