A legnagyobb harcot végső soron önmagunkkal vívjuk.
A látszat ellenére nem vagyok G. barátnőm támasza. Nincs szüksége támaszra. Sokkal erősebb annál. Hosszú évek bezártsága és félelmei után végre rájött, hogy csak egyetlen ember boldogságáért felelős: a sajátjáért. De azért nagyon is.
A múltkor egy régi ismerősöm blogját olvasgattam, mikor megütötte a szememet ez a rész: "Továbbra is az elutasítást és az érdektelenséget kaptam (milyen meglepő), de azért hálistennek megedzett az élet, és próbáltam a lehető legerősebben kizárni mindent, és arra koncentrálni, ami nekem jó. Elhittem magamról, hogy jó az, amit csinálok, még akkor is ha jelenleg senki nem gondolja úgy."
És csak irigyelni tudtam. És G. barátnőmet is irigyelhetném, bár mivel őt sokkal-sokkal közelebbről ismerem, ezért pontosan tudom, hogy semmi irigylésreméltó nincs az életében, sokkal inkább becsülendő, hogy mindazok ellenére (vagy éppen azok miatt) eljutott odáig, ahol most tart.
Ő azt hiszi, hogy én mindig megoldom egyedül és siránkozás nélkül a problémáimat. Ez nyilván hülyeség.
Énis harcolok, mint a legtöbben.