"- mondtaja a macska."
Egész életemben akartam egy macskát. Anyám egymilliószor mondta el, hogy lakásban nem tarthatunk állatot, úgyhogy megfogadtam, hogy csak legyen egyszer saját háztartásom szarok én anyámra meg az elveire nekem juszt is macskám lesz.
Mondjuk kellett rá várni vagy negyedszázadot, de lett. Kiválasztottam a számtalan örökbefogadható cica közül egy internetes oldalon. A kis cirmos bundája, meg a szomorú kis tekintete azonnal megfogott. Az első ismerkedős napunkon aztán az is kiderült, hogy egyáltalán nem egy bánatos virágszál, hanem egy barátságos és játékos macs.
Mielőtt macskám lett, sokat gondolkodtam, hogy milyen nevet adok majd neki. De aztán az élet úgy hozta, hogy olyan cicám lett, akinek már volt neve. Nem is akármilyen. És hallgatott is rá. Aszja.
És Aszja jött, látott és leuralta az egész lakást. Onnantól kezdve nem voltak magányos percek, mert ő mindig ott volt. A jelenléte áthatott mindent, a nyávogása bezengte mind az 50 négyzetmétert. Hamarosan üdvözlési rituálénk is lett. Amikor beléptem az ajtón, már ott állt. Én ledobtam a táskám a székre, és amíg levettem a cipőmet és a kabátomat, addig ő a szoba szőnyegét kaparta mintegy macskaüdvözlés gyanánt. Aztán le kellett ülnöm az ágy szélére, ő pedig azonnal beugrott az ölembe, puszit adott, dagasztott és dorombolt. Pár perc (vagy néha sok perc) múlva pedig mindenki ment a dolgára. :)
Aszja tegnap örökre elaludt. Mostmár a macskamennyországban lopkodja le a zoknikat a száradóról. Ott szalad a befőttes gumi után, hogy visszahozza, és ott nyomja bele hajnalban purrogva a kis cirmos bundáját a még aludni vágyók arcába. Mostmár csak az emlékeinkben cirmog és nyávog, a szívem egy csücske pedig neki van fenntartva örökre.
