Holdvilág

Mielőtt megírnám a már esedékes és szokásos évértékelőmet, összeszedem a könyveket, amiket elolvastam az idén. Mer mosmár tényleg kíváncsi vagyok, hogy hányat sikerült. A sorrend nem időrendi, az meghaladná a képességeimet.

1. Kati Hiekkapelto: Kolibri

2-8. J.K.Rowling: Harry Potter sorozat

9. Michel Houellebecq: Behódolás

10. Harper Lee: Ne bántsátok a fekete rigót

11. Janne Teller: Semmi

12. Áfra János: Két akarat

13. Fehér Renátó: Garázsmenet

14. Kemény Zsófi: Nyílt láng használata

15. Theodore Sturgeon: Több mint emberi

16. Lev Grossmann: Varázslók

17. Laurell K. Hamilton: Halálcsók

18. Laurell K. Hamilton: Ragály

19. Murakami Haruki: A határtól délre, a naptól nyugatra

20. Lion Feuchtwanger: A csúnya hercegnő

21. Charles Frazier: A tizenhárom hold

22. Jessie Burton: A babaház úrnője

23. Sofi Oksanen: Sztálin tehenei

24. Moskát Anita: Horgonyhely

25. J.R.R.Tolkien: Húrin gyermekei

26. Polina Daskova: A téboly könnyed léptei

27. Stephen King: A bura alatt

28. Totth Benedek: Holtverseny

29. Ljudmila Ulickaja: Életművésznők

30-32. Philip Pullmann: Az Úr sötét anyagai trilógia

33. Moskát Anita: Bábel fiai (ez utólag jutott eszembe)

Elég vegyes mezőny, de a mennyiséggel végsősoron nagyjából elégedett vagyok. Ha az ember azt nézi, hogy mennyi minden mást is csináltam az olvasás mellett, valamint a könyvek terjedelmét, akkor 32 33 könyv 52 hétre elosztva nem annyira rossz. Az élvezeti értékük pedig messze felülmúlja a mennyiséget. :)           

Bementem ma a Libribe, mert P.-nek még dolga volt és el akartam ütni az időt. Ott találtam ezt a könyvet. Beleolvastam, a bevezető szavak és az első oldal pedig olyan szinten bevonzottak, hogy nem tudtam otthagyni. Kifizettem, leültem a padra és már tudom, hogy ez lesz a hétvégém. A harmincadik oldal után is marha jó, sőt, jobb. Esetleg majd beszámolok a vége után is.

Elkezdtem olvasni és beszippantott. Mire felocsúdtam, már legalább a harmadik oldalon jártam. Utoljára elég régen volt velem ilyen (egy szilveszter estén), amikor szintén nem terveztem olvasni, csak belepillantani a könyvbe, aztán ott ragadtam.

Lenyűgözött a költőisége, a líraisága ennek a Hrabalnak. Olvastam már tőle korábban is, nagyjából tudtam, mire számíthatok, de ez akkor is letaglózott. Mint egy folyam, ami magával ragad. Vezeted végig a szemedet és a lelkedet a sorokon és képtelen vagy megállni. Magával ragad, de szó szerint. A harmadik fejezet előtt be kellett csuknom, hogy lélegzetet vegyek és legalább megpróbáljam végig gondolni amit olvastam, és amit éreztem.

Még nem értem a végére. Minden sornak időt kell hagyni.

Az milyenmá, hogy az ember úgy írna valamit, de igazából nem tud mit írni. Se értelmes gondolatokat a blogjába, se befejező fejezetet a szakdogájába, se cikket, se emailt, se beadandót.

Lehet, hogy hülyeségeket kellene írnom? Vagy inkább olvasni kéne. Megfontolandó. Ötletek?

Darren Shan vámpír regényeit anno úgy kaptam kölcsön R. barátnőmtől, hogy "ez talán még jobb, mint a Harry Potter". Bár ezen állítással azóta is tudnék vitatkozni, kétségtelenül nagyon remekbe szabott ifjúsági regénysorozatnak tartom, melynek nem volt kár elolvasni mind a 12 (!) részét. Én nagyon szerettem. Lelkes gimnazista lányként még Debrecenbe se röstelltem elutazni, hogy dedikáltassam az egyik példányt.

A minap valami könnyed, izgalmas olvasnivalóra vágytam, ami egy kicsit kizökkent az angolozásból. Eredetileg Neil Gaimantől akartam a Coraline-t, de sehol nem tudtam beszerezni. Az egyik könyvesboltban aztán beleakadtam Darren Shan felnőtteknek szóló regényébe, A holtak vonulásába. Semmilyen előismeretem nem volt a könyvről, csupán annyit tudtam,h Shan még nem okozott csalódást.

Hazajött hát velem ez a várfagyasztó utópiának és horror regénynek aposztrofált mű. Nos. Nekem nem horror. Csöppet sem. Lehet,h akkor még csak hatodikos voltam, de én még Stephen King Borzalmak városától is jobban féltem.

Egyébiránt Shan - szerintem - egy messze gyengébb regényt írt, mint a vámpír sorozat bármelyike. Néhol kifejezetten illogikus (ha az ember fantasztikumról olvas, még akkoris elvárhat némi logikát), máshol pedig elnagyolt. A regény egyetlen pozitívuma számomra, az a stílusa. Shan egyes szám első személyű előadása éppen olyan magával ragadó, mint azt már megszokhattam. És ha valaki próbált már meg E/1. történetet mesélni, az tudhatja,h nemis olyan egyszerű ez, mint amilyennek látszik.

Elvileg A holtak vonulása a 3 részes Város-trilógia első darabja. Nekem ezzel csupán annyi bajom van, hogy a szálak oly módon el vannak varrva, hogy úgy érzem, semmit nem fogok veszíteni azzal, ha nem veszem meg és olvasom el a következő két részt. Sőt, inkább nyerek - néhány ezer forintot.

Ez az első Neil Gaiman könyvem. A Csillagport csak filmes változatban tettem magamévá, úgyhogy nagy várakozással fogtam neki A temető könyvének.

A történet se nem több, se nem kevesebb, mint egy fiú története, akinek megölték a családját és befogadta egy temető. Érdekes alapsztori - főleg, mivel morbid vonzódást érzek a temetők iránt.

Az első pár oldal után sajnos még egy jódarabig ott motoszkált a fejemben, hogy jobb lenne angolul olvasni. Van benne egy-két elég sutára sikerült mondat, ami angolul valószínűleg korántsem hangzik olyen erőtlenül, mint szó szerinti fordításban. Ha lesz lehetőségem eredetiben is elolvasni, feltétlenül megírom.

Most pedig következzen néhány benyomás, ami esetleg spoiler lehet, szóval tovább olvasás csak saját felelősségre:

A regény legnagyobb erőssége, hogy nélkülöz minden giccset. Tökéletesen van meghúzva a határ. Emellett csöppet sem didaktikus, ami egy ifjúsági regény esetében sajnos a leggyakrabban elkövetett hiba.

A fordítás néholi feltételezett sutasága mellett én hiányoltam még néhány szál részletesebb kibontását. Például, hogy mi a Jack pontosan, vagy mi Silas feladata a világban. A varázslatos háttérvilágról egyébként is szívesen olvastam volna még - de ez lehet, hogy csak az én részletességre törekvő bolondériám.

Ami azonban az általam olvasott ifjúsági regények legjobbjai közé emeli A temető könyvét az az, hogy pontosan olyannak mutatja az életet, amilyen. Nem csodás habfelhős kalandnak, ahol a gonosz elnyeri méltó büntetését a jó pedig jutalmát,  és nem reménytelen sivárságnak. Csupán annak ami: a lehetőségek tárházának.

Néha igenis szükség van egy kis terápiás olvasásra. Valami olyan könyvre, aminél nem kell figyelned arra, hogy mennyire koherens a szöveg, hogy észrevetted-e az intertextuális utalásokat, felfedezted-e a rejtett gyöngyszemeket. Mikor az ember feje már zsong a kafkai párhuzamoktól, a szövegek egymásra hatásától, a fliozófiai felvetésektől és úgy általában az egész élettől, na akkor kell valami, ami kikapcsol. Valami olyan könyv, ami nem csinál mást, csak leköti minden idegszáladat, megnevettet, és nem engedi, hogy másra figyelj. Igenis szűnjön meg a világ! Legyen ez a cél! Tudjon lenni ez is a cél!

Engem a zene pl. csak akkor tud kikapcsolni, ha elég hangosan hallgatom. Kiccsalád mellett ez nem is olyan egyszerű, szóval marad az olvasás. (Sajna-bajna nem játszok semmilyen hangszeren, úgyh annak terápiás hatásairól nem nyilatkozhatom.) Viszont egy jó könyv mindig kerül a kezem ügyébe, ha már végképp a béka segge alatt vagyok. Félreértés ne essék, nem minden jó könyv terápiás is egyben. Ottlik pl. engem nem tud kizárni a világból - pedig nagyon is jó könyv az Iskola a határon. Jó együtt lélegezni a szereplőkkel és a szöveggel, hogy mindenféle egyéb összefüggéseket is felfedezzünk azon túl, hogy megszeretjük Bébét, Medvét meg Szeredyt.

Mondjak olyan könyvet, ami terápiás? Meg sem kéne lepődni rajta, hogy ponyva. De nagyon utálom ezt a kategorizálást. Egyszer, ha nagy leszek, majd megfejtem, hogy mitől jó egy könyv. Addig csak élvezem. Néha tanulok róla. Inkább olvasom őket. Ha olyanom van, akkor meg írok róluk. Ennyi. De elkalandoztam. Nesze neked szabad aszociációk jegyzéke! :P

Szóval a könyv címe, amivel most épp nyugtatom a nyugtalan lelkem: Obszidián pillangó. Keress rá (tudod, gugli a mi barátunk), ha érdekel. Talán majd írok róla valami ismertető félét is - de mindigis haszontalan dolognak tartottam olyan emberek győzködését, akik eleve előítéletekkel mennek neki egy ismertetőnek. Szóval legyen elég most annyi, hogy nekem segít. Segít abban, hogy ne kelljen arra gondolnom, hogy a jövőheti teljesítményemen múlik a diplomám, hogy beteg vagyok a fasz se tudja mennyire, és hogy már mindenki unja a rinyálásomat (énis). Egyszerűen csak lapozok és megszűnök. És megszűnnek a problémák is. És mikor mégis becsukom a könyvet, mert hazajött kiccsalád és én hivatalosan piszkosul tanulok és azért nem megyek melózni, akkor is ottmarad a megnyugtató érzés: van még olyan téridő, ahol nem létezem, és nem léteznek a bajaim sem...