Lehet, hogy az idő tette. Talán más dolgok, amiket fel sem tudok érni, amiket észre sem vettem igazán, amikről eszembe sem jutott, hogy egyszer így, ilyen formában fejtik ki rám a hatásukat.
Talán egyfajta újjászületés a fizikai fájdalom után. (Én már nem emlékeztem rá igazán, hogy a fizikai fájdalom, a napokig nem evés ennyire fáradttá, nyűgössé tudja tenni az embert, és ennyire beszűkíti a látóterét. Mondjuk a kórházban fekve nem kellett egy munkahelyen is párhuzamosan helytállni és harcolni a rendszerrel, hogy ellássanak.)
Talán nem is érdemes meditálnom az okán. Élvezzem inkább csak a következményt. Az önbizalmat, a könnyedséget, a jóleső érzést és a nagylelkűséget, hogy hagyom, hogy ma megbámuljanak anélkül, hogy neheztelést vesztegetnék rájuk.
Éljen a rövidnadrág!
