Megkaptam az ajándékodat. Anyám már korábban felhívott, hogy csomagot kaptam, és nyilván azonnal tudtam, hogy Tőled, de az agyam a tartalmat illetően minden lehetséges opciót végigzongorázott...
erre számítottam a legkevésbé
Félek. Félek, hogy még mindig sokkal többnek hiszel, mint ami vagyok, és sosem fogom tudni megfejteni az üzenetet, amit el akartál juttatni hozzám.
Szemedbe néznék, de talán kevés leszek,
ezerféle zaj bömböl, furakszik közénk,
és nem csak a zene, a pupillád is hideg,
szégyenöröm, hogy egésznap veled.
Szégyenöröm, hogy egésznap veled
lennék, mint lenni csak egyedül lehet,
és hallgatnám melleiden át a szíved,
a visító zuhanyrózsát végigszántva.
A visító zuhanyrózsát végigszántva
a pórusokon, félelmet súrolnék le rólad,
vágyat ölelésben dörzsölnék bőröd alá,
zuhanyzó üvegén törném a számat.
Zuhanyzó üvegén törném a számat,
ahogy hozzád dőlök, átkarolom lábad,
de csak a levegő fogy, ahogy tisztulsz,
és köréd szilárdul velem az emlékezet.
Köréd szilárdul velem az emlékezet,
minden kedves és fáradt mozdulattól.
Felejtésre ajánlott, kipróbált gyógymódok,
ezektől nyílnak még kitölthető terek.
Ezektől nyílnak még kitölthető terek
a nőben, ha a szeretet belül talált helyet.
Bevált terápiák, félrevezető leírással,
hisz átoperálhatatlan, ami benned sikerül.
Átoperálhatatlan, ami benned sikerül
belőlem, mint ébredő állatban az első álom,
szunnyadó emberben az élet. Átmenetileg
minden hordozó egy elhordható benyomás.
Minden hordozó egy elhordható benyomás
a létben, mennyi kedves szó esett félre mellettünk
így, észrevétlenül. Közben a legapróbb félelmek is
bevésődtek. Saját erdőnk ráncos oszlopai.
Bevésődtek saját erdőnk ráncos oszlopai
a bőr alá, az arc elé, a hang mögé és a szembe.
Vajon kibírják ezek a nézések az öregedésem?
Felolvasol, és szemüveged kedvesen billen.
Felolvasol, és szemüveged kedvesen billen félre,
mikor öledbe hajtott fejemen az első szürke hajszálat
észreveszed, hiszen őszülni már nem lehet akárkivel,
most végre szemedbe néznék, de talán kevés leszek.
Belenézek a tükörbe. Látom a szomorú szemeket, a finom kis ráncokat körülöttük, a melleim, a combom, a hasam, az arcom. És arra gondolok, hogy neked mennyire nem tetszene.
Én nem tudok vele igazán mit kezdeni, ez jutott. Bár bizonyára lehetne sportosabban élni, normálisan étkezni, erőfeszítéseket tenni -- csak mégsem csinálom. Nem okolok emiatt senkit. Minek?
Hol van az a lány, aki azon a bizonyos angolórán felemelt fejjel Mkára nézett és a szeme közé vágta, hogy pont leszarja, hogy Mka szerint ő szép-e vagy sem, mert magának éppen elég jó.
Mondjuk, hogy magamnak elég jó vagyok-e, az éppen nem érdekes, hiszen az ember magával van összezárva, akár akarja, akár nem. Mások meg úgyis elmennek -- ha a testük nemis, a lelkük biztosan. Aztán majd a testük is.
Megírtam azt a múltkori bejegyzést eperkettőben, aztán következetesen átjavítottam. Nem mintha ez igazán változtatna a tényen, hogy azért csak írom, mondom magamban a dialógus rám eső felét. Másik fele sosincs a beszélgetésnek. Mindig csak én mondom-mondom. Válaszaid nem jönnek. Csak gondolom, hogy mit gondolhatsz, de valószínűleg téged sokkal tisztább, erősebb és egyszerűbb gondolatok vezetnek azokhoz a tettekhez, amiken én aztán heteken keresztül agyalok mindenféle motivációskálát végigjátszva.
***
Mindig csak te kérted, hogy engedjelek el. És nekem az jutott eszembe ma reggel, hogy én miért nem kértem ezt sose?
Sosem értettem, hogy miért vannak egyesek úgy hasra esve a francia nyelvtől. Hogy mennyire romantikus meg szexi! Együtt dolgozok egy halom franciával, de én még egyáltalán nem hallottam szexinek amikor beszélnek. Viszont a francia akcentust már angolul és magyarul is mérföldekről kiszúrom (btw egyáltalán nem raccsolnak magyarul, sőt igencsak pörgetik az "r"-t --- strrrrandtáska).
Aztán ma kaptam skype-on egy üzenetet a nagyfőnöktől:
[3:47:40 PM] J: Hi Mademoiselle
--- hát ezen nem tudtam nem elolvadni :D
tegnap:
Van egy részlete az útvonalunknak, ami fedi egymást. Egy igen kis részlet ebben a nagyvárosban, ahol egymillióhétszázezer ember él, lélegzik és szeret még rajtunk kívül. Amikor ezen a kis szeletén járok az utamnak, mindig gondolok rá. És nyilván máskor is.
ma:
én mindig azt vártam, hogy jobb legyek, hogy többet tudjak, hogy jobban menjen, hogy jobban értsem, hogy tovább bírjam, hogy gyorsabb legyek, hogy okosabban fogalmazzam meg, hogy jobban átlássam, hogy sikerüljön, hogy megnyugodjak...
lehet, hogy én mindig le vagyok maradva kissé?
Még soha, de soha nem álltam legelöl eddig egyetlen koncerten sem. De ez... ez egész egyszerűen fantasztikus volt! Nincsenek is rá igazán kifejező szavaim. Teljesen megérdemelten került fel a bakancslistámra, és most a legnagyobb örömmel pipálom ki. :)
9. Elmenni egy Dream Theater koncertre.
Nagyon sokat agyaltam rajta, hogy írjak-e, és ha igen, akkor mit. A hétvégén még szilárdan úgy éreztem, hogy hiányzol az életemből, hogy jó lenne visszahozni ami jó volt, hogy nem akarlak elveszíteni. Gondolkoztam rajta, hogy megírom neked, hogy mennyire sajnálom, hogy így történtek a dolgok.
De azóta már tudom, hogy te nem sajnálod. Te haragszol. Miért is pontosan? A jelszó az, hogy mert én tönkretettem egy több évtizedes barátságot (meg hogy erről nem akarsz beszélni, mert nem tudnál szépeket mondani rólam). És hogy neked szolidárisnak kell lenned a gyereked apja felé. De tulajdonképpen neked mit ártottam? Te senkivel nem kerültél emiatt rossz viszonyba. Ja, hogy nem tetszett nekik, amikor engem szapultál?! Erről én mit tehetek?
Talán csak féltékeny voltál. És azt nem olyan fölényes dolog bevallani.
Aztán ma reggel az is eszembe jutott, hogy már egy ideje nem ment olyan könnyen ez a barátság-dolog nekünk. Már a történtek előtt sem. Azt hiszem, már jóval hamarabb megnehezteltél bizonyos dolgok miatt, csak akkor még nem érte meg nyíltan előállni.
Egyrészt megértem, hogy te egyszerűen nem engedheted meg magadnak, hogy a másik félre haragudj, hiszen egyrészt még (szerintem) mindig szeretnéd, ha működne köztetek, másrészt meg sosem szabadulhattok meg egymástól. Így vagy úgy, de összekötöttétek az életeteket. Látod, nem kellett hozzá esküvő... (pedig hogy vágyódsz az őrületes lánybúcsú és a fehér habos-babos ruha után) Neked család kell – bármi áron.
Mondjuk furcsa, hogy az eszedbe sem jut, hogy nem csak te lehetsz lojális. És hogyha én nem szekálom, hogy találkozzon veled, akkor esze ágába se lett volna rádírni. Azért csak hogy tudd, többet nem követek el ilyesmit.
Látom, végeztél némi takarítást a fényképek között is. Persze lehet, hogy erre megkértek. Szíved joga, a te dolgod, hogy mire szeretnél emlékezni, avagy nem emlékezni.
Számtalan dologért becsüllek és felnézek rád. Sok erő van benned, és sok helyzetben példaértékűen álltál helyt. Azt hiszem, tanultam is tőled pár dolgot, és az életünk néhány nagyon vidám és szép emléke már menthetetlenül összeköt minket.
A te világod azonban számomra túlságosan fekete és fehér. Én nem férek bele a "jó"-ról alkotott elképzelésedbe. Akár hálás is lehetnék, hogy engem legalább nyíltan utálsz, és nem a hátam mögött szapulsz, aztán a konvenciók, a látszat és a családról alkotott elképzelésed jegyében szemtől szembe meg édelegsz.
Azt hiszem, ideje lenne elfogadnom, hogy számodra én nemhogy meghaltam, hanem az antikrisztussal helyezkedtem egy platformra. Lelked rajta.
Kívánom, hogy ne érjenek nagy fájdalmak az életben, hogy megtaláld azt, ami boldoggá tesz, és hogy minél kevesebb embert bánts meg.
Ég veled...
