Holdvilág

Sehivel megtaláltuk a közös hangot újra. Nem volt egyszerű. Valahol a két nagyon különböző világunkban együtt sírtunk a két akaraton. Megpróbáltam elmondani Janinak, hogy mennyire szíven talált a kötete. Nem vagyok benne biztos, hogy igazán értette. Már vagy két napja azon gondolkodok, hogy melyiket másoljam be még a blogra. Az én szavaim többnyire elégtelenek, bármennyire is szeretném, ha úgy tükröznék ami belül van, hogy ne törjön meg.

Eszembe jutott, hogy úgy hét évvel ezelőtt összegyűjtöttem a barátaim kedvenc verseit. Az elmúlt hét évben megismertem néhány új embert is, talán tőlük sem lenne hülyeség begyűjteni a kedvenc verseket. Mostanában amúgy is újra sok verset olvasok. Zs büszke lenne rám. Vagy a fene se tudja. Jó lenne beszélgetni vele még egyszer az életben.

Áfra János: A másik fal

Pontban éjfél, mikor a körülmények láncolata
ágyba kényszerít, de miután leeresztem a redőnyt,
elaltatom a laptopot és a konvektort, takaró alatt
várom, hogy hűljön a nyirkos levegő és írni kezdjenek
szemhéjamra a sugárút fényei. Várom, hogy megnyíljon
a napsárga plafon, hogy szétcsússzanak körben

a türelmes falak. Mert egy csarnokká bővült,
szögletes buborékban talán még társtalanabbnak
érezhetném magam. De ebben tényleg nincs semmi
mártíromság, pont azt akarom, hogy a különállás
végre elérje végső határát, ahonnan már csak
szűnni tud a távolság ember és ember között.

Emléklabirintusunkban méterekre kerüli el egy-
mást zaklatott tekintetünk, csakhogy egy fal
két oldalán állunk, mit nem törnek át a gesztusok.
A részletek itt tartanak, mert a vonzódás kábulatában
képtelen vagyok belátni, hogy kétféle szeretet
még nem garantálja a találkozást.

A fal sötéten bámul rám a bútorok mögül,
egy beszüremlő fénysáv határolta árnyékkal
gúnyolni kezd reménykedésemért, és a plafon
sem tárja fel a felső szomszéd titkos életét.
Pedig megdőlhetne végre ez a szilárd nemlét
körülöttem. Ám nem lélegzik

a beton, nem reped festék, nem reccsen parketta.
Csak ez hallatszik, a kocsik fémes zaja, egy ismeretlen
szaggatott ordítozása, a párzó macskák élveteg sikolya.
Bárcsak látnád, bennünk tényleg van valami mindenen
kívülálló, mindent felejtő, öntudatlan boldogság,
ami megzavarhatatlan, s amihez együtt

már nem érkezhetünk el. Napfelkeltéig feszítem
a figyelmemet, ám így is hamarabb mozdulok meg,
mint hogy egyetlen vonásod felejthetném, s a falak
ugyanúgy állnak tovább az élettelen nyugalomban,
rezzenések és átjárók nélkül választanak el tőled.
Már látom. Sosem volt esélyem ellenük.

***

Már nem gonoszmáté. Lehet, hogy mindig lesz valami furcsa a kettőnk között lévő viszonyban, amit kívülről senki sem érthet meg, hiszen mi magunk sem értünk igazán, csak érezzük, de mi belülről nézzük ezt az egészet. De mostantól Mka itt is, nem csak a napi7-en. Kiérdemeltük.

hogynepersze. mintha egy bögrét törtem volna össze és nem a...

a bűntudat nem múlik

amikor görcsbe ugrik a gyomrom. az érzést, hogy nem léphetek közelebb. a falakat. hogy sosem fogom tudni, hogy meddig csak tettetés a "jól vagyok" és mikortól igaz. ezért az agyam egy része már most elhiszi valahogy. hadd fájjon? szorongás. gombóc a torkomban. félelem.

mindig csodálkoztam, hogy ezt sose küldte(d) el nekem. most én küldöm

ez meg azért, mert nem lehet nevén nevezni

Úgy látszik, ez a szám nem akar kikopni az életemből. Már a blogra is kétszer belinkeltem, megszámlálhatatlanul sokszor meghallgattam, rárakódott egy halom emlék, énkép, hozzákapcsolódtak emberek, akik hozzám is kapcsolódtak. Elmoshatatlanul összeforrtak ezek a dolgok. Látom magam, ahogy a koncerten teli torokból éneklem és eggyé válok a közönséggel. Élek.

Elkísér. és mégis van egy hullám, ami örök: nem tudok szomorú lenni, ha hallgatom. Élek.

(ha valami, akkor ez mosolyt csal :))

Előszöris, lehet, hogy a zene gyógyít, de nekem erről a dalról valahogy nem a gyógyulás jut eszembe. Hanem egy csomó minden más. Mosolygás és könnyek egyszerre. Szerintem legalább harmincszor ment le ma. De még le fog menni párszor.

Beszélgetésfoszlány:

- hogy vagy?
- áhhh, szarul. mint amikor szerelmi bánata van az embernek és nem tudja hogyan vágjon hozzá jópofát
- minden rendbe fog jönni
- igyekszem megmaradni. de kibaszottul nehéz
- el fog múlni
- a kérdés, hogy mi marad utána

***

Kifaszolok a ridegségedtől meg a csendedtől. (Most is szól a higgadt hang a fejemben, de a zene meg az oroszlán elnyomják.) Van számodra mondanivalóm. Sok. Nem ide kéne leírnom őket. Egy részüket nem is fogom ide leírni. De azért azt tudjad, hogy nem tetszik a vörös papnőd. Nem is szép. Ha már vörös, akkor a Havas John vadember csaja sokkal jobb. (azért amikor kimondta, hogy "nem tudsz te semmit Havas John", elmosolyodtam :)) Továbbra sem értem, hogy mit lehet bírni Jamie-ben. Engem borzalmasan irritál. De azt már kezdem érteni,h a Kutyában mi az érdekes. Amúgy meg túl sok a csöcs. Még csak a második évadnál járok, de szerintem jövőhét végére lekavarom az összes részt. Na mindegy. Most ennyi.

***

Az jutott még eszembe, hogy mennyi zene van, ami emlékeztet valamire vagy valakire. Össze fogom itt gyűjtögetni a blogon.

Mostanában gyakran érzem úgy, mintha az összes szomorú szakítós szerelmes számot rólam írták volna. Meg azokat, amikben a sármos énekes a halál faszára küldi el a dal csöppet sem szimpatikus hősnőjét. (Gondolkodtam rajta, hogy belinkelek párat, de aztán elvetettem az ötletet. Így is szar.) Persze nyilván túlzás azt hinni, hogy mind rólam szól. És az egyezés azt is jelentheti, hogy lám-lám a világ történetében mások is bántak cudarul azokkal, akik szerették őket. De ez nem igazán segít abban, hogy jobbnak lássam magam.

Tudom, bele kéne dobni némi aprót a befőttesüvegbe, de a kávézóban az összes aprómat beleszórtam borravalónak egy másikba. Persze az is lehet, hogy a tízezres is simán mehetne, előbb-utóbb úgyis leönvádaskodnám az összeget.

Esik a hó. Kavarog. Jó nézni az ablakból, úgyhogy elhúztam a függönyöket.

Fáj. És sajnálom. És félek. De nem bánom. Egyetlen percet se. Egyetlen mozdulatot sem. Egy sem volt hazug. Egy sem akart ártani. És megmarad minden kitörölhetetlenül. Ha nem akarod, akkor is. Efelett már senkinek nincs hatalma. Egy részed, egy kicsiny darabkád örökre továbbél bennem. Megőrzöm, ne félj, a legnagyobb becsben és szeretetben.

Egyszer azzal próbáltak vígasztalni, hogy egy fiú miatt nem éri meg sírni. Megpróbáltam nekik elmagyarázni, hogy csak és kizárólag úgy éri meg. Senki és semmi más miatt nem éri meg szenvedni és szomorúnak lenni, csak azokért, akiket szeretünk.

Még mindig esik a hó. Az egyetlen jó dolog a télben. Meg a karácsony.

Hullámzok.

Találtam egy tumblr oldalt. Vannak rajta igazán jó írások. Sírtam rajtuk. Például ez a kettő:

— http://kepzeldel.tumblr.com/post/84530097453/az-utolso-tanc
— http://kepzeldel.tumblr.com/post/109337168728/te-meg-en

Szerintetek én nem kérek segítséget. Sose. Alkatilag vagyok rá képtelen. De most látom énis,h segítségre lenne szükségem. Az öngyilkosság, önmagunk bántása mindig segélykiáltás. Én nem akarom bántani magam. Én most kiáltok: segítsetek!

De nem tudtok. Senki sem oldhatja meg helyettem. Bezártam magam a problémába és kiejtettem a kulcsot a rácsok között.

Van olyan, hogy már késő? Hogy rájössz a megoldásra, de már nem az a megoldás?

"egy kis mese ahova a valóság elől menekültél és szerintem ő is" ----- Egy kis mese. Megírom ezt a mesét.

Kishit (http://www.muut.hu/korabbilapszamok/035/kemeny.html)

Ilyen az életközépi válság? Most szokás mindent felégetni és újrakezdeni? Vagy belesüppedni a megszokottba? Vagy van középút, ahonnan látni a fényt?

Néha arra gondolok, hogy mindentől és mindenkitől távol lenne a legbiztonságosabb. Úgy senkit sem bánthatok. Elfutnék a felelősség elől? Lehet. Mekkora az esély, hogy én mégegyszer ilyen helyzetbe kerülök? Van, aki szerint ebből biztosan tanulok és legközelebb nem csúszok bele. De ehhez erősebb falakat kellene építeni. Ehhez kevésbé kellene kíváncsinak lenni másokra. Ehhez nem lenne szabad ilyen kendőzetlenül belegyalogolni mások életébe. Gátlások nélkül. Félelemtelenül. De ha gátlásokból és félelemből építek falat, akkor nem ugyanúgy elveszítem magam?

Amikor az ilyen kérdésekig jutok, akkor mindig az tolakodik be a fejemben,h kapával a kézben a kemény munka közben pont leszarnám az egészet. Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa.

Vígasztalan vagyok.

Van Móra Ferencnek egy regénye, az Aranykoporsó. Még a gimiben olvastam. Abból van ez a néhány sor:

"Az ember nem azt szereti, akit akar, hanem akit tud."
"- Azt mondd meg nekem, anyám, van-e nekem lelkem?
A császárné szeméből kiszaladt a könny. Ráperdült kis Tit hajára. Minden gondolkozás nélkül felelt.
- Ha fáj, kis Tit, akkor van.
- Akkor jó, anyám - sóhajtott kis Tit megkönnyebbedve. - Akkor nekem már régen van lelkem, mert régen fáj."

Úgy szeretnék neked egy jó nevet választani. Mert már nem TT. Definiálnom kell téged, hogy lassan megérthessem a helyedet az életemben, amit választottál magadnak, amibe én kényszerítettelek, ami így alakult. SirM. Ez szerintem még talán tetszeni is fog. :)

A Soproni Virágének is sokszor eszembe jut:

Eredeti írásmóddal:

Vyragh thudyad, theuled el kell mennem,

És the yerthed kel gyazba ewelteznem.

Mai írással:

Virág tudjad, tőled el kell mennem,

És te éretted kell gyászba öltöznöm.

Ha ez nem vegytiszta őszinteség, akkor semmi.

Még mindig esik a hó. Még mindig szép.

Közben végtelenítve pörög ez a szám:

Nyilván levágós, hogy mennyire rémesen érzem magam. És hogy mennyire nem tud segíteni senki. És nem tudom, hogy hogy segítsek magamon. Lehet, hogy tényleg őszintén szembe kell néznem önmagammal. Mindennel. És próbálom is.

"Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld."

Nem hiszem, hogy bárki segíteni tud ebben a helyzetben. Néha próbálom azt hinni, hogy végülis mindegy, hogy hogyan döntök, mert pont úgy lesz jó. Mert hoz majd jó dolgokat a rossz mellé. Csak ez a lebegés ilyen nehéz.

"jó megértettem

szar kurvaszar

nincs nyugtod odabent

nincs nyugtod otthon

nincs nyugtod velem

és mindenki basztat hogy semmi se jó

te meg ha belepusztulsz se fogsz mindenkinek megfelelni"

Nyilván ez és így fáj a legjobban. A barátaim elé is képtelen vagyok igazán kiállni. Tudom, hogy ha saját magammal elrendezem a dolgot, akkor mind ott lesznek mellettem és támogatni fognak. Mert még a hibáimmal együtt is szeretnek.

"Respect és kitartás! Mindig hajnal előtt a legsötétebb az éjszaka."

"Őszintén sajnálom, hogy ennyire magad alatt vagy, bármi is áll a hátterében. De soha ne feledd: ez nem szégyen. Az én szememben paradox mód az igazán erős az, aki a gyengeségét is emelt fővel, őszintén felvállalja. Kitartást!"

Az utóbbi hetekben sokat sírtam, de ma gyakorlatilag bármitől sírva tudok fakadni. Például ezektől a soroktól is.

A kontrollon is bepánikoltam, amikor a kedves, de kissé ügyetlen vérvételes hölgyhöz kerültem. Ugyanahhoz, aki a múltkor félóráig próbálta összerakni a kémcsőt, a tűt és az egyéb kellékeket, miközben minden kiesett a kezéből. Ma megszúrt, aztán megpróbálta leragasztani a tűt, de közben vmit elrontott, mert nem jött a vér. Mondtam neki, hogy inkább húzzuk ki akkor a tűt és szúrjon másik vénát. Kihúzta, erre spriccolt a vér. Majdnem elájultam. Meg persze megijedtem, hogy ha a másik karomon is elrontja, akkor micsinálunk. Úgyhogy ültem a székben félig fekve, folyt a könnyem és próbáltam nem totálisan elveszteni a kontrollt. Szegény megijedt és mindenhogy segíteni próbált. Nyugtatott ahogy csak tudott. Amikor fölém hajolt, megérintette a medálomat, elmosolyodott és azt kérdezte: "holdacska?". Megnyugodtam. Tudtam, hogy jó kezekben vagyok.

Egyébként hamar végeztem a kórházban, mert a doki ment vmi előadást tartani, és ahogy mentem a metróhoz, az aluljáróban furulyázott egy férfi. Egy nagyon ismerős darabot játszott. Azt hiszem, mi is játszottuk valamikor régen, sok-sok évvel ezelőtt. Szépen zenélt. És nekem az jutott az eszembe, hogy "én csak a zenészeknek adok". Megálltam, belenyúltam a táskámba a pénztárcámat keresve. Láttam a szemem sarkából, hogy figyel. Volt nálam egy százas, meg egy ötvenes, és némi még apróbb. Elkezdtem kiválogatni a százast meg az ötvenest, de aztán inkább felmarkoltam az egészet és odaadtam neki. Eltartotta a furulyát a szájától, azt mondta "New York?" és kacsintott. Szép napot kívántam neki és tovább mentem. De a lépcső tetején már sírtam. A Lehelen leszálltam és visszafordultam. Visszamentem, hogy leüljek mellé kicsit az aluljáróban.

Nem örült neki, hogy ott ülök, mert rontottam az esélyeit, de azért nem volt goromba vagy ilyesmi. Egy cigi erejére abba is hagyta a zenét és beszélgetett velem. Nem mentünk bele túl személyes témákba. Leginkább sírtam kicsit és hallgattam ahogy kocsmabölcselkedik. Nem akarom őt megítélni az együtt töltött negyedóra alapján, mint ahogy ő sem ítél meg engem. Néhány járókelő furcsán nézett ránk, pénzt senki nem adott amíg ott voltam. Nem bántam meg, hogy odaültem mellé.

A sebezhetőség bátorrá tesz. Ha már mindent elvesztettél, akkor nem tudnak bántani. Senki és semmi.

A cikk alapján meghallgattam az Anna and the barbies feat. Kiss Tibi szerzeményt. Túl azon, hogy egyáltalán nem az én stílusom és nem is tetszik, még az ún. mondanivalójával szemben is vannak fenntartásaim.

"Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni
Majd az unokáknak, mikor körbeállnak
Mikor körbeállnak, az ágyadon ugrálnak
Hogy legyen mit mesélni, kezdjetek el élni!"

Én valahogy nem érzem úgy, hogy szar életem lenne. Hogy belefásultam volna a mókuskerékbe. Sőt. Én szeretek így élni. Tanítok, írok, olvasok, szeretek. Szeretek örülni a napsütésnek, a hónak, egy finom kajának. Szeretek P.-vel lenni csak úgy szimplán itthon is. Szeretek társasjátékozni. Meg még sokféle dolog tesz boldoggá és megelégedetté.

Nem gondolom, hogy mesélni az unokáknak a nagy berúgásokról, betépésekről, elkövetett hülyeségekről élettelibb lenne, mint bármi, amitől az ember jól érzi magát. Az én Szupernagyim a családunkról mesél, amikor mesél. Én inkább ilyen életet szeretnék.