Van nekem egy barátnőm itt, aki szintén nyomja ezt a mozaikcsalád dolgot. Vagyis hogy csinálta valamikor, kb. azelőtt, hogy megszületett a második közös gyerekük a férjével. Mert azóta a férjétől jelentősen elhidegült annak első kapcsolatából született kislánya. A gyerek nagyjából L-val egyidős, és érdekes módon amíg nem voltak a barátnőméknél közös gyerekek, addig egészen jól ment a kapcsolattartósdi. Valójában nem tudom pontosan mi csúszhatott félre, mert én csak a barátnőm elmeséléséből tudok tájékozódni, de ha jól látom, akkor itt több dolog is félrement.
Egyrészt az ex szemmel láthatóan féltékeny az új gyerekekre, és így kicsit apuka ellen hangolja a kislányt. A kislány emellett kiskamasz korba lépett, annak minden természetes velejárójával (szülőkről való leválás próbálkozásai - sokszor kevéssé szerencsés módokon). Ehhez jött még az amúgy teljesen természetes testvérféltékenység (ami a nem mozaikcsaládokban is markánsan megjelenik, hát még egy ilyen helyzetben).
Mindezeknek az eredménye az lett, hogy a kislány nem nagyon akar találkozni, nem hívja fel az apját, csak olyankor, ha valami ajándékra számíthat.
És akkor ezt az egész helyzetet tetézi a játszmában résztvevő felnőttek önző, éretlen viselkedése. Beleértve a barátnőmet is.
Anyuka nem lát túl a saját féltékenységén, boldogan tüzeli a gyerekben meglévő nehéz érzéseket.
Apuka megbántva érzi magát, merthogy a gyerek nem kíváncsi rá. De ő maga nem kezdeményez találkozókat, maximum telefonhívásokat. Maximálisan elfogadja a gyerek elutasítását, inkább hátralép egyet az egész szituációból, minthogy szülő módra viselkedjen és megpróbáljon rendelkezésre állni. Meg sem próbálja visszahozni a megszünt bizalmat.
A barátnőm pedig haragszik a kislányra, merthogy hagyja magát manipulálni, és elutasító az apjával, de a pénze persze kéne neki szerinte. Ebből kifolyólag már ő sem nyit a gyerek felé, nem kezdeményez semmilyen kapcsolatot. Sőt, támogatja a férjét abban, hogy elutasítóan, ridegen viselkedjen.
És az egész helyzet nagy vesztese a gyerek, aki így nem ismerheti meg a testvéreit és akinek gyakorlatilag megszűnt a kapcsolata az édesapjával.
És amiért ez az egész engem a szokottnál jobban foglalkoztat, az a L-val való párhuzam. Nyilván mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Tmi nem hergeli ellenünk a gyereket (már), de azért a távolság hoz így is nehéz helyzeteket. Pl. mikor L. elfelejti hogy mikorra beszéltük meg a telefonbeszélgetésünket, vagy nem oszt meg magáról fontos dolgokat, nem veszi fel a telefont a megbeszélt időpontban, és egyáltalán nem reagál.
Mi is megtehetnénk, hogy megsértődünk, duzzogunk, tükröt tartva elfordulunk. De nem tehetjük meg! Mi vagyunk a felnőttek. A mi feladatunk maximum a szelíd dorgálás, de leginkább a helyzet elfogadása. Szeretjük őt, feltételek nélkül. Elfogadjuk a sutaságával, feledékenységével, kamasz dolgaival együtt. Nekünk kell a kapcsolatunk szilárd alapjait biztosítanunk, mert ő csak erre tud építkezni, ehhez tud kötődni.
Néha nehéz, de mindenképp megéri.