Belenézek a tükörbe. Látom a szomorú szemeket, a finom kis ráncokat körülöttük, a melleim, a combom, a hasam, az arcom. És arra gondolok, hogy neked mennyire nem tetszene.
Én nem tudok vele igazán mit kezdeni, ez jutott. Bár bizonyára lehetne sportosabban élni, normálisan étkezni, erőfeszítéseket tenni -- csak mégsem csinálom. Nem okolok emiatt senkit. Minek?
Hol van az a lány, aki azon a bizonyos angolórán felemelt fejjel Mkára nézett és a szeme közé vágta, hogy pont leszarja, hogy Mka szerint ő szép-e vagy sem, mert magának éppen elég jó.
Mondjuk, hogy magamnak elég jó vagyok-e, az éppen nem érdekes, hiszen az ember magával van összezárva, akár akarja, akár nem. Mások meg úgyis elmennek -- ha a testük nemis, a lelkük biztosan. Aztán majd a testük is.
