Ez az egész anyaság számomra sok szinten nehéz. Már eleve az, ahogy belecsöppentem ebbe a szerepbe - vagyis hogy valaki más gyermekének kellet, hogy az anyja legyek, de úgy, hogy közben azért mégse válhatok az anyjává. Egyaránt nehezített pálya volt ez L-nak is és nekem is. Az egész kapcsolatunk hullámhegyek és hullámvölgyek sokasága.
Ebben nyitott egy teljesen új fejezetet az elköltözésünk. Eltelt fél év, és most érkeztem el (azt hiszem) az első nyugvóponthoz ezzel az egész szituációval kapcsolatban. Ugyanis azzal, hogy eljöttünk, én megszűntem még olyan formában is az anyja lenni, ahogy eddig lehettem. És ezt egyáltalán nem volt könnyű sem megélni, sem elfogadni. Most jutottam el lélekben arra a pontra, hogy talán le tudom tenni azt a fajta aggódást és tenni akarást, ami az elmúlt több mint hét évben minden egyes napomat kitöltötte. Ez nem azt jelenti, hogy már nem szeretem őt, vagy hogy nem törődök vele. Inkább azt, hogy igyekszem ezt a törődést és szeretetet úgy transzformálni, hogy beleférjen a jelenlegi kereteinkbe. Mert már nincs napi kapcsolat, nincs esténként meghitt együtt beszélgetés, nincs folyamatos kontroll, ami segít kiszűrni a füllentéseket és az egyéb buktatókat. Nincs ráhatásom arra, hogy hogyan tanul, mennyit tanul, mivel tölti az idejét, kikkel kerül kapcsolatba. Az elmúlt félévben ezt a totális kontrollvesztést baromi nehéz volt megélni. Főleg úgy, hogy L. dolgai nem mindig alakultak jól.
Most viszont beérett a távolság és az idő. Igyekszem egy másfajta szerepet felvenni. Egy távolról is támogató hátteret. Többet úgysem tehetek. És azzal, hogy ezt elfogadom, a saját felelősségem is csökken és ez adhat némi megnyugvást.
Ha elvonatkoztatunk most L.-tól, akkor is azt látom, hogy most jutottam el először arra a pontra, hogy úgy érezzem, már nem húz minden erővel a múltam. A hátrahagyott emberek és lehetőségek. Már nincs visszaút, csak maximum egy másfajta út van. Vihet ez még Magyarországra, de abba az életbe amiből eljöttünk, abba már biztosan nem.
És ennek az egésznek én az elmúlt hónapokban csak a fájdalmát voltam képes megélni. Most először éreztem azt, hogy ez nem csak veszteség, hanem egy új fejezet is egyben. Lehetőségek. Utak, amikre rá lehet lépni. Ajtók, amiket ki lehet nyitni. Egy olyan másfajta élet, ami felszabadít az összehasonlítások alól. Ezt más nem csinálja. Itt és most nekem kell helytállnom, választanom, lépnem.
Nem állítom, hogy most hirtelen rózsaszín vattacukor felhő lett minden és hogy úgy érezném magam, mint 18 évesen, hogy még bármi lehet belőlem. Az életem fele jóformán eltelt. Már egy csomó minden nem lesz belőlem. De attól még megannyi élmény várhat rám. Csak nyitva kell tartanom a szemem.
Legalább mostmár nem a hátam mögé pislogok.
