Holdvilág

Most írhatnám, hogy nekem van a legnagyszerűbb férjem az egész kerek világon, de ez pontosan azt a lényeget fedné el, ami az igazság.

Írom inkább helyette azt, hogy milyen csodálatos ember az én férjem (hah! :)), mert úgy él, hogy én nagyon szeretve érzem magam tőle, és Feldmár mindig azt mondja, hogy nem az a lényeg, hogy hányszor mondom el valakinek, hogy mennyire szeretem, hanem hogy a másik boldog-e velem, jó-e neki ez így, szeretve érzi-e magát. Szóval én boldog vagyok, mert Tepi olyan, amilyen. És például ilyeneket tesz meg értem, nekem:

– Elmosogat akkor is, ha nem kérem. És kiviszi a szemetet. És egyáltalán bármilyen házimunkát megcsinál.

– Elkísér a boltba, az orvoshoz, a piacra, vagy akárhová csak akarom.

– Gesztenyét hoz nekem Csillebércről. Nem is egyet!

– Megsimogatja helyettem is a telepi kóbormacskát, és le is fotózza nekem.

– Rózsát hoz az évfordulónkra, amit én teljesen elfelejtettem.

– Meghallgatja a legapróbb részletekig minden mondanivalómat (ami nem kevés!), és még szereti is.

– Azt mondja a telefonba, hogy vesz májkrémet vacsorára, de aztán lusta sorbanállni, úgyhogy inkább mignon-t vesz nekem, mert tudja, hogy mennyire szeretem.

A sort nyilván a végtelenségig lehetne folytatni, de a lényeget talán ennyi is megvilágítja. Én boldog vagyok, és tudom, hogy sokszor nem mutatom ki eléggé, hogy mennyire fontos ő számomra és milyen hálás vagyok érte.

Csak remélni tudom, hogy amikor azt mondom neki, hogy "szeretlek", akkor tényleg szeretve érzi magát és boldog velem ő is.

Utoljára áltsuliban éreztem ennyire, hogy különc vagyok. Ott én voltam az a lány, aki mindig csak farmernadrágot és bő pólót hordott, mindent ötösre tudott és többnyire szünetben is olvasott. De voltak barátaim így is. Akiknek odaadtam lemásolni a házimat, akikkel órán leveleztünk, akikkel suli után lehetett a téren sétálni és fiúkról beszélgetni.

Aztán ez a különcség a gimiben alábhagyott, az egyetemen pedig - annyi érdekes (hasonló?) ember között - teljesen el is tűnt. Én is egy voltam a közösség számos tagjából.

De most újra én vagyok a különc. Annyira, hogy nekik még a ruhám is furcsa (és azt is ki kell nyilván beszélni). Fura, hogy bölcsész vagyok, fura, hogy palackból iszok, fura, hogy nem pesten jártam egyetemre (és nem is budán), fura, hogy nem járok kocsmába leinni magam, fura, hogy nincs saját lakásom, fura, hogy nem okostelefonom van, fura, hogy ... fogalmam sincs. Ha meg tudnám őket fejteni..., de nem tudom. Ezeket is csak találgatom. Lehet, hogy nemis ezek miatt tartanak furának. Lehet, hogy nem is furának tartanak, hanem butának / unalmasnak / igénytelennek / vidékinek / inkompetensnek / ...

Nem illek ide.

Egy csomó ember utálja a munkáját. Én még csak nem is utálom. Amikor van feladat, az jó, az inspiráló, lehet benne sikerélmény. Csak a kis nyitott lelkembe gyalogolnak bele időnként. Már vannak falak, de Thy szerint ez nem jó, mert így csak konzerválom a felém irányuló hidegséget. Nem tudom. Már annyiszor csalódtam, nem annyira szeretnék újra és újra nekifutni, hogy hülyének nézzenek.

De az is lehet, hogy Thynak igaza van, és így is hülyének néznek, hátha úgy nem. Különben sem tervezem itt leélni az életemet. De azért még úgy érzem, hogy van veszteni valóm. Nem tudom, mit hoz a holnap. Biztonsági játék? Én papolok G. barátnőmnek, miközben engem éppúgy gúzsba kötnek a saját félelmeim és elképzeléseim?

Hétfő van, és az egész olyan langyos víz. Tudod. Olyan, amiben már éppen fázol.

Megkaptam az olyan rég vágyott saját asztalt, de már nem érzem a felszabadító erejét, mert már tudom, hogy ez a közösség nem fogad be engem. J az egyetlen (nem a Men in Black-ből sajnos :D ), aki legalább korrekten viselkedik. Mindenesetre most ülök itt hátul. Most épp egyedül, de van két szobatársam. Nyilván olyanok, akik szarba se néznek.

Egyébként sajnálom most ezt az új asztalt, mert már épp kezdett nagyon jó lenni a gyakornok srácokkal. Velük lehet beszélgetni, nevetni, és épp ma akartunk elkezdeni közösen tanulni. Kicsit hülye helyzet, hogy eddig itt sírtam egy asztalért, most meg nem kell. Mert a társaság kell. Mert az érzés kell, hogy befogadnak. Ami ugyebár nincs.

Szóval számolom a napokat. Még 118.

Kitaláltam ezt a napi7 dolgot, de a tegnapi napra egy jó dolgot se nagyon tudnék összeszedni, nemhogy hetet. Még mindig van legalább 3 ember, aki őszintén ki nem állhat a munkahelyemen, és ha teheti, akkor húzza a száját. Talán a hátam mögött is csúnyákat mond rólam, vagy direkt elgáncsol, hogy ne jussak hozzá bizonyos információkhoz. Mondjuk ez az információ dolog ez nem csak talán. Próbálom szugerálni magam, hogy saját magamból hozzam ki a legjobbat, és akkor nem az én kudarcom lesz, ha mégse tudok tökéleteset nyújtani ezen a munkahelyen, hiszen széllel szemben sose lesz egyszerű dolgom. A lényeg, hogy az én lelkiismeretem tiszta legyen, meg egyébként is. Néha hibázhat az ember.

Az időjárás jelentés a podomon még mindig megbízható volt. Mindenki vitte az esernyőket, de én tudtam, hogy nem fog esni. Reggel borús volt és szél, de én tudtam, hogy dögmeleg lesz. És így volt. Ma is ezzel a szilárd meggyőződéssel hagytam otthon a pulóvert és az esernyőt. Aztán a Komjádinál elkezdett esni, és mire az ember Újbudára ért a villamossal, úgy zuhogott, mintha fizetnének érte. Egyébként meggyőződésem, hogy Budán jobban esik az eső. Sűrűbben, nagyobb cseppekben, és csak hömpölyög lefelé a Bartókról a Gellért térre, ahol mély tavakba gyűlik össze. Egy ilyenben úsztam a minap harisnyában kezembe fogva a magassarkúmat.

Aztán leszálltam a villamosról és megpróbáltam átugrani egy ilyen folyamot. Nem igazán jött össze, az ugró lábammal elmerültem, a másikat pedig összecsaptam a csobbanással.

Aztán nevetve elcsattogtam az irodáig. Ott vár engem a hömpölygő adatfolyam.

A születésnapomra kaptam egy üzenetet T.-től, hogy boldogat és hogy "gondolom ennél nem lehetne szebb".

Gondolkodnom kellett, hogy mire érti, aztán arra jutottam, hogy bizonyára azt képzeli, hogy csodálatosan a felhők fölött járok így az esküvő után és bizonyára valami klassz kis tengerparti helyen süttetem a hasam.

A valóságtól meg mi sem állt távolabb. Ültem a munkahelyemen és nyomorultnak és kicsinek és reménytelennek és persze iszonyatosan boldogtalannak éreztem magam. (Jelen időben is írhatnám.) A tavalyi csodálatos szülinapomhoz képest lassan elmondhatom 2014-ről, hogy felzárkózott 2011. mellé és joggal pályázhat az életem legnehezebb éve címre.

Néhány hete sírtam Tepinek, hogy mindenki milyen boldog (nyilván erős csúsztatás), és hogy mindenki azt várja tőlem, hogy végtelen örömmel teljek el és persze legyek hálás, hogy ilyen szép életem van, sose többet nem leszek olyan boldog, mint egy házasság első heteiben. Hogyne.

Egyébként nyilván hálásnak kellene lennem. Amúgy vagyok is. Csak a kurva nagy hála nem tudja megszüntetni a görcsöt a gyomromban, a kaparó érzést a torkomban és a könnyeket (amiket egyébként most épp olyan ritkán ejtek el, mint a legnagyobb válságaimban egyébként - de arról, hogy milyen könnyen sírok vagy nem sírok, majd máskor).

Fb-on mindenki mosolyog. A távoli ismerősökön tényleg az látszik, hogy boldogok. Hogy szép helyeken nyaralnak, hogy finomakat esznek, hogy szeretik őket. Én meg ülök az irodában, ahol mindenki megvet vagy le se szarja a fejemet. Ahol csak egy kellemetlenség vagyok. Próbálok kemény lenni, és nem szeretni őket (hehe, stockholm szindróma? nyilván ez is túlzás, lapozzunk). Sírtam Tepinek, hogy mindenki olyan boldognak tűnik, csak én vinnyogok itt.

Valahol az eszemmel tudtam, hogy nincs igazam. Hogy belőlem is csak az a néhány megosztott cikk látszik, a boldog lánybúcsús album (nem mellesleg az az este azon kevés esték egyike volt, amikor tényleg boldog voltam az utóbbi hónapokban), az állapotváltozás, hogy már házas vagyok (és a több mint 200 lájk). Ennyi. Joggal hihette T., hogy olyan boldogságom van, mint még sose.

Hát nincs. Hagyom, hogy elnyomjon valami, amin minden erőmmel próbálok változtatni. Talán ez a baj. Nem lenne szabad ennyire akarnom. De valahogy még ez sem megy. Elvesztem magam szép lassan.

Közben meg tudom, hogy nem könnyű azoknak sem, akik a tökéletesre utómunkázott és meseszép profilképet, a tengerparti nyaralást, vagy a szurkolói fotót osztják meg. Hogy az ő szívüket is változatos bánatok facsarítják. Nem nyugtat meg ez a gondolat. Szeretem őket, nem kívánom nekik ezeket a nehézségeket. Nem érzem magam könnyebbnek az ő bánatuktól.

Tepi szerint könnyebb lesz, ha kitalálom, hogy hogyan tovább. És én döntöttem, de nem könnyebb. Úgy döntöttem, hogy megpróbálom még öt hónapig kibírni valahogy. Lehet, hogy szükségem lesz hozzá külső segítségre. Egyszerűen nem tudok itt megállni. Túlságosan félek attól, hogy mi lesz, ha lemondok erről a lehetőségről. És persze nagyon félek attól is, hogy milyen lesz a következő öt hónap itt. Meg tudom-e állni a helyem legalább szakmailag, vagy a csapatból való kilógásom teljesen ellehetetleníti, hogy hatékonyan dolgozhassak. Csupa kérdések vannak bennem, és nem tudom, hol lehetnek a válaszok.

Megcsináltam a blogot: http://napi7.blog.hu/

Ma azzal töltöttem némi időt, hogy akciótervet állítsak fel stresszkezelés céljából. Néhány napja ugyanis visszatért az erős szorongásom, ami azzal a kellemetlenséggel is jár, hogy reggel nyugtalanul és gyomorgörccsel ébredek. És már megint összeszorítom az állkapcsom, ha nem figyelek rá tudatosan, hogy ne tegyem. Még nem annyira rémes a helyzet, mint néhány hete, de nem is akarom, hogy odáig fajuljanak újra a dolgok. Íme a tervem:

1. Mivel reggel már úgyse tudok rendesen aludni, ezért hasznosan is tölthetem ezt az időt. Tepi úgyis munkába indul fél 7-kor, a legjobb az lesz, ha én is felkelek és ezt a plusz félórát arra használom, hogy a munkába menet az út egy részét sétálva tegyem meg. Így több legyet is ütök egy csapásra, hiszen a séta testmozgás, a Tepivel töltött idő meg ajándék.

2. Listát fogok írni a jó dolgokról az életemben. Tudom, hogy kurva hosszú lista lesz. :)

3. Árnyalni fogom a problémáimat, mert jelenleg csak a rémes, borzalmas és egyéb végtelenül negatív jelzők segítségével vagyok képes megfogalmazni őket, de az nem lehet, hogy ennyire kilátástalan legyen a helyzet.

4. Minden este rá fogok szánni félórát a nyugodt heverészésre (net vagy bármilyen külső inger nélkül).

5. Ki fogom próbálni az olyan stresszoldó módszereket mint a mély légzés, az izomlazítás vagy a zene.

6. Csinálok egy blogot, ahol minden nap hálát adok 7 dologért, ami aznap jó volt.