Holdvilág

1. Robert Galbraith: A hömpölygő sír
Attyaég, ez micsoda könyv volt! Szerintem nem túlzás, hogy ez Rowling eddigi legjobb Cormoran Strike regénye. Hatalmas kutatómunka állhat mögötte, ez teljesen nyilvánvaló. Elképesztően hitelen és minden ízében hátborzongató. Én mondom, Rowling egy zseni.

2. Hiron Ennes: Pióca
Szerintem túlzás nélkül állíthatom, hogy az idei év legizgalmasabb és legrendhagyóbb regénye volt a Pióca. Micsoda világépítés, mennyire izgalmas narratíva. Imádtam!

3. Lázár Ervin: Berzsián és Dideki
Engem valahogy nem annyira szólított meg ez a könyv, de SirM meglepően jól szórakozott rajta. Muki szerintem keveset fogott fel a történetből, de valahogy mégis tudta élvezni.

4. Irvin D. Yalom: Szerelemhóhér és más pszichoterápiás történetek
Ez volt az első Yalom könyvem, de szerintem nem az utolsó. Érdekes és izgalmas volt az egyes esetek leírása, bár sajnos a saját életembe és a saját problémáimhoz keveset tudtam belőle átemelni.

5. Julia Donaldson: Für Hund und Katz ist auch noch Platz
Ez volt az egyik első német olvasmányélményem, ahol egy csomó "aha" élményem volt. Minél többször olvastam fel a szöveget, annál jobban értettem. Nagyon jópofák a rímek, kedves és vicces a szöveg és abszolút vevő volt rá a gyerek is.

6. Janosch: Oh, wie schön ist Panama
Az első német színházélményünk ennek a könyvnek a feldolgozása volt. Nagyon cuki történet arról, hogy néha elég csak a perspektívánkat megváltoztatnunk ahhoz, hogy boldognak és elégedettnek érezzük magunkat.

7. Octavia E. Butler: A magvető példázata
Ez egy nagyon kemény sztori. Igazi disztópia, pörgős, fordulatos és egy percig sem ringat abban a tévhitben, hogy lehetséges a happy end.

8. Liane Schneider: Bori a hegyekben
Makinak olvastuk a jól ismert Connnie magyar verzióját.

9. Julia Donaldson: Der Grüffelo
Az a furcsa helyzet állt elő, hogy németül hamarabb volt szerencsém Julia Donaldson eme klasszikusához.

10. Julia Donaldson: Das Grüffelokind
Potom pénzért vettem a flohmarkton és milyen jó vásár volt. Nagyon sokszor fel kellett olvasnom.

11. Octavia E. Butler: A talentumok példázata
A magvető példázatának folytatása. Ez már egy sokkal lassabb ritmusú, töredezettebb szerkezetű regény, ami még az első kötetben lévő minimális reménytől is megfosztja az olvasót. Itt már mindenki megfizet. Minden egyes döntésnek ára van, méghozzá súlyosan és visszavonhatatlanul. Nagyon depresszív olvasmány.

12. Neil Gaiman: Északi mitológia
Nem voltam túlságosan tájékozott ami az északi mitológiát illeti, úgyhogy igazán élvezettel olvastam ezeket a kis rövid történeteket, bár a stílusuk nem igazán tudott berántani. Van Gaimannek ettől sokkal-sokkal jobb könyve is.

13. Farkas Róbert: Első könyvem az univerzumról
Az okos rókával nem csak Maki tanul, hanem én is. Milyen szép is lett volna, ha így magyarázták volna a fizikát.

14. Farkas Róbert: Első könyvem a fénysebességről
Lásd az előző pontot. 

15. Berg Judit: Maszat űrhajózik
Még otthon kapta Maki ezt a könyvet G. barátomtól, de parkolópályán volt egy darabig, mert úgy gondoltam, hogy kicsi még hozzá. De közben megérett a témára és nagyon is tetszett neki. Azóta is sokszor kérte, hogy olvassuk.

16. Andrea Erne: Der Flughafen
Egyszerű kis ablakos könyv a reptérről. Nyelvtanuláshoz ez is jó volt.

17. Walt Disney – A Szépség és a Szörnyeteg
Maki Debrecenben kattant rá ezekre a Disney könyvekre. Egészen szereti őket, szóval a következő lépcső az lesz, hogy megnézzük a rajzfilmet.

18. Rotraut Susanne Berner: Karlchen-Geschichten
Ez a Misu könyvek német eredetije. Az eredeti szöveg is éppolyan cuki, mint a már általunk ismert fordítás.

19. Liane Schneider – Janina Görrissen: Conni kann nicht einschlafen
Cuki kis történet, ez is előkerült párszor.

20. Kollár Árpád: Milyen madár
Amikor a könyvhéten a kiadó standjánál voltam, csak belelapoztam és megszólított ez a kötet. Nem csalódtam benne. Nem gyerekeknek szól ez igazából, hanem szülőknek.

21. Kormos István: Vackor az első bében
Hát, azt kell mondjam, hogy ez a könyv nem annyira öregedett jól. Kedves meg minden, de egy mostani kisgyerek a felét se fogja fel, annyi eleme vált archaikussá az idők során.

22. Vlagyimir Szutyejev: A három kiscica
Örök kedvenc. Már L. is imádta, és Maki is nagy rajongója. Naná, hogy énis! :D

23. Noah Hawley: Himnusz
Ez egy nagyon furcsa könyv volt. Összességében tetszett, de azért elég hullámzóan. A szerzőnek szemmel láthatóan volt sok nagyon jó ötlete, csak ezeket egy kicsit hektikusan gyúrta egésszé. Valószínűleg novellaként jobban megállták volna a helyüket - bár akkor sosem olvasom őket.

24. Frank Herbert: A Dűne messiása
Végre eljutottam odáig, hogy folytassam a Dűnét. És tejóég micsoda remek folytatást írt Herbert! Hát én ezt még az első kötetnél is sokkal jobban imádtam.

25. Dániel András: A kuflik és a vándorkaktusz
Azt hiszem, ez lesz az általam legkevésbé kedvelt Kufli kötet. Nem tetszett a vándorkaktusz, attól meg egyenesen szomorú lettem, hogy elment vele a beszélő fatuskó és a mohamanyi.

26. Zelk Zoltán: A három nyúl
Ideje volt már ezt is megjelölni olvasott könyvként, ha már annyiszor elmondtam ezt a verset L-nak, és mostmár Makinak is.

27. Csukás István: Sün Balázs
A másik nagyon kedves gyerekversem. Emlékszem rá, hogy anyám hányszor (ezersokszor) elmondta.

28. Patricia Mennen: Alles über die Eisenbahn
Egyszerű kis ismeretterjesztő kötet a könyvtárból.

29. Áfra János: Omlás
Van benne pár nagyon jó vers, de a Két akarat szintjét nem éri el egyik sem.

30. Frank Herbert: A Dűne gyermekei
Ez a kötet is nagyon tetszett, de továbbra is tartom magam ahhoz, hogy Herbert olyan regényeket írt, amikhez meg kell kicsit állni és el kell mélyedni bennük. Ezeket a könyveket nem jó néhány hét alatt ledarálni. Többek közt ezért is tartottam szünetet mielőtt tovább folytatnám a sorozatot.

31. Paulette Bourgeois: Franklin és a bátorság
Örököltünk néhány Franklin könyvet még Annáéktól és Maki most ért el oda, hogy már bírja ezt a hosszúságot és tetszik is neki. Szóval vennem kellett még pár példányt, hogy aztán rongyosra olvassuk mindet. Ez a kötet egyébként nagyon jó kis felkészítő mindenféle kórházas élményre.

32. Rex Black – Erik van Veenendal – Dorothy Graham – Isabel Evans: A szoftvertesztelés alapjai
Ideje volt már befejezni ezt a könyvet.

33. Jennifer Moore-Mallinos: Elvesztem
Tanulságos történet arról, hogy mit célszerű tenni, ha az ember elkavarodna a tömegben a szüleitől.

34. Dániel András: A kuflik és a puffpuding
Nekem ez lett az egyik új kedvenc Kufli könyvem. Mindig megkívánom tőle a puncspudingot. :D

35. Paulette Bourgeois: Franklin és a felelősség
Lásd fentebb.

36. Paulette Bourgeois: Franklin és a megbocsátás
Lásd fentebb.

37. Paulette Bourgeois: Franklin segít
Lásd fentebb.

38. Sven Nordqvist: Amikor Findusz kicsi volt és eltűnt
Már annyi ajánlást olvastam Finduszékhoz, hogy nagyon örültem, mikor ajándékba megkaptuk ezt a könyvet. És micsoda szerelem lett! Findusz zöldborsó és az öreg - egy igazán vicces és szeretnivaló páros.

39. Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő
Én ezzel a könyvvel is kicsit furcsán kezdtem a viszonyom, de azért Berzsiánnál sokkal jobban tetszett. Meg voltam győződve róla, hogy Muki túl kicsit még hozzá és nem is nagyon érti, de aztán a pomogácsok teljesen beakadtak nála, majd újra kellett kezdeni az egészet és aztán mégegyszer. És másodszorra már engem is sokkal jobban meg tudtak érinteni a történetek. Úgy látszik, nekem kellett megérnem Lázár Ervinre.

40. J. K. Rowling: Harry Potter und der Stein der Weisen
Újra átélhettem azt a csodát, amit a Harry Potter olvasása jelent. És mivel gyakorlatilag kívülről tudom az egészet magyarul, így a német szöveg sem okozott semmilyen nehézséget. A sikeres munkába állásomat is azzal ünnepeltem, hogy megleptem magam a díszdobozos teljes német kiadással.

41. Louis Sachar: Stanley, a szerencse fia
Ezt ugyan én olvastam már kistini koromban, de most a nyáriszünetben L-nak is felolvastuk esténként. Izgatottan várta ő is és SirM is, hogy hogyan alakul a történet, és jókat mulattak rajta. Én meg nagyon élveztem, hogy ők is élvezik.

42. Kate Alice Marshall: A titkok erdeje
A sok mese mellé azért néha befért valami felnőtt tartalom is. Ez egy egészen izgis, egyszerolvasós krimi volt. Tetszett, de azért nem annyira, hogy mást is mindenképp olvasni akarjak a szerzőtől.

43. Julia Donaldson: A Graffaló
Annyira aranyos ez a történet minden nyelven. Maki is nagyon szereti.

44. Ariel Lawhon: Fedőneve Hélène
Az idei év egyik legnagyobb meglepetése ez a könyv volt. Eredetileg anyámnak vettem, mert ő szereti az ilyen romantikus történelmi regényeket, de aztán hazafelé a vonaton beleolvastam és teljesen beszippantott. Kiderült, hogy nem egy közepesen izgalmas limonádé, hanem a csodálatos Nancy Wake igaz történetén alapuló regény. És micsoda nő volt Nancy Wake! Igazi szupernő. Az élete pedig fordulatos, viszontagságos és felemelő. Sok-sok napig elkísért még azután is, hogy már rég becsuktam a könyvet.

45. Karen Dionne: A bűnös nővér
Fú, de felbaszott engem anno ez a könyv. Annyira béna volt, tele logikai bukfenccel és idegesítő véletlenekkel. Komolyan kár volt elolvasni.

46. Gyurkó Szilvia – Palya Bea – Szabó T. Anna: Minden gyerek kicsi kincs
Nagyon nagy hype volt körülötte amikor megjelent, de az én várakozásaimat messze alulmúlta. Mukinak se tetszik, pedig fontos lenne beszélni a benne szereplő dolgokról. Csakhát úgy tűnik, ez a könyv nekünk ebben nem fog segíteni.

47. Móricz Zsigmond: Iciri-piciri
Cuki kis mese ez.

48. M. Kácsor Zoltán: Utazás Dínómdánomba
G. barátomtól kaptuk ajándékba. Kicsit tartottam tőle, hogy Makinak még korai, de tévedtem, mert nagyon megtetszett neki. Ráadásul Nyanyett és anyám is teljesen beleszerelmesedett a sztoriba amíg itt voltak nálunk látogatóban. :D

49. Erdős Virág: Négyeshatos
Már sokszor elolvastam, most a listára is felkerült, mert Maki is megérett rá, hogy elolvassuk.

50. Bojti Andrea: A magabiztos szülő
Ezt a könyvet valójában Kata vette, csak amíg nálam parkolt, addig gyorsan elolvastam. Mondjuk néha nehéz elvonatkoztatni attól, hogy én Bojti Andit egy teljesen más kontextusból ismerem. Mindenesetre nem volt rossz könyv, sok okos dolgot összeszed, de azért a világot nem lehet megváltani vele.

51. Agócs Írisz: Rajzolj egy krumplit!
Mukival végigolvastuk, de azért az összes figura lerajzolása még a jövő zenéje.

52. Paulette Bourgeois: Franklin és a Teknős-tó kincse
Lásd fentebb.

53. Paulette Bourgeois: Franklin és a kistesó
Lásd fentebb.

54. Szepes Mária: Szia, világ!
Ezt a könyvet is örököltük, de nekem mégse tetszett annyira. Valahogy nem öregedett olyan jól. Makinak azért bejött.

55. Marc-Uwe Kling – Astrid Henn: Das Neinhorn und die Schlangeweile
Ha lehet, akkor még a Neinhornnál is viccesebb volt. A szóvicceknek még mindig nem tártam fel minden rétegét, de rajta vagyok az ügyön. A könyv végében található társasjáték pedig összcsaládi kedvenc lett.

56. Rosemarie Eichinger: Esznek-e a halottak epertortát?
Az idei év legmeghittebb olvasmánya ez volt. L-nak olvastuk fel az őszi szünetben, és nagyon megérintett mindannyiunkat. Sokat beszélgettünk róla és más dolgokról is, amik feljöttek a könyv kapcsán. Igazi családösszekovácsoló könyv lett.

57. Silke Moritz: Cukorláb Zakariás és a karácsonyi manók
Bár L. részben lerombolta a felfedezés örömét, azért így is sok mókás megtalálnivaló maradt a könyvben, amit az egész család nagy örömmel böngészett a karácsonyra való ráhangolódás jegyében. Kár, hogy sok nyomdahiba van benne.

58. Ray Nayler: Az óceán szeme
Ez egy okos regény. Egy nagyon okos regény. Magával ragadó ötletekkel és izgalmas karakterekkel volt tűzdelve. Én pláne élveztem, ha már egyszer magas szinten foglalkoztam szemantikával és szociolingvisztikával.

59. Werner Holzwarth: Vom kleinen Maulwurf, der wissen wollte, wer ihm auf den Kopf gemacht hat
Mekkora poén már! És lehet vele szókincsbővíteni, hogy melyik állat ürülékét hogyan is nevezzük. A végén pedig a kis vakond még az elégtételt is megkapja. Mi meg maradunk annál, hogy szóban mondhatjuk: "le van szarva".

60. Torben Kuhlmann: Lindbergh (német)
Még évekkel ezelőtt olvastam L-nak a szerző Armstrong című könyvét, úgyhogy nagyjából tudtam mire számítsak. Nem is csalódtam. Gyönyörű illusztrációk, kedves történet. Mukit is teljesen lenyűgözte.

61. Sofi Oksanen: Ugyanaz a folyó
Brutális könyv a már Oksanentől megszokott stílusban. Csak hát ebben most semmi fikció nincsen. Az egész szöveget áthatják egy olyan ember félelmei és tapasztalatai, akinek az egész életére rányomta a bélyegét az, hogy a családja miként élte meg Észtország orosz megszállását. Még mi is keveset tudunk itt Kelet-Európában az orosz gépezetről, pedig nekünk is vannak kézzelfogható tapasztalataink. De egészen megdöbbentő volt arról olvasni, hogy a nyugat mennyire nincs képben ezekkel a dolgokkal. Kötelezővé tennék nekik minden Oksanen és Alekszijevics könyvet.

62. Raskó Gabi: Hoztok nekünk túrórudit?
Nyanyettől kaptuk ajándékba, merthogy eléggé aktuális nekünk ez a könyv. És nagyon cukin mesél más kultúrákról, biztosan el fogom olvasni Mukinak is. Csak egy dolgot tudnék említeni negatívumként: valahogy minden interjúalany jó családból származik és jó körülmények között él, nem igazán fedik le az átlag magyar kivándorlókat (már az első sztori a Pásztory Dóri családjáé).

63. Varró Dániel: Nem, nem, hanem
Zsófiától kaptuk karácsonyra, és hát nagyon ráérzett, hogy ez a Varró Dani kötet még pont nem volt meg. De mostmár meg van, legnagyobb megelégedésünkre. Agócs Írisz illusztrációi pedig a cseresznye a habon.

64. Paul Friester: Heule Eule - Wo ist mama?
Kedves kis tanmese arról, hogy nem szabad elcsavarogni.

65. Sabine Bohlmann: Der kleine Siebenschläfer 1: Die Geschichte vom kleinen Siebenschläfer, der nicht einschlafen konnte
Ezt a mesét igazából nem is könyvben toltuk le sokszor, hanem a tonie-n. Mondjuk azon napjában akár hússzor is. Egyelőre még egyikünk sem unja, de a szöveg lassan kívülről megy.

66. Gemma Carry: Alle meine Gefühle
Azért vettük, hogy segítsünk vele Makinak az érzelmei felismerésében és feldolgozásában. Mindent megpróbál az ember, hogy támogassa a gyerekét.

67. Daniel Napp: Dr. Brumm fährt Zug
Dr. Brumm történeteit még SirM főnöke ajánlotta a figyelmünkbe. És milyen jól tette! Nagyon megszerettük ezt a csetlő-botló figurát és a kis barátait. Potwahl for president! :D

68. Jakob Martin Strid: Die unglaubliche Geschichte von der Riesenbierne
Már magyarul is szemeztem vele, de valahogy túl bonyolultnak tűnt a szöveg, meg elég borsos volt az ára is. Aztán a könyvtárból kivenni sokkal kevésbé tűnt rizikósnak, és milyen jól tettem, hogy elhoztam! Nagyon tetszett az egész családnak a jópofa, kalandos sztori és persze a vicces illusztrációk is.

69. Paul Friester: Heule Eule
Cuki kis mese a kisbagolyról, aki már maga sem tudja, miért vonyít. Áááá, sose láttunk még ilyet!

70. Marcus Pfister: Der Regenbogenfisch lernt verlieren
Könyvtáras választás volt ez is. Nem bántuk meg, de azért mély nyomot nem hagyott.

71. Sven Nordqvist: Morgen, Findus, wird's was geben
Ezt a kötetet flohmarkton lőttem potom pénzért és nagyon örültem neki. Aztán mikor elkezdtük olvasni, rá kellett jönnöm, hogy ehhez az én németem még igen kevés. Mondjuk Muki nem panaszkodott, hogy nem érti. :D

72. Sven Nordqvist: Findus zieht um
Ez a Finduszos mese sokkal egyszerűbb szövegezésű volt és a már megszokott módon vicces és kedves. Rendesen sajnáltam, hogy vissza kellett vinni a könyvtárba.

73. Sven Nordqvist: Petersson zeltet
Lásd mint fent.

74. Marc-Uwe Kling: Das NEINhorn und der Geburtstag
A mikulás hozta ezt a szuper könyvet, hogy tovább élvezhessük az imádott kis társaság kalandjait, akik most kiegészültek a FROHsch-sal és az ENTEschuldigung-gal.

75. Eric Carle: Nur ein kleines Samenkorn
Újabb flohmarktos szerzemény, ami tovább lelkesítette Makit abbéli vágyában, hogy virágot ültessen.

76. Ulf Nilsson: Die besten Beerdigungen der Welt
Még a Neveljünk olvasót csoportban hallottam róla, így nagyon megörültem mikor a könyvtárban a kezembe akadt. És beváltotta, sőt felül is múlta a hozzáfűzött reményeket. Két hétig egyfolytában temettünk, a metrón az oviba menet és jövet, és esti mese gyanánt is. Még nem sikerült megunni, úgyhogy azóta már mégegyszer kihoztuk.

77. Daniel Napp: Dr. Brumm steckt fest
Lásd korábban.

78. Daniel Napp: Dr. Brumm und der Megasaurus
Lásd korábban.

79. Axel Scheffler: Der Hund und der Hühnerdieb
Na ez a könyv csalódás volt. Sajnáltam, mert alapvetően Axel Schefflerrel nem szoktunk mellényúlni.

80. Sven Nordqvist: Der Weg nach Hause
Ez most nem Finduszról szólt, de az illusztráció és az ötlet így is bejövős volt.

81. Axel Scheffler: Sam pflanzt Sonnenblumen
Na ez viszont cuki Scheffler könyv volt. Mást se hallgattam utána hónapokig, csak hogy neki ásó kell karácsonyra.

82. Daniel Napp: Dr. Brumm auf Hula Lula
Lásd korábban.

83. aprilkind und Barbara van den Speulhof: Der Grolltroll ... jetzt reicht's!
A Grolltrollt az oviban ajánlották a figyelmünkbe, úgyhogy nyúltam is érte a könyvtárban az első adandó alkalommal. Jó döntés volt, szerettük.

84. Sven Nordqvist: Eine Geburtstagstorte für die Katze
Egy újabb könyv, amiből olyan szavakat tanulhatunk meg németül mint fáskamra és sublód. :D

85. Hans de Beer: Kleiner Eisbär - Lass mich nicht allein, Lars!
Kedves kis mese barátságról és bajtársiasságról. Szintén a könyvtárból kölcsönözve.

86. Katja Reider: Flunker-Freunde!
Az illusztrátora ugyanaz, mint a Neinhorn könyveké, ezt rögtön kiszúrtuk. A sztori is hasonlóan vicces, bár azért Marc-Uwe Kling túl magasra tette a lécet. Mindenesetre ez is nagyon jópofa könyv volt.

87. Hans-Christian Schmidt und Andreas Német: Eine Wiese für alle
Amikor kihoztuk a könyvtárból még nem sejtettük, hogy ez milyen kemény könyv. Egészen konkrétan arról szól, hogy mi történik, ha az ember csak becsukja a szemét és elfordul, miközben menekültek fulladnak a tengerbe. Mindez egy gyerekkönyvbe csomagolva. Erős.

88. Daniel Napp: Anpfiff für Dr. Brumm (1126 oldal)
Lásd mint fent.

---------------------------------------------

87 könyv és 10.450 oldal a 2024-es év mérlege, ami azért nem kis dolog. Pláne, ha hozzávesszük, hogy egész sok könyvet (egész pontosan 37-et) németül olvastam és a listán szereplő könyvek egy jó részét nem is csak egyszer olvastam el (fel). Arról nem is beszélve, hogy azok a gyerekkönyvek, amikkel újráztunk, már nem kerültek fel minden olvasás alkalmával a molyba. Még jó, mert akkor szignifikánsan több kufli történet szerepelne itt. :D

És hogy mik lettek ezév kedvencei? Ez megint nagyon feladja a leckét. Hirdessünk most is több kategóriában győztest.

Előszöris a német nyelvü olvasmányok között. Legyen az idei kedvenc a Besten Beerdigungen der Welt, mert annyira szépen és egyszerre viccesen és mégis komolyan dolgozza fel a halált mint témát. Nem csoda, hogy már kétszer is ki kellett vennünk a könyvtárból. De azért említsük meg még Marc-Uwe Klinget és Sven Nordqvistot, mert ők is nagyon belopták magukat a szívebe.

Magyarul nagyon nehéz választani, mert ott van Rowling monumentális regénye, Nancy Wake igaz története és persze a A Dűne messiása is. Ha mégis bökni kell egyet, akkor azt hiszem, most fejet hajtok Rowling előtt és megszavazom A hömpölygő sírt az év könyvének. És persze tűkön ülve várom a következő kötetet.

2025-ben szeretnék legalább ennyit olvasni. Élvezni továbbra is azt a flowt, amit nekem a könyvek adnak.

Milyen gyorsan elszaladt ez az év. És milyen hullámzó volt. Nagy magasságok és nagy mélységek. 

Amikor elkezdtem az évet, akkor még aktívan nyelvsuliba jártam, de az idei év egyik legfontosabb célkitűzése az volt, hogy találjak egy állást végre. Nem volt egyszerű. Hónapokig hiába adtam be az újabb és újabb jelentkezéseket, vagy nem érkezett visszajelzés, vagy már az önéletrajzom alapján elutasítottak. Az itthon töltött időben próbáltam hasznosnak érezni magam, de ez kevéssé sikerült. Sajnos ezek a nyomasztó érzések megmérgezték azokat a perceket is, amiket barátságok építésére próbáltam használni.

Aztán az egyik álláspályázatom egy olyan interjúval zárult, ami nagyon jó élmény volt. Mint Hoffmann-nál vizsgázni anno - neki volt az a filozófiája, hogy a vizsga az utolsó alkalom, amikor még taníthatunk valamit a diáknak. Na szóval elég magabiztosan jöttem haza. Nagyon úgy éreztem, hogy meglesz a pozi. Ezért is esett mérhetetlenül rosszul, mikor néhány hét múlva a sokadik kérdésemre azt a választ kaptam, hogy mégsem engem választottak. Ez eléggé padlóra küldte minden munkakeresési kedvemet. Annál nagyobb volt a meglepetés, mikor rá két hétre kaptam egy emailt, hogy ha még érdekel az állás, akkor várnak szeretettel. És hát naná, hogy érdekelt!

Egyébként később rákérdeztem, hogy miért nem engem választottak az első körben, és azt mondták, hogy a másik jelentkezőnek 15 év tapasztalata volt. Csak hát közben kiderült, hogy megbízhatatlan és inkorrekt.

Szóval július elseje óta van munkahelyem, és mindössze két hét alatt arra is sikerült rájönni, hogy a 6 órás munkarend lesz a testhezálló. Azóta nincs bennem görcs, elvégzem a feladataim és utána teljesen a Mukié vagyok.

2024-ben volt egyébként az első Németországban töltött évünk évfordulója is, ami magával vont egy kis számvetést. Erről írtam itt.

Ami a beilleszkedésünket illeti, én még mindig nem beszélem elég jól a nyelvet, de Manóc baromi ügyes mostmár. Az oviból is az a visszajelzés jött, hogy már semmilyen nyelvi akadály nincs a gyerek előtt. Természetesen itthon is sokat próbáljuk erősíteni, például azzal, hogy beiratkoztunk a könyvtárba és így egyre több német mesekönyvet is olvasunk. Nameg csapatjuk a Tonie boxot is ezerrel. :D

Ezenkívül próbáltunk sokat hazalátogatni, hogy L-val is tudjunk lenni. Amilyen döcögős volt az első ilyen karácsony, annyival meghittebb volt a húsvét. A legjobb pedig a nyári szünetben itt töltött egy hét és az őszi szünet volt. Valahogy sokkal jobban egymásra tudunk hangolódni és össze tudunk csiszolódni, ha itthon vagyunk és L. utazik ide hozzánk. Olyankor sokkal több figyelem jut egymásra és minden meghittebb és harmonikusabb.

Azt hiszem, talán lettek barátaink is, vagy legalábbis valami hasonlók itt. Özge, Kata, Vasilisa és Anja mind olyan támaszaim, akik szebbé teszik a mindennapokat. Ráadásul Katán keresztül megismerhettem helybéli anyukákat is, akik sokkal otthonosabban mozognak az itteni életben és így sok praktikus dolgot el lehet tőlük tanulni.

Ami a 2024-re tett célkitűzéseket illeti:

1. Tök jól ment az IF egészen kb. addig, míg el nem kezdtem dolgozni. Addig viszont egész sokat sikerült fogyni. Mondjuk azóta megint megy az esti nassolás, pedig nagyon nem kéne.

2. Sajnos lovagolni még mindig nem tudtunk elmenni.

3. Viszont lett munkám. :)

4. Kiadtuk a pesti lakást is, ráadásul nagyon cuki kis albérlőink lettek. Voltam őket meglátogatni, nagyon szép rendet tartanak (mondjuk tippre három napig takarítottak előtte :D), és vevők voltak a humoromra is.

5. Nem utaztunk külföldre, de némi unszolás hatására elmentünk egy hosszúhétvégére Regensburgba, ami egészen jól sikerült. Regensburg pedig egy nagyon szép kis városka.

6. Ahhh, a németemmel muszáj kezdenem valamit, mert a felsőfoknak a közelében sem járok.

7. Ez a barát-dolog egész jó úton halad (legalábbis remélem).

-------------------------------------------------------------------------------------------

És akkor lássuk a terveket 2025-re:

1. Német, német és német. _m_u_sz_á_j_

2. Folytatni a már megkezdett gyógytornát, nem lazsálni.

3. Tovább mélyíteni a barátságkezdeményeket, hogy ne legyek magányos.

4. Beépíteni valamilyen hobbit az életembe (tánc, rajzolás, lovaglás, séta, puzzle)

Van egy szuper gyógytornászom. Szakemberként is szuper, hiszen egyrészt szép eredményeket értünk el, másrészt rá tudott venni, hogy hetente legalább háromszor tornázzak! És mégsem csak ezért szeretem, hanem mert nagyon egy hullámhosszon vagyunk. Már az első alkalommal kiderült, hogy baromi jókat tudunk beszélgetni. Aztán nemsokára az is világossá vált, hogy elég hasonló az élethelyzetünk is. Hasonló korú gyerekeink vannak és ráadásul ők is az ország elhagyására készülnek - Svédországba költöznek jövő év elején. Már megvan a férje munkahelye, a város ahová mennek, a gyerekek helye. Már csak egyetlen lécet kell megugraniuk, mégpedig a nyelvtudást. Ezen okból heti több alkalommal mindketten szorgosan tanulnak svédül a férjével.

Aztán az eheti sessionünkön arról mesélt, hogy mennyire kínlódik ezzel az egész nyelvi dologgal. Hogy keveredik a fejében a magyar, a svéd és az angol. Hogy nem azon a nyelven jutnak eszébe a szavak, amin kéne, hogy az oktató sose dicséri meg csak pampog, hogy nem elég semmi: se a tudás, se a beletett idő, se az erőfeszítés. Teljesen reménytelennek látta a helyzetet és feltette a kérdést, hogy már maga se tudja néha, hogy minek is csinálja.

Hogy egyszerűbb lenne maradni a seggükön.

Ez volt az a pont, amikor emlékeztettem rá, hogy miért csináljuk. De a saját érveimet tudtam csak hozni, a saját nézőpontomat. Hogy a gyerekeink miatt, meg hogy ne ilyen oktatás, meg ne ilyen egészségügy meg ne ez a megbélyegző, homofób, rasszista légkör. És akkor egyszer csak volt a beszélgetésben egy pont, amikor arra jutottunk, hogy jobb, ha egyáltalán nem sorolunk indokokat. Mindenkinek megvan a maga motivációja. Arra is, ha elmegy és arra is, ha marad.

Mert ahogy hangosan soroltam a saját érveimet, rá kellett jönnöm, hogy kimondva ezek tűnhetnek úgy, mintha én azt gondolnám, hogy mindenki, aki nem így cselekszik, az felelőtlen, nem szereti eléggé a gyerekeit vagy hülye, mert nem látja a gondokat.

Miközben én egyáltalán nem így gondolom. Senki cipőjében nem tudok járni, mint ahogy más se az enyémben. A saját érveim is csak egy leegyszerűsített halmaz, aminek természetesen egyúttal része az is, hogy amúgy is messze éltem a családomtól, hogy elég magamnakvaló természetű vagyok, hogy mindig is szerettem volna kipróbálni, milyen külföldön, hogy megtehettem, mert volt tőkém, lehetőségem, családi hátterem hozzá. Másnak más az élete, neki azzal kell boldogulnia. Nem jobb egyikünk döntése sem, csak más. A saját körülményeinkhez, lehetőségeinkhez, személyiségünkhöz passzoló.

Szóval jól van ez így. Sepregessünk szépen a saját portánkon.

Kedvenceim ezek a hétvégi napok. Ezek a semmi extra szombatok vagy vasárnapok, amikor Maki felkel reggel, de nem fekszik mellém és rúgja le a vesémet, hanem (miután bejelentette, hogy elmegy pisilni) szépen játszik a szobájában legalább még 40 percig hagyva, hogy éledezzek. Nyilván utána bejön, hogy éhes meg más hasonló szükségletek, úgyhogy szép lassan ráveszem magam, hogy kimásszak a meleg ágyból.

Komótosan elkezdjük együtt elkészíteni a babacsintát, közben odateszünk egy teát is. Hamarosan SirM is csatlakozik, úgyhogy tiszta családi idillben reggelizhetünk. Közben beszélgetünk, megtervezzük a napot. Például, hogy elmegyünk cipőt venni a fiúknak. Meg sapit. És nem főzünk, hanem majd a plázában kajálunk valamit. 

Mindenki nyugiban készülődik, nincs kapkodás, nem vagyunk időhöz kötve, nem kell senkihez igazodni. Így konfliktus is sokkal kevesebb van, néha egyáltalán nincs (max. Makival, hogy húzza végre a cipőjét).

A vásárlás általában rázósabb ügy, de a sikeres beszerzés mindenkinek kisimítja az idegszálait, amit a teli pocak már csak megkoronáz. Itthon aztán rápihenünk egy kis délutáni sziesztával, ami után mehet még egy Kaufland-kör, társasjátékozás és végül vacsi-fürdés-alvás.

Semmi extra, semmi egetrengető élmény, semmi amit ki lehetne tenni az instára. Csak egy kis nyugi.

(És igen, tudom, hogy a családunkban én vagyok a nyughatatlan, aki folyton menne valahova, aki nem bír megülni a seggén, de néha jó az ilyen szombat. Nem mellesleg most se ültünk itthon egész nap. :P)

Ilyenkor néhány napig mindig nagyon szomorú vagyok. A szokottnál is jobban érzem a hiányát közvetlenül azután, hogy elment. Annyira jó volt vele ez az egy hét. Más volt a napok dinamikája. Muki is imádta minden percét, hogy együtt játszhatnak. Láttam, ahogy szívja magába az összes pillanatot. Ahogy figyeli és tanulja, milyen nagyobbnak lenni.

Voltunk állatkertben, fancy cukrászdában, játszótereken, a Tegernseenél. Minden este társasoztunk, és nagyokat nevettünk. Sütöttünk együtt sütit és főztünk borsófőzeléket. Gyakoroltuk a matekot. Esténként felolvastunk egy újabb regényt (Esznek-e a halottak epertortát?). Beszélgettünk meghitten fontos és kevésbé fontos dolgokról. Olyanok voltunk, mint egy boldog család.

Pedig hát valahol az eszem tudja, hogy ezek a meghitt egy-egy hetek nem olyanok, mintha mindig együtt lennék. Ilyenkor nincsenek problémák, csak az öröm, hogy együtt tölthetünk időt.

Most pedig elment és itt maradtunk hárman. Próbálunk egész lenni így is. Visszatérni a megszokott kerékvágásba, a rutinjainkhoz, az élethez, amit kialakítottunk L. nélkül. Nem könnyű, kicsit olyan, mintha az élet megint visszadobott volna minket a start mezőre. Nem szeretem ezt az érzést. Szorongó, búskomor, elkeseredett leszek tőle. Kételkedő.

AV Freron, akit követek facebook-on, ma kiposztolta, hogy a lánya a saját pénzéböl a saját bankkártyájával elsőként egy táskát vett. És ez a kis szösszenet sokakban ébresztett kedves emlékeket az első fizetésünk elköltéséről. Bennem is. :)

Nem volt minden első fizum emlékezetes. Az USA-ban megkeresett első fizetésemre emlékszem ugyan, de hogy mit vettem belőle, arra nem. Valszeg csupa praktikus holmit. Aztán a PG-nel való munkámért kapott első fizetés sem maradt emlékezetes. Az utána következő rémséges helyre meg gondolni se szeretek.

Az első IT-s melómat viszont megünnepeltem, erre határozottan emlékszem. Hallgattam Pharrell Williamstől a Happy-t és vettem magamnak egy pulcsit a BP Shop Macskafogós kollekciójából, amin az áll, hogy "Bitch please". A mai napig megvan és a mai napig szoktam hordani. Arra emlékeztet, hogy képes vagyok nehéz helyzetekben is helyt állni és magas léceket is megugrani.

A következő ilyen mérföldkő, amiről úgy gondoltam, hogy szintén érdemes megemlékezni, az az első németországi munkahelyem. Itt az első fizetésemből megvettem a 7 Harry Potter kötetet németül, díszkiadásban. Mert úgy éreztem, hogy megérdemlem, és mert ez egyúttal egy hasznos dolog is, egy örök érték.

Jó érzés ezekre a tárgyakra nézni és visszaemlékezni a diadalittas pillanatokra, amikor azt éreztem, hogy valamit jól csináltam és most ezért learathatom a babérokat.

Még úgy is jó érzés, hogy tudom, mennyire pici lépések ezek valójában, mert a hegycsúcsokról mindig újabb völgyek és hegyek látszanak csak.

A minap beleszaladtam a hírbe, hogy a Heim Pál Gyermekkórház kapott adományba wc papírt, szappant és kézfertőtlenítőt. Mondjuk a hír azért lett hangos, mert a kórház úgy állította be, hogy a teli raktárba érkezett a tkp. felesleges adomány.

A dolog több kérdést is felvet, de most maradjunk annál, hogy mi a bánatnak nincs kitéve a váróba wc papír és szappan, ha amúgy tele a raktár??

És még erre is érkezett válasz a hölgytől, aki úgy gondolta, hogy megvédi a mundér becsületét. Szerinte ugyanis minden reggel tesznek ki, de csak egyet, mert a gaz betegek és hozzátartozóik ellopják azokat! Skandallum! Nyilván a folyékony szappant is a zsebükben viszik haza...

De nem akarok álszent lenni. Nekem voltak olyan egyetemi (!) csoporttársaim, akik ellopkodták az egyetemi mosdókból a wc papírt, hogy hazavigyek az albérletbe. Nem éltünk nagy lábon, és úgy gondolták, ott fogják meg a pénzt, ahol tudják.

És amúgy itt a gond. Hogy az általános életszínvonal annyira alacsony Magyarországon, hogy én kajak el tudom hinni, hogy valakinek igenis számít, hogy ad-e ki pénzt a budipapírra vagy sem. És ez azért finoman szólva is tragikus.

Németországban azért nem lopják el az amazonos csomagot a küszöbről és azért nagyvonalúbbak (aka jobb fejek) az emberek, mert egész egyszerűen egy bizonyos életszínvonal felett élnek és nincsenek rászorulva, hogy szarrágó módon viselkedjenek.

Bárcsak meg lehetne ugrani ezt otthon is.

A múltkor egy kedves barátnőm, akivel a kiköltözésünk óta kicsit eltávolodtunk ugyan, de azért a jó viszony megmaradt, na szóval Ő tette fel a kérdést, hogy mik a távlati terveink, mennyi pénzt akarunk gyűjteni mielőtt hazaköltözünk? Én meg néztem hülyén, hogy mégis miről beszél? Milyen pénz? Hol szedjük meg magunkat?

És basszus rá kellett jönnöm, hogy otthon még mindig az van a legtöbbek fejében, hogy Németország egyenlő azzal, hogy az ember többet keres, jobban él. És akkor innen nézve már nem vagyok meglepődve azon a sok fanyalgón se, akik azt mondjak, hogy "jaaaaj, ez már nem az a Németország, mint ami 10-20 évvel ezelőtt volt". És ha innen nézzük, akkor valóban nem. Az ne akarjon ide költözni, aki abban bízik, hogy itt majd sokszorosát keresi az otthoni béreknek és emiatt magasabb életszínvonalon fog élni, mert ez így általánosságban nem igaz.

Mert az igaz, hogy nagy általánosságban és csak a pucér pénzt nézve magasabbak a fizetések, csakhogy a megélhetés költségei is sokkal magasabbak lehetnek. És még ez sem mindig igaz, mert van az a szűk réteg, akinek magasan fizető munkahelye lesz a kisvárosban is, ahol olcsóbb lakást bérelni és így érezheti, hogy ő jelentősen jobban él, mint otthon.

De azért ne feledjük, hogy a lakhatás költsége sokszorosa is lehet az otthoni áraknak. Továbbá a bölcsi, ovi itt bizony fizetős móka (főleg a bevándorlóknak, akik értelemszerűen nem tudtak a gyerek születésekor feliratkozni a kilométeres várólistára).

Nyilván az én mintám egy kicsit torz, tekintve hogy Németország legdrágább városában élek. De azért azt fontos hozzátenni, hogy Münchenben az emberek müncheni fizetést kapnak.

Egyébként mindent összevetve jó nagy hülyeségnek tartom a pénz miatt való Németországba költözést. Már csak azért is, mert maga a költözés (pláne gyerekkel) egy eléggé költséges dolog tud lenni. És itt most nem elsősorban arra gondolok, hogy a furgon meg a benzin. Inkább arra, hogy ki kell venni egy lakást. Abba bele kell tolni rögtön két-három havi kauciót (ez olyan 3-6 ezer euro, nem viccelek, nem túlzok). Ezután be kell bútorozni, mert itt bútorozott lakást nem nagyon kapsz. Ezt úgy kell érteni, hogy konyhabútor sincs benne (vagy ha van, akkor ki kell fizetned az előző lakónak, aki volt oly jófej, hogy otthagyta neked), és hopp, megint ugrik pár ezer euro is akar. És még mindig csak ott tartunk, hogy van tető a fejed fölött. Ha a gyereked kicsi és te dolgozni akarnál vagy szeretnéd, hogy közösségbe kerüljön és megtanulja a nyelvet, akkor mindjárt szembe kell nézned vele, hogy nagyon sok városban nincs szabad férőhely a bölcsiben vagy az oviban, ugyanis itt egyik sem kötelező. Marad tehát az, hogy vagy Tagesmuttihoz adod, vagy magánintézménybe. Eszméletlen pénzekbe kerül mindkettő. És ha nem ismered a rendszert, nem tudsz elég jól németül, akkor még a potenciális állami támogatásokat sem tudod megigényelni, vagy csak később, így ezt a pénzt is meg kell szépen előlegezned a saját kis kasszádból.

Aki Németországba (de megkockáztatom: bárhova) akar kiköltözni, annak én ezt csak egy komolyabb anyagi tőke esetén tudnám nyugodt szívvel ajánlani. Borzasztó sok pénz megy el. Olyan, mintha kezdenéd elölről az életedet. Van pár cuccod, de semmi tapasztalatod. Minden új, minden ismeretlen, nem tudod melyik pékségben, hentesnél érdemes vásárolnod, hogy kitől kérj segítséget, semmit nem tudsz, semmin nem tudsz spórolni. Idővel majd igen, de először kell egy alap, amire majd felépítesz mindent. Na ez az alap kerül kvasok pénzbe és tapasztalatba és stresszbe.

Szóval visszatérve a mi helyzetünkre: nem, nem keressük hülyére magunkat. Sőt, megkockáztatom, hogy egy kicsivel meg szerényebben is élünk, mint otthon (pedig amúgy mindkettőnk fizetése jóval magasabb, mint Magyarországon volt). Így egy év elteltével mar egész tűrhetően kiismerjük magunkat a környéken. Tudjuk mit hol vásároljunk, tisztában vagyunk az adózás alapjaival, a kérhető szociális támogatások egy részével, az egészségügyben is szereztünk már egy kis rutint. Ezek mind óriási segítséget nyújtanak. Már nem kell kicentizni hó végén a pénzt. Sőt.

De hogy pár év múlva nem leszünk multimilliomosok, azt borítékolnám. Mondjuk nem is ezért jöttünk.

Azért vagyunk itt, mert így egy sóhajjal mondhatom, hogy nem érdekel, hogy hány mobilt vesznek el. Hogy hány Celsius fok van az iskolában. Hogy az elektronikus ebédjegyet kinyomtatva kapják meg a gyerekek. Hogy kirúgják a Madách igazgatóját csak azért, mert élt a jogaival. Hogy Iványi iskoláit gusztustalan módon zárják be.

Ez már nem az én gondom. Nem azt mondom, hogy nem fáj vagy hogy nem bosszant. De legalább azt a terhet letettem, hogy a saját gyerekem miatt betegre aggódjam magam.

Lehet, hogy itt sem lesz tökéletes az iskola. De ha nem jó, akkor megyünk tovább. Már tudjuk, hogy képesek vagyunk rá. Bármire.

Eltelt az első év és idejét érzem valamiféle számvetést adni. Mar csak azért is, hogy a saját magam számára is láthatóvá tegyem az elmúlt idő nehézségeit, örömeit és eredményeit.

Nem könnyű ilyen számvetést csinálni, hiszen ez egyfajta szembenézés is. Azt kaptuk, amit vártunk? Megérte? Jobb lett? Jó egyáltalán?

Nos, én megpróbáltam minél kevesebb elvárással indulni, hogy ezzel megpróbáljam elkerülni a nagy csalódásokat. Rá kellett azonban jönnöm, hogy a csalódásokat nem tudom elkerülni.

Alapvetően két dolog motivált minket. Az egyik a kíváncsiság, hogy milyen lehet máshol. Az érzés, hogy ez egy lehetőség, amit hiba lenne elszalasztani, hiszen haza még ezután is lehet menni.

A másik a Magyarországon lévő siralmas politikai és közéleti helyzet. Nameg persze az egészségügy és az oktatás. Ezek bennem olyan mértékű frusztrációt voltak képesek okozni, ami a mindennapjaimra is rányomta a bélyegét. Az egészségüggyel még csak-csak meg tudtunk birkózni, mert egyrészt voltak orvos ismerősök, másrészt meg tudtuk fizetni a magánellátást. Az oktatásnál viszont sajnos elképesztően drága a magániskola, amit két gyerek részére nem tudtunk nyugodt lelkiismerettel kigazdálkodni.

Ezek a dolgok itt részben megszűntek. Egyrészt azért, mert Muki még nem iskolás, L. pedig nem jött. Másrészt azért, mert itt az egészségügy is máshogy működik.

Majdnem leírtam, hogy ráadásul az egészségügynek még csak nagyon kis szeletét sikerült kipróbálni, de aztán rá kellett jönnöm, hogy ez csak részben igaz. A háziorvosi ellátást és a gyerekorvost természetesen az elsők között kellett intézni. És ez egyáltalán nem volt egyszerű, mert elkepesztően telítettek a praxisok. Magam se gondoltam, hogy hány könyörgő emailt kell majd megírnom már az elején csak azért, hogy Mukinak legyen egy igazolása arról, hogy egészséges és oviba járhat. Amúgy ezek a kezdeti határidős teendők borzasztóan frusztrálóak voltak és erősen próbára tették a stressztűrő képességemet.

Amivel még biztosan lesz egy jó kis köröm, az a hematológia. Sajnos azzal nem boldogultam olyan könnyedén, de ez is annak köszönhető, hogy csak magyar nyelvű papírjaim vannak.

Nyilván nem is én lennek, ha nem kellett volna mar az első évben mentőt hívni hozzám. Szerencsére semmi extra, jól vagyok, és így volt lehetőségünk letesztelni a kórházi ellátást is, ami amúgy teljesen rendben van.

Szóval az egészségügyet illetően én a nyelvi nehézségek leküzdése után azt várom, hogy legalább olyan jó ellátást fogunk kapni, mint otthon a magánban.

Ami az ovit illeti, az eléggé más mint Magyarországon, de ennek ellenére színvonalas és én személy szerint elégedett vagyok vele. Egyedül a zenei nevelés ami egy kicsit hiányzik nekem. (Meg persze a teljesség kedvéért hozzátenném, hogy itt nem kötelező az óvoda, úgyhogy a gyerek magánintézménybe jár, mert ott volt csak szabad hely. Ennek horribilis ára van, de az önkormányzat részben finanszírozza ezt számunkra.)

Innen nézve tehát megérte eljönni.

De van azért az éremnek másik oldala is.

A családunk, elsősorban L., rettenetesen tud hiányozni. Az együtt töltött időt nem tudja pótolni a videotelefonálás, bárhányszor is hívjuk egymást egy héten. Megszenvedjük ezt a helyzetet mindannyian. Az ünnepek, amikor hazautazunk, a közös nyaralás egy kicsit enyhítenek rajta, de valójában mindenki tudja, érzi, hogy ez nem ugyanaz. Ráadásul a szabadnapjaink száma véges, a 30 napunkból alsó hangon nyolcat utazással töltünk, hogy láthassuk egymást. A fennmaradó 22 nap meg olyan kevés. Ráadásul így minden szabadságunk Magyarországon telik. Esélyünk sincs arra, hogy világot lássunk, vagy legalább az új országunkat egy kicsit jobban megismerjük. Az utazásra költött pénzről meg nem is beszelve.

Amikor arra gondolok, hogy mi a legnehezebb itt kint, akkor mindig arra jutok, hogy a jól bejáratott megoldási sémák hiánya a legrosszabb. Mert ez mindent lefed. Lefedi, hogy fogalmam sincs hogyan forduljak szakorvoshoz, hogy nem tudom hogyan találhatnék színvonalas úszásoktatást, hogy nincs fodrászom, nem ismerem a hentest, a péket, a menzán a nénit, hogy nincsenek barátaink, ismerőseink, akikhez fordulhatnánk jó szóért, támogatásért, időt együtt tölteni, bármiért. Valahol az eszem tudja, hogy egy ilyen hálót kiépíteni nem két perc, még csak nem is egy év, és hogy türelmesnek kellene lennem. De megértem, mikor valaki azt mondja, hogy nem akar költözni, mert nem akarja a semmiből újra felépíteni az életét, mert az piszok nehéz.

Tényleg az. És teljesen biztos vagyok benne, hogy nem is fogom tudni felépíteni itt úgy a dolgaimat, mint otthon, mert egyszerűen nem lehet. Egyedül abban bízok, hogy Mukinak viszont már sikerülhet. Én miatta csinálom.

És még egy dolog miatt. Mert ez kaland. Mert lehetőség. Mert esély. Mert tanulás. Valami, amivel én is több leszek.

Ez az egész anyaság számomra sok szinten nehéz. Már eleve az, ahogy belecsöppentem ebbe a szerepbe - vagyis hogy valaki más gyermekének kellet, hogy az anyja legyek, de úgy, hogy közben azért mégse válhatok az anyjává. Egyaránt nehezített pálya volt ez L-nak is és nekem is. Az egész kapcsolatunk hullámhegyek és hullámvölgyek sokasága.

Ebben nyitott egy teljesen új fejezetet az elköltözésünk. Eltelt fél év, és most érkeztem el (azt hiszem) az első nyugvóponthoz ezzel az egész szituációval kapcsolatban. Ugyanis azzal, hogy eljöttünk, én megszűntem még olyan formában is az anyja lenni, ahogy eddig lehettem. És ezt egyáltalán nem volt könnyű sem megélni, sem elfogadni. Most jutottam el lélekben arra a pontra, hogy talán le tudom tenni azt a fajta aggódást és tenni akarást, ami az elmúlt több mint hét évben minden egyes napomat kitöltötte. Ez nem azt jelenti, hogy már nem szeretem őt, vagy hogy nem törődök vele. Inkább azt, hogy igyekszem ezt a törődést és szeretetet úgy transzformálni, hogy beleférjen a jelenlegi kereteinkbe. Mert már nincs napi kapcsolat, nincs esténként meghitt együtt beszélgetés, nincs folyamatos kontroll, ami segít kiszűrni a füllentéseket és az egyéb buktatókat. Nincs ráhatásom arra, hogy hogyan tanul, mennyit tanul, mivel tölti az idejét, kikkel kerül kapcsolatba. Az elmúlt félévben ezt a totális kontrollvesztést baromi nehéz volt megélni. Főleg úgy, hogy L. dolgai nem mindig alakultak jól.

Most viszont beérett a távolság és az idő. Igyekszem egy másfajta szerepet felvenni. Egy távolról is támogató hátteret. Többet úgysem tehetek. És azzal, hogy ezt elfogadom, a saját felelősségem is csökken és ez adhat némi megnyugvást.

Ha elvonatkoztatunk most L.-tól, akkor is azt látom, hogy most jutottam el először arra a pontra, hogy úgy érezzem, már nem húz minden erővel a múltam. A hátrahagyott emberek és lehetőségek. Már nincs visszaút, csak maximum egy másfajta út van. Vihet ez még Magyarországra, de abba az életbe amiből eljöttünk, abba már biztosan nem.

És ennek az egésznek én az elmúlt hónapokban csak a fájdalmát voltam képes megélni. Most először éreztem azt, hogy ez nem csak veszteség, hanem egy új fejezet is egyben. Lehetőségek. Utak, amikre rá lehet lépni. Ajtók, amiket ki lehet nyitni. Egy olyan másfajta élet, ami felszabadít az összehasonlítások alól. Ezt más nem csinálja. Itt és most nekem kell helytállnom, választanom, lépnem.

Nem állítom, hogy most hirtelen rózsaszín vattacukor felhő lett minden és hogy úgy érezném magam, mint 18 évesen, hogy még bármi lehet belőlem. Az életem fele jóformán eltelt. Már egy csomó minden nem lesz belőlem. De attól még megannyi élmény várhat rám. Csak nyitva kell tartanom a szemem.

Legalább mostmár nem a hátam mögé pislogok.