Amikor augusztusban megvolt a kiköltözésünk második évfordulója, már meg sem emlékeztünk róla igazán. Pedig sok minden történt ebben az évben is. Például én végig dolgoztam. Maki kijárta a második óvodai évét. SirM-et előléptették. Lettek kimozdulós baráti kapcsolataink (mármint leginkább nekem). Maki megtanult biciklizni. Mindenki sokkal jobban boldogul már németül (és még mindig én a legkevésbé). Maki jógázni és táncolni is járt az oviban. Belaktuk a lakást, felkerültek a képek a falra. Megugrottam olyan orvosi mérföldköveket, mint hogy találjak nőgyógyászt, angiológust, hematológust. Kialakult az életünknek egy elég jól körülhatárolt rutinja.
Teljesen nyilvánvalóan ki lett mondva, hogy nem áll szándékunkban visszaköltözni Magyarországra.
Még mindig hiányoznak a barátok, nagyon. Sokszor a család is. Leginkább L. De nem hiányoznak ételek vagy helyek. Szeretünk ott lakni a kis nyugis lakótelepen, szeretjük a kis egyszerű életünket.
Engem egyetlen dolog frusztrál még mindig nagyon, ez pedig az az érzés, hogy nem vagyok elég kompetens. Nem elég, hogy nem ismerem jól a rendszert, de még a nyelvet sem beszélem eleggé ahhoz, hogy boldoguljak. Ùgy érzem magam, mint valami szerencsétlen gyerek, aki folyton segítségre szorul, de nem érnek rá a felnőttek. Ez a mindennapi szorongásaim legfőbb tárgya. Ès mostmár talán eléggé fáj ahhoz, hogy összeszedjem magam és tegyek ellene érdemben is.
