Holdvilág

Angol tancsinál a múltkor szóba került a sztriptíz és a rúdtánc, O. pedig felvetette, hogy az egyik fitness stúdióban van ám rúdtánc tanfolyam. Pompás ötlet, ha befuccsol a tudományos meló, még mindig elmehetünk űzni az ipart.

Poénnak indult, de ma csak elmentünk az első rúdtánc óránkra. Kevés bemelegítés után rögtön a rúdra vethettük magunkat, és a 60 perces edzés végére már tudtuk, hogy ez nem gyerekjáték. Én speciel már fél óra után éreztem, hogy nem olyan eccerű (eccarvú, eccarvú, ecca, ecca, eccarvú) dolog ez.

Még az edzés előtt ki kellett töltenünk egy kérdőívet, amiben nyilatkoztunk a betegségeinkről és hogy mi motivált minket a rúdtánc órára, valamint tudomásul kellett vennünk aláírásunkkal, hogy érhetnek minket enyhe égési sérülések is.

És lőn. Valóban tele van horzsolásokkal a lábszáram, sőt mindenféle lila foltok is lettek. De megérte! Megtanultunk vagy 5 különböző szuperszexi mozdulatsort a rúdon. Bárcsak lenne egy rúd itthon is, hogy megmutathassam. :P

Szóval megyünk még, mert vicces, mert tényleg erősít és mert szexi! (hehe, P. is nagyon örül ám!)

Kábé bármit betehetnék ide, amiben megszólal valamilyen ízig-vérig hangszer. Most ezt teszem, mert ezt kaptam tegnap.

P.: Huhhh, még jó hogy más ezt nem látja.
én: Mit?
P.: Hogy milyen mocskosul piszkosul boldogok vagyunk.

Feladja nekem a leckét ez a trombózis dolog. Mostmár elég hosszú ideje nem hordom a kompressziós harisnyámat. Nem szeretem, mert nyomja a térdhajlatomat. Így, hogy már csak napi egy injekciót kell adni, már a hasam is ritkábban lilul be (mondjuk, ma pont sikerült eret lőnöm, úgyhogy csak úgy spriccolt a vér, mikor kihúztam a tűt, én meg majdnem elájultam :D ). Mindezek örömére én kis naiv azt gondoltam, hogy mostmár akár futhatnék is.

Szeretek futni. Majdnem annyira, mint biciklizni. A legjobb sprintelni, de a hosszabb távokkal is megbarátkoztam már. Gondoltam, engedek Sehi csábításának, és elmegyek vele futni. Elkezdtük, és minden porcikám élvezte az első 1 km-t. Aztán a másodiknál már tudtam, hogy ez nem csak jólesik, hanem kicsit már fáj is, ergo használ is valamit. 2 km után aztán annyira beállt a bal vádlim, hogy a következő 1 km-t sétáltam. Aztán futottam még 400 m-t és sprinteltem az utolsó 100-at. Na ezt biztosan nem kellett volna...

Miért a vádlim? Olyan érzés volt, mintha egy hatalmas megkeményedett görcsös göb lenne benne, ami minden lépésnél fáj és húzódik. Mire hazaértem, már nem bírtam terhelni és ráállni. Aztán másnapra enyhült kicsit a fájdalom, harmadnap pedig már egészen jól bírtam menni, de még most, egy héttel a futás után is érzem.

Nem mertem azóta futni. Nagyon nem szeretnék visszakerülni a kórházba. Azt én senkinek nem kívánom. Pedig a másik lábam, meg a testem többi része még szabályosan kívánta a futást akkor is, meg a következő napokban is.

Mi lesz így? Mit sportolhatok? Nem szeretek úszni (a fürdőruhával és a macerával van a bajom), és minden más igénybe veszi a lábat. Valakinek nincs valami jó ötlete, tapasztalata?

- Olyan puha vagy.. :)
- Hát, igyekszik az ember puhának lenni.

- P.-nek részegen megered a nyelve. Beszélgetünk.

- Kaptunk apámtól gyereknapra egy kis pénzt - "Vegyetek belőle egy szennyes tart"

Amikor az ember lánya felveti a kedvesének, hogy rúdtánc tanfolyamra fog járni, és azt a választ kapja, hogy "de a lábad úgyse fogja bírni" - na ez nem olyan jó érzés...

Egyszer már sopánkodtam a magyarországi áldatlan állapotok miatt, de az abortusz tabletta elleni tüntetésről szóló cikk ma megint eszembe juttatta, hogy továbbra sem rózsás a helyzet.

Az elmúlt években változott a hozzáállásom a gyerekvállaláshoz, ma már nem vágom rá gondolkodás nélkül a válaszom. De egy dolog nem változott: továbbra is azt vallom, hogy az abortusznak van létjogosultsága.

Igenis kerülhet bárki abba a helyzetbe, hogy nem akar, nem tud felnevelni tisztességesen egy gyereket. És azt nem érdemli meg egy fiatal nő sem, hogy mások döntsenek a feje fölött arról, hogy mi lesz az ő sorsa, az apa sorsa és a gyermek sora (akárhogy is számolom, ez bizony 3 élet, nem pedig egy).

A tüntetésen készült képek között nem találtam eddig a neten olyat, amelyen nők is szerepelnének. Honatyáink és a vezető réteg tagjai között is nagyon kevés a nő. Kérdem én, hogy jönnek ők ahhoz, hogy megítéljék, mit jelent egy nőnek felnevelni egy nem teljes szívvel kívánt gyermeket?

A másik dolog, amire ugrok, amikor úgy interpretálnak egy ilyen kérdést, hogy ebben is a magyar nép elleni összeesküvés-elméletet látnak: "Ez nem gyógyszer, hanem méregtabletta. Fegyver a modern hadviselés történetében a magyarság ellen" - ezeket mondta a "Ne vedd be a hazugságot" címmel meghirdetett demonstráción Téglásy Imre, az Alfa Szövetség elnöke (lásd a cikkben).

Komolyan ennyire hülyék az emberek?!

Tegnap megbuktam mint háziasszony. És sírtam. Nem ragoznám túl a dolgot, a lényeg az, hogy ez a főzés dolog egyelőre elég döcögősen halad. Főleg, ha még addig se jutok el, hogy egyáltalán begyújtsam a tűzhelyet.

De az én drága barátnőim megnyugtattak, hogy ez normális, hogy senki nem kezdi konyhatündérként, és hogy ők sem tudnának most felbontani egy egész tyúkot.

Aztán ma belefutottam egy blogbejegyzésbe és annak kommentjeibe, amik szintén megerősítettek abban, hogy nem feltétlenül a házitündérkeség az, ami elengedhetetlen egy jó kapcsolathoz.

Azért én mégis szeretnék kicsit gondoskodni P.-ről.

ilyen ez

B. (akinek ki kéne találnom egy olyan nevet, ami lefedi a nagyon extravagáns személyiségét) szerint mindenki neurotikus. Ma persze legfőképpen én. Hozzátenném, ő nem kevésbé, de mikor ezt szóvá tettem, akkor is leoltott,h láám, a neurózis beszél belőlem..

B. egyébként fura. Még nem találkoztam olyan emberrel, aki szerint nem. A pletyka szerint a lányok egymásnak adják a kilincset nála, mondják azt is, hogy egy zseni, hogy anyuci pici fia, meg ilyesmik. Az én empirikus tapasztalataim arról szólnak,h B. fura. A pizsomája élére van hajtogatva, Douglas Adams-et olvas eredetiben (ó igen, tudja, hogy ezzel be lehet nálam vágódni :)), egyetlen bögréje van és néha befőttes üvegből iszik. Valójában imád magáról beszélni és a farmer-póló a normális viselete. Ezenkívül még sok olyan kis morzsát tudok róla, amiből összeáll egy kép.

Ja igen. Fura dolog ez az angol kurzus. Valahogy egy olyan oldalunkat mutatjuk meg, ami piszkosul őszinte (sokszor őszintébb vagy teljesebb, mint amit egyébként látni engedünk), és mégis csak egy szeletkéje a személyiségünknek. Egy nem elhanyagolható részlete, de azért valahol mégsem az egész. És valahol mégis igazabb..

***

amúgy mindannyiónk megér egy story-t a kurzusról (I have a story..)