Apám ráébresztett egy érdekes dologra, ami nekem még eszembe sem jutott. Nem részletezném, hogy pontosan hogy jutottunk idáig az eszmefuttatásban, de apám közölte, hogy bizony én már sokkal keményebb helyzetből is kimásztam, mint ez a mostani, sőt, sokkal keményebben viseltem a dolgot.
Néztem rá nagy kerek és értetlen szemekkel. Ő most komolyan a 4 évvel ezelőtti agyvérzésemről beszél, ami azóta tünetmentes és köszjólvagyok??? --- Arról beszélt.
És akkor leesett. Féltettek engem. Féltek, hogy meggyógyulok-e. Féltek, hogy megmaradok-e. És nem ez a pláne. Hanem, hogy én egy percig sem féltem. Amikor a doki azt mondta a kórházból való hazaengedésem napján,h lehet hogy agydaganat okozta a bevérzést és el kell még végezni néhány vizsgálatot, akkor meglepődtem. És aztán itthon csak egyetlen embernek mondtam el (anyámék benn voltak a dokinál, nekik nem kellett). És még aznap este arra gondoltam az ágyamban feküdve, hogy ha kiderül,h daganat, én akkoris befejezem az egyetemet csak közben olyanokat is megcsinálok, amiket a következmények miatt amúgy nem mernék. És aztán nem gondoltam többet rá. Nem akartam rágondolni. Csak elmentem a vizsgálatokra és pont.
Anyámék azt látták, hogy meghalhatok. Én a lehetőséget láttam,h bátrabb lehetek. Nem félek meghalni. Élni jobban félek.
