Életünk traumáit mindannyian a magunk módján dolgozzuk fel. Még ha fel is lehet fűzni a folyamatot a pszichológia által megállapított lépcsőkre (tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás), akkor sem feltétlenül tudunk utat találni a másik feldolgozásához.
A környezetemben azt tapasztalom, hogy a felejtés és az elengedés számukra kéz a kézben jár. Nem erőltetik a kapcsolatot, inkább falakat emelnek, elfordulnak. Nálam ez alapvetően máshogy működik. Én sosem akarom felszámolni a múltat. Néhány évvel ezelőtt azt is sikerült elérnem, hogy már nagy tanulságot se feltétlenül akarjak levonni. Megőrizni próbálom a dolgokat. Persze ha a másik fél nem tud vagy nem akar partner lenni ebben, az mondjuk eléggé meg tud viselni.
De most így érik bennem a tanulság, hogy attól, hogy ők nem azt és nem úgy érzik ahogy én, ez az én érzéseimen nem csorbít semmit. Az én emlékeimet nem veszi el. Az én életem nem lesz ettől kevesebb. Az én múltam nem lesz ettől súlytalan. Nekem nem. És végső soron (innen nézve) ez számít.
