Vagy riadt háziállat. Ahogy jobban tetszik. Vagy katasztrófa. Sorscsapás. Csak a pénzt viszem. Kenyérpusztító.
A túl sokféle iránytól, a millió feladattól, a nyomástól, a határidőtől, a feladat átláthatatlanságától megriadok és megdermedek, mint a szarvas a reflektorfényben.
Tudom, hogy rengeteg ember szerint faszság, de én azoknak a táborát erősítem, akik kifejezetten örömüket lelik benne. Mióta befejeztem a mester képzést az egyetemen, azóta nem látszott az író bütyköm. De most újra, mert színezek. :)
Lehet, hogy az idő tette. Talán más dolgok, amiket fel sem tudok érni, amiket észre sem vettem igazán, amikről eszembe sem jutott, hogy egyszer így, ilyen formában fejtik ki rám a hatásukat.
Talán egyfajta újjászületés a fizikai fájdalom után. (Én már nem emlékeztem rá igazán, hogy a fizikai fájdalom, a napokig nem evés ennyire fáradttá, nyűgössé tudja tenni az embert, és ennyire beszűkíti a látóterét. Mondjuk a kórházban fekve nem kellett egy munkahelyen is párhuzamosan helytállni és harcolni a rendszerrel, hogy ellássanak.)
Talán nem is érdemes meditálnom az okán. Élvezzem inkább csak a következményt. Az önbizalmat, a könnyedséget, a jóleső érzést és a nagylelkűséget, hogy hagyom, hogy ma megbámuljanak anélkül, hogy neheztelést vesztegetnék rájuk.
Éljen a rövidnadrág!
Ezeket a dolgokat már egy ideje el akarom neked mondani különböző formákban. Tegnap ahogy álltál az ajtóban, majdnem a fejedhez vágtam őket egyesével, kevésbé belátóan. De valszeg sokkal fegyelmezettebb és bölcsebb (és főleg konfliktusmentesebb), ha kiírom szépen őket magamból és egyszerűen csak hagylak élni.
Lassan énis megtanulom, hogy el kell fogadnom, hogy te nem úgy akarod élni az életedet, ahogy az én értékrendem diktálná, vagy ahogy szerintem boldog lehetnél. Vagy ahogy szerintem értelmesen és hasznosan élhetnél.
És ez nem jelenti azt, hogy te így nem leszel boldog vagy pláne megelégedett. Hiszen meg lehet találni abban is a megelégedést, hogy kijelölted magadnak ezt a mártír szerepet, az óvó védelmezőét, aki megmenti S.Hercegnőt. Ellenségképet is kreáltál magadnak a szülei szemében, akikre rá lehet fogni mindent, akiket kijelölhetsz problémaként -- ezzel elfedve a kettőtök kapcsolatában adódó egyenetlenségeket.
El lehet így éldegélni. Problémaként az anyóst, az apóst látni, a nővért vagy a munkát esetleg. Minden este bedobni egy sört. Vagy kettőt. Vagy egy kis bort. Töményet sose. Dehogy vagy te alkoholista. Azok agresszívak. Te kedvesre iszod magadat. Neked csak ahhoz kell, hogy múljon a feszültség, hogy el tudj aludni. (hogy ne kelljen gondolkozni)
Te elviszed. Te elhozod. Te felszereled, te megjavítod, te megsütöd, te összevágod, te bármit megteszel, hogy neki könnyebb és kényelmesebb legyen. Te nem hibáztatod őt semmiért (hiszen mindenről az anyja tehet, vagy az alkoholista apja -- ő meg csak szereti őket, mint minden rendes gyerek). Te néha szexelsz vele. És kicsit titkon örülsz, ha ügyel vagy nem ér rá. És ünnep számodra minden perc, amit mégis megoszt veled.
Te bármit kibírsz, mert megéri, hiszen ő egy csodálatos ember, aki még téged is képes elviselni. Te pedig cserébe megpróbálhatod megóvni a világ rossz dolgaitól. Kicsit megmentheted.
***
Én meg észrevehetném, hogy te nem akarod, hogy megmentselek. Téged ne mentsen meg senki. Te meg észrevehetnéd cserébe, hogy én sem hagyom senkinek, hogy megmentsen, vagy akár csak kicsit is úgy kezeljen, mint akit meg kéne menteni. Még akkor se, ha tényleg segítségre szorulok.
Én nagyon igyekszem elfogadni az álláspontodat. Remélem, egy nap te is meglátod az enyémet.
- How are you?
- Good. You?
- Mizujs?
- Semmi különös.
- És hogy vagy mostanában?
- Kösz, jól. És te?
- És mi újság van veletek, hogy vagytok?
- Megvagyunk, köszi. Baromi sokat melózunk.
- Aggódok érted. Hogy vagy?
- Áhh, nincs semmi extra, csak a szokásos. Majd elmúlik.
- És te?
- Ehh, csak a szokásos szappanopera.
- Ne mááár! Még mindig?!
- Hogy érzed magad?
- Zavarodottan. Szorongva.
- Na mesélj!
- Miről? Hogy hogy vagyok? Igazán? Minek? Nem tudnám feldobni a napodat. Csak aggódnál. Vagy elszomorodnál. Vagy már rémesen unnád a panaszkodást. Vagy nem értenéd, hogy minek ez. Jobb szeretném megőrizni a közöttünk lévő egyszerű viszonyt, amiben lehet nevetni, és amiben talán énis elfelejtjhetem egy kis időre, hogy hogyan is vagyok igazából.
Sokszor félek felvállalni a hibázás lehetőségét. Nem akarok hibázni. Aki hibázik, az nem alkalmas. Aki nem alkalmas, azt elküldik.
A diák szerepe biztonságos. Egy diáknak nem kell mindent tudnia. Egy diák hibázhat. Ott van mellette aki oktatja, ő jobban tudja, ő kijavíthatja, ő kijavítja.
nem lehet örökre diáknak lenni
Belenézek a tükörbe. Látom a szomorú szemeket, a finom kis ráncokat körülöttük, a melleim, a combom, a hasam, az arcom. És arra gondolok, hogy neked mennyire nem tetszene.
Én nem tudok vele igazán mit kezdeni, ez jutott. Bár bizonyára lehetne sportosabban élni, normálisan étkezni, erőfeszítéseket tenni -- csak mégsem csinálom. Nem okolok emiatt senkit. Minek?
Hol van az a lány, aki azon a bizonyos angolórán felemelt fejjel Mkára nézett és a szeme közé vágta, hogy pont leszarja, hogy Mka szerint ő szép-e vagy sem, mert magának éppen elég jó.
Mondjuk, hogy magamnak elég jó vagyok-e, az éppen nem érdekes, hiszen az ember magával van összezárva, akár akarja, akár nem. Mások meg úgyis elmennek -- ha a testük nemis, a lelkük biztosan. Aztán majd a testük is.
