Megtaláltam magamnak nemrég a Kisrigók blogot, és van ott egy bejegyzés arról, hogy mikor valaki gyerekre vágyik, akkor mindig úgy képzeli el, hogy születésétöl a karjában tartja, szereti öt, ott van vele. És hogy mennyire más az örökbefogadás, pláne egy nagyobbacska gyerek örökbefogadása.
És akkor az jutott eszembe, hogy mozaikcsaládban szülövé válni valami hasonló. Az elején én nem is nagyon tudtam mit kezdeni a helyzettel. Emlékszem, volt egy reggel, amikor a fürdöszobában mindhárman egyszerre álltunk a mosdókagylónál és mostuk a fogunkat, és L. egyszer csak megszólalt, hogy "most már mi is egy család vagyunk".
Egyszerre volt megható és végtelenül zavarbaejtö, mert én nem éreztem még ezt mélységében. SirM azt mondta nekem az elején, hogy annyira veszem ki a részem a gyereknevelésböl, amennyire szeretném. De aztán megváltozott az álláspontja, kérte, hogy mondjak véleményt, ne lépjek hátra a helyzetekben.
Nekem nagyon nehéz volt kezdetben. Rengeteg fura érzés volt bennem. És voltak nehéz érzések is, mint pl. a féltékenység. Az anyaszerep valahogy nem volt az enyém, nagyon nem éreztem benne otthon magam, úgyhogy eleinte inkább távolmaradtam és a munkába menekültem.
Aztán volt egy pont, amikor átfordult a dolog. Leültem a L. ágya mellé a földre, a bárányos párnára és elénekeltem neki az altatót, amit nekem az én anyám, de valahogy nem éreztem a magunkénak. Aztán elmondtam neki József Attila Altatóját. És onnantól minden este elmondtam, amikor csak együtt voltunk. És minden este elmondom neki a mai napig, amikor csak együtt vagyunk. Ez lett közöttünk az elsö kapocs.
Szép lassan megtanultuk egymást. Ö megtanulta, hogy hogyan közeledjen hozzám óvatosan, én pedig megszerettem öt, és a mai napig öt tartom az elsö számú tanítómnak az anyaság nehéz terepén. Az évek során kiépült köztünk egy erös szeretetkapcsolat, ami sokáig szülö-gyerek viszony volt, de mióta elköltöztünk, azóta kicsit más. Nem arról van szó, hogy ne érezném a gyermekemnek. Nagyon is annak érzem. De a felelösség nehéz terhét javarészt letettem, mert egészen egyszerüen ebböl a távolságból, ennyi információval már nincs olyan mértékü ráhatásom az életére. Mostmár inkább egy támogató hátország próbálok lenni. Valaki, aki mindig készen áll, hogy megölelje, hogy meghallgassa, és persze hogy elmondja a kisbalázst.
