Holdvilág

A cikk alapján meghallgattam az Anna and the barbies feat. Kiss Tibi szerzeményt. Túl azon, hogy egyáltalán nem az én stílusom és nem is tetszik, még az ún. mondanivalójával szemben is vannak fenntartásaim.

"Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni
Majd az unokáknak, mikor körbeállnak
Mikor körbeállnak, az ágyadon ugrálnak
Hogy legyen mit mesélni, kezdjetek el élni!"

Én valahogy nem érzem úgy, hogy szar életem lenne. Hogy belefásultam volna a mókuskerékbe. Sőt. Én szeretek így élni. Tanítok, írok, olvasok, szeretek. Szeretek örülni a napsütésnek, a hónak, egy finom kajának. Szeretek P.-vel lenni csak úgy szimplán itthon is. Szeretek társasjátékozni. Meg még sokféle dolog tesz boldoggá és megelégedetté.

Nem gondolom, hogy mesélni az unokáknak a nagy berúgásokról, betépésekről, elkövetett hülyeségekről élettelibb lenne, mint bármi, amitől az ember jól érzi magát. Az én Szupernagyim a családunkról mesél, amikor mesél. Én inkább ilyen életet szeretnék.

Az milyen már, hogy még azon is el kell gondolkozni, hogy elmehetek-e egy napra kirándulni Tokajba, mert annyi macerával jár az életem, hogy az agykapacitásom felét tuti az köti le, hogy számolok, kombinálok, gondolkozom, hogyan lehetne a lehető legnormálisabbnak tűnőre csinálni egy szimpla szombatot.

Csak azt akartam mondani, hogy egyáltalán nem könnyű nekem. És mire ezt végiggondoltam, az is eszembe jutott, hogy egy csomó nagyon jó dolog van az életemben, ami kárpótol - vagy nem is kárpótol, hanem elnyomja bennem azt az érzést, hogy mennyivel könnyebb lenne máshogy. Egészségesen.

Az elmúlt két hétben tanultam annyit a vizsgámra, mint még soha egyikre sem. Örülök, mert sikeres lett. Közben kicsit elhanyagoltam a barátaimat és minden egyéb dolgomat. Aztán az ember átszakítja a célszalagot és az egész élete csőstül hullik vissza a fejére.

Hurrá.

Tehát most kórházba járok (a változatosság kedvéért), valamint egyéb dokikhoz (a változatosság kedvéért). Kicsit pánikolok. Emellett menedzselem az időmet, hogy a nulla lustálkodás úgy jöjjön ki, hogy minden tanszéki dolgot elintézek közben, válaszolok az emailekre, találkozok a magányos barátokkal, találkozok a kevésbé magányos de annál elfoglaltabb barátokkal is, visszaviszem a könyveket a könyvtárba, dolgozok, bevásárolok, takarítok és még egy kicsit olvasok is.

Ezért is nem írtam eddig. Nincs igazán miről. Ami jelen pillanatban a kapacitásom 90%-át leköti, az nem blogtéma, a többit meg most összefoglaltam. Igyekszem túllendülni a paráimon és kihozni a lehetőségeimből a maximumot (és közben minimálon tartani az aggódás-faktort olyan dolgokon, amikkel egyelőre nem tudok mit kezdeni).

Jövőhéten tisztázás és Balaton.

Tényleg sok minden történt mostanában. Kicsit olyan, mintha megint eltelt volna egy hónap egy hét alatt. Ezzel a költözéssel mintha új életet kezdtünk volna.

Dolgozó nő vagyok, tanítok, tanulok. A munkámat amúgy nagyon szeretem. Élvezem magát a munkát is, élvezem a tényt is, hogy megteremtjük az anyagi hátteret az önálló életünkhöz. Apropó önálló élet: baromi jó érzés reggel hangosan megbeszélni, hogy hogy aludtunk, csörömpölve kávét főzni, pucéron mászkálni zuhanyzás után és hangosan szexelni a konyhában (is).

NK-val pletyóztunk egyet tegnap délután. Rákérdezett, hogy milyen az együttélés, hogy bírom az emblematikusan rémes első két hetet. Megnyugtatott, hogy nem vagyok ufó, ez tényleg ilyen. Nem számít, hogy már együtt éltünk, mert most csak ketten vagyunk és le kell játszanunk, hogy kinek hol vannak a határai és ez ilyen. Idegesítjük egymást. Elmúlik. Asszem nekünk megvan az a helyzeti előnyünk, hogy már az elmúlt öt hónapban is együtt laktunk, úgyhogy most úgy látom, a két hét helyett csak kb. 6 rémes napunk volt. hálazégnek

Ja igen, munka még. Csapatépítő vacsi volt szerda este a Főnökéknél. Elmentünk P.-vel és nagyon örültem neki, hogy ő is jól érezte magát és asszem jó benyomást is tettünk. Tényleg jó este volt. :)

Barátok fronton nagyon igyekszem mindenkivel találkozni, időt szakítani egy-egy estére, egy kávéra vagy legalább egy emailre. Nem valami egyszerű. Minden hétköznapomon dolgozok/tanulok, csinálnom kéne a konferencia előadásomat, hétvégenként a család tart ránk időnként (gyakran) igényt és a legfontosabb, hogy P.-re legyen elég idő. Ölelésre, összebújásra, beszélgetésre.

Felnőttlét..

Lassan vissza kell mennem a dokihoz, hogy kiderüljön, miért is kaphattam 23 évesen mélyvénás trombózist. Már mindenhol fáj a hasam az injekciótól és minden bajom van, csak hogy végre meg lehessen szabadulni ettől az egész macerától.

Mert amúgy a trombózis fájt, nagyon, és nem lehetett leszállni az ágyról, és nálam kevesen viselik rosszabbul a kiszolgáltatottságot, de vége. Túl vagyok rajta és nem maradt más, csak azok a dolgok, amikkel együtt lehet élni, csak macerás.

Például vegyük a kompressziós harisnyát. Sokkal jobb, mint a fásli. Fel tudom rá venni a kicsit szűkebb szabású farmereimet, sőt, még a harisnyáimat is. Viszont nyomja a térdhajlatomat és azért mégiscsak jobb lenne nélküle, mert az már azt jelentené, hogy nem ödémásodik a lábam.

Aztán: tök jó, hogy már nem jelent kihívást elmenni a fürdőszobáig. Sőt, egészen sokat bírok sétálni, bírok egész nap jönni-menni, álldogálni, üldögélni. Még a busz után is tudok futni úgy 50-100 métert. Persze csak a spéci harisnyámban. És persze tudva, hogy utána legalább 5 perc kell, mire újra meg tudom mozdítani a lábam.

Úgy szeretnék sportolni valamit, amit a lábam is elbír. Úszni nem akarok és nem is nagyon szeretek. Futni szeretek meg biciklizni.

Nincs véletlenül valaki, aki csak úgy idetévedt és van tapasztalata trombózis utáni normális élet élésének hogyanjával?

Apám ráébresztett egy érdekes dologra, ami nekem még eszembe sem jutott. Nem részletezném, hogy pontosan hogy jutottunk idáig az eszmefuttatásban, de apám közölte, hogy bizony én már sokkal keményebb helyzetből is kimásztam, mint ez a mostani, sőt, sokkal keményebben viseltem a dolgot.

Néztem rá nagy kerek és értetlen szemekkel. Ő most komolyan a 4 évvel ezelőtti agyvérzésemről beszél, ami azóta tünetmentes és köszjólvagyok??? --- Arról beszélt.

És akkor leesett. Féltettek engem. Féltek, hogy meggyógyulok-e. Féltek, hogy megmaradok-e. És nem ez a pláne. Hanem, hogy én egy percig sem féltem. Amikor a doki azt mondta a kórházból való hazaengedésem napján,h lehet hogy agydaganat okozta a bevérzést és el kell még végezni néhány vizsgálatot, akkor meglepődtem. És aztán itthon csak egyetlen embernek mondtam el (anyámék benn voltak a dokinál, nekik nem kellett). És még aznap este arra gondoltam az ágyamban feküdve, hogy ha kiderül,h daganat, én akkoris befejezem az egyetemet csak közben olyanokat is megcsinálok, amiket a következmények miatt amúgy nem mernék. És aztán nem gondoltam többet rá. Nem akartam rágondolni. Csak elmentem a vizsgálatokra és pont.

Anyámék azt látták, hogy meghalhatok. Én a lehetőséget láttam,h bátrabb lehetek. Nem félek meghalni. Élni jobban félek.

Az ember az életéből nem tudja kitörölni a dolgokat. A blogjából igen.

Egyelőre csak nálam és csak most, ezen a héten. És magunkra főztünk. És együtt voltunk bevásárolni. És mostam ránk. És mosogattam is. Most mondjam, hogy mennyire élveztem? :)

Anyám a múlthéten egészen jófej volt. Közölte, hogy látott nagyon klassz evőeszköz készletet és meg kéne néznem, hogy melyiket szeretném, illetve meglepett egy garnitúra lábassal meg fazékkal. Mondtam is Gy.-nek, hogy van már nekem fazekam, meg konyharuháim, meg tányérok, csészék, süteményes tál és törölközők, meg vízforraló és lesznek kanalaim meg villáim is. Közölte, hogy akkor bizony én mán jó parti vagyok. :))

Neki meg van kése.

Az ember néha úgy gondolja, hogy bárcsak ne tette volna ezt vagy azt. Aztán később egy csomószor úgy gondolja, hogy végsősoron mégiscsak jó irányba mentek a dolgok, még ha egy darabig szar is volt.

Eddig nem nagyon tudtam volna olyat említeni, amit másképp csinálnék az életemben.

Most azt mondom: Bárcsak sose döntöttem volna így. Nem is csak magam miatt (jójó, persze, hogy magam miatt, de a pont azért került fel az i-re, mert mocsok lelkiismeret furdalásom van, hogy miattam csesződnek el a dolgok, mert én találtam ki ezt az egészet).

Pfff. Önsajnálat?

Na ez most egy optimista blog bejegyzés az októberi fos idő ellenére is. MERT:

- Én csakazértis elhiszem, hogy engem is lehet szeretni, meg szépnek látni, meg elfogadni.
- És csakazértis elhiszem, hogy boldogok leszünk. (mert na, játsszuk már el,h mi is egy normális kapcsolat vagyunk - még akkor is, ha mi sem áll távolabb tőlünk, mint normálisnak lenni -, mert hisszük néha vagy sem, a lényeg mégiscsak az egymás iránt érzett szerelem)
- És fog még sütni a nap (meg esni a hó, amit imádok :P).