Már eszünkbe jutott, hogy kéne írni egy használati utasítást lányokhoz. P. szerint a fiúkhoz is írhatnék egy használati utasítást lányok részére, mert én nem úgy viselkedek, mint egy lány. Nem is lány vagyok, hanem ufo.
Még sosem olvastam ilyen könyvet, de nem vagyok benne biztos, hogy nem lenne létjogosultsága humoros formában, de azért teljesen komolyan. :D
Pedig már majdnem sikerült meggyőznöm magam, hogy nem is stresszelek. Már az is elég komoly jel kellett volna legyen, hogy napok óta fáj az állkapcsom. Ha feszült vagyok, nagyon erősen összeszorítom a fogaimat - nem direkt, teljesen reflexes a dolog. És mostanában valószínűleg így alszom végig az éjszakákat is.
De ami végképp eldöntötte a dolgot, az az volt, mikor P. közölte, hogy ő most azt szeretné a legjobban, ha túl lennék a témabemutatón és megnyugodnék végre.
Akartam csinálni fb-on egy albumot Nekem a leg... címmel. De tulajdonképpen egy halom emberről, eseményről és néhány tárgyról kéne képeket feltölteni, de minek. Egy része felesleges hivalkodás lenne, a másik részéből meg vagy sértődés lenne vagy elaprózódás.
De mivel ez a blog egy ilyen privát játszótér, ahol kedvemre kitombolhatom a hülyeségeimet, ezért gyorsan elmondom, hogy nekem a leg. :)
- Ez az, amelyikbe elfelejtenek üzemanyagot tölteni?
- Ugye Kevin Spacey a gyilkos?
A hogyan lőjük le a filmek poénjait című gyorstalpalót láthatták a kiccsalád prezentálásában. Köszönöm, függöny.
Akartam már mesélni, hogy milyen piszok szerencsés vagyok. Kezdjük ott, hogy tervezett gyerek voltam, kedves szüleim már nagyon várták, hogy legyek, és egészen egészséges voltam. Mondjuk Anyám kicsit aggódott az elején, úgyhogy éjszakákat virrasztott az ágyam mellett azt nézve, lélegzem-e.
Van nekem továbbá Tesókám. Kicsi köztünk a korkülönbség, együtt nőttünk fel, és most telt el a leghosszabb idő, hogy nem laktunk együtt. Nem hiszem, hogy van ember, aki nála jobban ismer. Gyerekként mindig azt kívántam, hogy bárcsak a fejébe láthatnék - ma már tudom, hogy egy kicsit mindig odaláttam. :)
Most jönnek azok a részek, amik már nem számítanak manapság olyan szokványosnak. A szüleim nem váltak el. Lassan 30 éve házasok, szerintem elég boldogok is. Szeretnek minket, és ezt rendszeresen ki is mutatják. Támogatásuk megnyilvánul érzelmiekben, és ha kérjük, akkor erejük szerint akár anyagiakban is. Élnek tovább a nagyszüleim is, mind a négy. Nagyon szeretnek minket, ha tudnak, akkor eljönnek a családi ünnepeken - apai nagyszüleim pl. több, mint 20 éve mindig velünk töltik a szentestét. Szupernagyim amúgy is nagyon szuper: fiatal és fiatalos nagymama, aki töretlen humorérzékkel gondoskodik Papikámról.
És még tudom fokozni. Apám testvérének és a férjének részben ugyanaz a baráti köre, mint Anyáméknak, így lehet az, hogy van 4 család, akik rendszeresen összejárnak (kb. 2-3 hetente) valamelyiküknél főzni, beszélgetni. Anyám öccse és a felesége a keresztszüleim. Az uncsimékkal együtt nőttünk fel, nagyon sokat játszottunk gyerekként. Anya minden nap felhívja keresztanyámat.
Ezen kívül szoros még a családi kapcsolat Szupernagyim öccsének özvegyével, aki harmadik nagymamánk, illetve az ő gyerekével és annak családjával. A másoduncsim olyan, mintha elsőfokú unokatestvérem lenne. Úgy is szoros a családi kapocs, hogy ők többszáz kilométerre laknak.
Amúgy ezen kívül is tök sok dolog miatt érezhetem magam szerencsésnek. Elsősorban P. miatt. Aztán a barátaim miatt, akik vannak szép számmal és elviselik/megértik a hülyeségeimet. És egész eddigi életemben azt csinálhattam, amit szeretek és élvezek. Én már elmondhatom, hogy volt 25 jó évem. :)
Mikor én wellnesseltem eddigi pályafutásom során, akkor csak két dolog volt igazán szar: hogy nem lehetett hosszú napokig leszállni az ágyról, illetve a trombózis azért eléggé fájt is.
A fene se gondolta, hogy ápolni valakit, várni a műtétre, a műtét végére, ülni az ágya mellett, várni, hogy enyhíthetsz-e valahogy a szenvedésén, hogy ez ilyen piszkosul kimerítő dolog. És a legrosszabb az egészben az, hogy igazából nem tudsz segíteni. Hiába viszel be fél kiló banánt vagy száz liter ásványvizet, attól nem engedik haza hamarabb, nem tudod elmulasztani a fájdalmát.
Ezúton szeretném gyorsan megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak azoknak, akik rólam gondoskodtak, meglátogattak. Az agyvérzésem idejéből Gabeszt illeti a legnagyobb köszönet. Bárhol is legyen most, irtó hálás vagyok, hogy ápolt abban a két hétben és az azt követő otthoni lábadozás alatt.
A trombózisom ápolásában a legnagyobb köszönet Apát illeti. Nélküle fogalmam sincs, hogy mennyivel lett volna rosszabb, de már látom, hogy neki se volt könnyű. Ezer köszönet érte, hogy minden nap bejött legalább háromszor, cserélte az ágytálat, megmosdatott, hozott amit csak kívántam. Köszönet még T.-nek, aki minden nap jött a Hegyalja kezdetéig, onnan pedig minden nap felhívott, hogy hiányoljon. :) Igazából még mások is jöttek, némelyek többször, ők is megérdemlik a hálát, úgyhogy nagy ölelés még: Gy.-nek, Anyának, doktor Petinek és mindenkinek, aki akár egyszer is gondolt rám (szerencsére a sort még hosszan lehetne folytatni, a tökéletes életemhez hozzátartozik, hogy összetartó családom, kedves rokonaim és sok barátom van, akik meglátogattak a kórházban vagy utána otthon).
P.-t ápolni csak azért nagyon nehéz, mert nagyon fáj neki és bármit csinálok, nem tudom elmulasztani. Csak olyan gyógypuszikat tudok adni, amik az én lelkemet is alig nyugtatják meg, az ő fájdalmán meg vajmi keveset enyhítenek. Most alszik, én meg örülök, hogy el lehetett hozni a kórházból - még akkor is, ha most még csak a szülei házáig jutottunk, mert tovább nem bírt menni. Megyek is, kiosonok a konyhába, hogy még véletlenül se keltsem fel a pötyögésemmel.
(És nem utolsó sorban nagy köszönet E.-nek és T.-nek, hogy jöttek látogatóba az elmúlt pár napban - örök hála)
Ma még biztos összeveszünk vagy kétszer. Kicsit felemeljük a hangunkat, elmondjuk a másiknak, hogy nem figyel eléggé, hogy nincs igaza, bosszankodunk, hogy nemigaz, hogy nem érti. Duzzogunk is kicsit a végén, hogy milyen már ez.
De még egyszer sem éreztem úgy, hogy na most kéne jól összepakolni és elmenni innen jóóó messzire. Ez biztosan jelent valamit.
Fittik vagyunk. Minden nap biciklivel járunk dolgozni, bicajjal mászkálunk a városban, vagy sétálunk. Nincs buszbérletünk már több hónapja. Sőt, a szakkolis sportnapon felbuzdulva néhányszor floorballozni is összegyűltünk. És milyen jól sikerült!
Ezelőtt utoljára még valamikor a gimiben játszottam, de P., Gonoszmáté és még páran tudnak rendesen játszani (saját ütőjük is van), mi meg lelkes amatőrökként csatlakoztunk és az egészből több óra móka és izzadás lett.
Most meg elhatároztuk Oféliával, hogy elmegyünk sportolni valamit. Hétfőn spinninggel kezdünk, aztán meglátjuk, hogy tetszik-e a dolog. Csinik leszünk, fittik leszünk. (Tudjátok, van az a mondás, hogy "De szép még lehetsz.")
Kedves Barátaink, Családunk, Orvosaim!
Ezúton tudatom veletek, hogy P.-vel augusztus hónapra egy távoli lakatlan szigetre távozunk, ahonnan csak szeptember elején térünk vissza. E szigeten az internet is csak korlátozottan érhető el (fb-on aktivitásunk észlelhető lesz, emailekre, csetelésre, skype-olásra azonban kisebb a kapacitás), telefonon azonban bármikor rendelkezésetekre állunk.
Szeretnélek továbbá biztosítani titeket arról, hogy töretlenül szeretünk veletek sörözni, moziba menni, fagyizni, sétálni, pletykálni, társasjátékozni, lelkizni, főzni. A szigeten töltött idő után újra a rendelkezésetekre állunk e társas tevékenységekben - sőt, addigra már erősen vágyódni fogunk minél több ilyen program lebonyolítása után.
Egyúttal szeretném megnyugtatni főnökeinket, hogy munkakedvünk továbbra is áll, dolgozni fogunk augusztus során is.
Még egyszer hangsúlyoznám: drága Barátaink, nagyon szeretünk titeket és nagyon szeretünk veletek lenni! Ha hazatértünk, fokozottan számíthattok ránk! Tudjátok: újult erővel. ;-)
Mindenkit szeretettel üdvözlünk, ölelünk, csókolunk!
P. és ithil
P.: Ezt a kávét nem annyira szeretem.
én: Nem baj, megiszom én, neked meg csinálok másikat.
P.: Neeem, ne pocsékoljunk!
