Holdvilág

Ez volt a negyedik alkalom, hogy színházban voltunk együtt. És negyedszerre is ugyanazt az elragadtatott áhitatot láttam Makin, mint a legelső alkalommal. Sőt! Első alkalommal valójában nem is értett mindent, hiszen épp csak felszedett magára annyi németet, hogy boldoguljon az oviban.

Másodszor a Neinhornt néztük, az nagyon színvonalas, szuper előadás volt a Deutches Theaterben. Szerencsére ismertük a történetet, mert én különben nem sokat értettem volna a zenés részekből.

A harmadik színházlátogatásunk bábszínház volt, egy sátoros előadás, a Grüffelo. Teljesen azt gondoltam amikor megláttam a helyszínt, hogy kidobott pénz volt, de Maki imádta. Interaktív darab volt, ő pedig lelkesen kiabálta be a válaszokat. Egyébként itt szembesültem vele először, hogy nem minden vonódik be egyformán. A kis pajtása, akikkel mentünk, egyenesen utálta és unalmasnak tartotta.

Most voltunk tehát negyedszer, egy újabb gyerekdarabon (Pettersson und Findus feiern Geburtstag). Dramaturgiailag nekem kicsit szétesett, de a színészek nagyon jók voltak, és összességében igazán szórakoztató darab volt. Már az én németem is fejlődött annyit, hogy 90%-ban értsek mindent (bár az sem hátrány, hogy ismerem az eredeti szövegeket). A legjobb mégis az volt, hogy micsoda átéléssel nézte Maki az egész előadást. Hogy teljesen átadta magát az élménynek. Mikor vége lett, már azon alkudozott velem, hogy mikor jöjjünk legközelebb és miket nézzünk meg.

Minden gyereket színházba kellene vinni, mert ott varázslat van, csoda. És az ő szemükön keresztül ezt mi is átélhetjük.

Szembejött ma a facebookon, hogy Csepelyi Adriennt az egyik kedves követője "A Fura Lány"-ként emlegeti otthon. Amúgy szeretettel. Ès erről eszembe jutott, hogy engem is sokat és sokszor jellemeztek ezzel a jelzővel. Voltak (például Tepi), akik nagy szeretettel mondták, de voltak, akik így próbálták finoman becsomagolni minden irántam érzett ellenszenvüket és megvetésüket.

Rájuk, akik ebbe az utóbbi csoportba tartoznak, időről időre visszagondolok. Elég mély nyomot hagytak az életemben. Meséltem már róluk sokszor itt a blogon, hogy hogyan bántottak nap mint nap a munkahelyemen. Amúgy a munkahelyi bántalmazást nem úgy kell elképzelni, hogy valaki odamegy a széked mögé és jól beléd rúg, vagy hogy belenyomja a fejed a wc csészébe amikor kimégy pisilni. Neeem, ettől sokkal kevésbé explicit, de nem kevésbé fájdalmas módokon megy a dolog. Hadd említsek néhány példát.

- Mikor mindenkinek van saját asztala, helye, feladata, neked meg azt mondják, hogy egyelőre keress magadnak helyet a tárgyalóban, aztán majd lesz valahogy (5 hónap után lett is).
- Mikor mindenki lemegy ebédelni, de téged senki nem hív, neked senki nem szól, pedig mindenki ott sétál el a tárgyaló előtt, ahol amúgy ülsz.
- Amikor a céges kirándulásról úgy értesülsz, hogy két nappal előtte azt beszélik meg melletted, hogy ki kinek a kocsijával megy majd le akkor a Balatonhoz. Tovább fokozza a dolgot amikor egy ponton kedveskedve odafordulnak hozzád, hogy "és te?". Amikor pedig sértve közlöd, hogy jó lett volna, ha mondjuk legalább meghívnak rá, akkor még ők vannak felháborodva, hogy mit kapod fel a vizet.
- Amikor kitalálják, hogy a péntek legyen mindig süti nap, amire valaki mindig süt a többieknek, de mikor rád kerül a sor, akkor a kollégák fele egyszerüen köszöni szépen, de nem kér belőle.
- Amikor közösen ebédeltek, az egyik kolléga hoz otthonról egy kis kóstolót, de mikor körbekínálja az asztalnál, akkor téged (és még két gyakornokot) egész egyszerűen kihagy a körből.
- Amikor sugdolóznak körülötted.
- Amikor direkt kimennek a szobából, ahol te vagy.
- Amikor az esti találkára mindenkit meghívnak rajtad kívül, majd másnap kiderül, hogy a szakmai dolgokat is ott beszélték meg (és természetesen fb-ra is került fel róla kép).
- Ès egyébként a legrosszabb: hogy amikor kettesben vagy valamelyikükkel, az rendszerint kedvesen viselkedik (és szinte már el is hiszed neki), de mihelyst ott van egy vagy több másik kolléga is, te újra láthatatlanná válsz. Ès néha mégis elhívnak ebédelni, de közel se mindig, de így te mindig várod, hogy hátha most tört meg a jég, hátha mostmár kedvesek lesznek veled, és így persze még fájdalmasabb minden pofára esés.

Közel egy évig "bírtam" ezt a tortúrát. Egyszer felmondtam közben, de a főnököm rábeszélt, hogy maradjak. Elmondtam egyébként neki, hogy mi a problémám. Beszélt is a többiekkel, akiktől az a visszajelzés jött, hogy nincs velem amúgy semmi baj, csak "fura" vagyok.

Valószínűleg tényleg fura voltam. Nekik mindenképp. Nem ittam alkoholt, (akkor még) nem ismertem a várost és ezért kissé bátortalanul közlekedtem a pesi éjszakában, nem volt okostelefonom (nekik mindannyiuknak iphone-ja), nem olyan végzettségem volt mint nekik, és sokkal-sokkal kevesebb pénzből éltem mint ők (pl. nem jártam fine dining éttermekbe, nem jártam vitorlázni a Balatonra meg az Adriára, nem volt saját kocsim, nem utazgattam külföldre). Kilógtam közülük és nekik eszük ágában sem volt megismerni.

Egész biztosan nem akart nekem mindegyikük rosszat (bár ketten kifejezetten szemét módon bántak velem és hergelték folyamatosan a többieket is), de az biztos, hogy mindannyian összezártak. Senki nem merte megkockáztatni, hogy megnyissa a jól működő zárt csoportjukat. Valószínüleg amúgy én közel sem hagytam olyan mély nyomot bennük, mint ők bennem.

Meglepő módon néhány hete kaptam az egyiküktől egy fb messenger üzenetet, hogy a cég jubilál és gálavacsorát rendeznek, amire a korábbi dolgozókat is mind meghívják, és hogy válaszolnék esetleg a meghívóra, amit XY küldött korábban? Ìrtam neki, hogy én bizony semmilyen meghívót nem kaptam. Szabadkozott, hogy nem érti, hogy történhetett (én sejteni vélem, hogy szándékosan), de gyorsan küldtek egy új emailt, ami érdekes módon azonnal megjött (nem XY küldte másodszorra). A vacsora a beszélgetés utáni héten volt. Válaszoltam nekik kedvesen, hogy köszi a meghívást, de külföldön élek. Erre már semmilyen reakció nem jött. Annyira röhejes volt az egész.

Hogy mire akarok ezzel kilyukadni?

Egyrészt arra, hogy a munkahelyi bullying mennyire egy alattomos dolog. Amit akkor is el tud követni az ember, ha nem ő a felbujtó, csupán csak beleolvad a közösségbe és némán nézi, ahogy a másikat bántják és megalázzák. Az elfordított orca éppolyan kegyetlen, mint a kéz, ami a pofont adja.

Ès persze a szavak nem önmagukban bántanak. A "fura" lehet egy nagyon kedves dolog is.
Ahogy Jon Lajoie megénekelte:

Guns don't kill people
Uh-Uh
I kill people
With guns

Találtam egy ilyen zónát a molyon, és ez most megtetszett, szóval úgy döntöttem, hogy ide fogom gyűjteni az én 100 boldog dolgomat az idén nyáron (oké, megtetszett, de úgy tünik, nem lesz egyszerű):

1. Befaltam egyedül egy doboz sajtos rudat és közben Grey's anatomy-t néztem.

2. Láttunk reggel egy nyuszit az ablakból. Ìgy azért sokkal könnyebb volt az ébredés.

3. Itt voltak Zsófiáék. :)

4. Megnéztük Neuschwansteint. A szakadó eső ellenére is gyönyörű volt.

5. Felfúrtuk a képeket a falra és most nagyon szép minden. :)

6. Maki szülinapja tök jól sikerült és ő olyan boldog volt. Mint egy beekizett bolha.

7. Lett Disney+ előfizetésem, annyi Grey's anatomy-t nézek, amennyit csak bírok.

8. Csináltam Makival kérdéssort. Végre nem felejtettem el a szülinapján.

9. Kimentünk a tóra és eltöltöttünk egy szuper napot Katával meg a gyerekekkel. Tényleg nagyon chill volt.

10. Az ufo virágom nemcsak új életre kelt, hanem egyre szebb is.

11. Együtt rajzoltunk Makival.

12. Végre olyan jó idő van, hogy amit reggel kimosok, az délre megszárad.

13. A szuperstresszes szervezés ellenére mégis olyan jó együtt lenni Katáékkal. Olyan jó látni a fiúkat, hogy együtt játszanak, mi pedig nyugodtan beszélgethetünk.

14. Mikor Maki mondja, hogy egy "beste Frau" vagyok. (eredetileg bestes Mädchen voltam, de aztán felhomályosítottam, hogy én már nem vagyok kislány)

15. Megcsináltam egy újabb ticketet és Herr L. ezzel nyugtázta: "das passt jetzt ganz wunderbar so!"

16. SirM megdicsérte reggel, hogy milyen csini vagyok. Ès igaza van. Mondjuk Juls is megdicsérte tegnap előtt, hogy milyen jól nézek ki, pedig akkor épp a szorongás mély bugyraiban dagonyáztam egy farmer-póló kombóban.

17. Végre újra tudtunk tornázni Nikivel.

18. Easy morning csütörtökön (Corpus Christi).

19. Egyedül utazni a vonaton.

20. Bécsben tölteni Nyanyettal a hétvégét.

21. A flohmarkton könyvet venni kicsi pénzért (és a cuki eladó bácsi még engedett is az árból).

22. Egész Bécsben németül kommunikálni a vásárlásoknál.

23. Elmenni az Albertinaba és megnézni azokat a festményeket, amikről annak idején rajzórán tanultam.

24. Megismerkedni Jenny Saville művészetével (ótejóég).

25. Belemerülni egy újabb Hamilton kötetbe.

26. Kimentünk Makival a München Pride-ra. Òtejóég, fantasztikus volt!!!!!!!!!!

27. Elmentem a hematológushoz, és mindenki csak németül beszélt, de mégis megértettem mindent és el tudtam mondani amit akartam. Mint egy kompetens felnött ember - jó érzés volt, na.

28. Színházban voltunk. Annyira jó volt nézni, ahogy Maki teljesen átadta magát az élménynek.

Az imént olvastam egy kommentben ezt: "Az utóbbi években, évtizedekben rengetegen hagyták el az országot azok, akiknek baromira nem volt mindegy, viszont forradalom helyett a békés megoldást választották. A maradékot talán két, esetleg három táborra lehet osztani. Azokra, akik mennének, de valamiért nem tudnak, azokra, akik még mindig vakon bíznak a kormányban és azokra, akik elvannak, esetleg jól élnek és megtehetik, hogy egyelőre lerázzák magukról ezt a problémát."

Sok szempontból egyet kell értsek vele. Tényleg nagyon kicsi az a réteg, akik elégedetlenek, felszólalnak, tüntetnek, tesznek. Nyilván tudom, hogy nem teheti meg mindenki, de azért na. Egyébként jobban belegondolva a saját családomból is én vagyok az egyetlen, aki aktívan járt tüntetésekre. Mondjuk legalább azt elmondhatom, hogy a napi politika mindig is téma nálunk a szűkebb és tágabb családomban is. Vannak véleménykülönbségek (néha elég sarkosan), de olyan, aki homokba dugná a fejét, olyan azért szerencsére nincs sok.

Ahogy írom ezt a bejegyzést, úgy kell sorról sorra szembenéznem azzal, hogy a családomban mégiscsak bőven van, aki struccpolitikát folytat. Sőt, a barátaim között is akad ilyen. Sőt, olyan családtagom is van, aki kanyar nélkül bekajálja, amit a kormány a tévében összehord. Mondjuk szerencsére legalább barátom nincs ilyen. Persze ez se véletlen, az ilyen emberekkel nem tudunk barátok lenni. :D

Azért engem ez az egész bosszant. Ez a homokba dugom a fejem attitűd. Merthogy nekik még nem fáj, inkább nem vesznek róla tudomást. A könnyebb utat választják. Ès amúgy rossz ezt látni, mert ez a hozzáállás is csak eteti a rendszert. Ez nem felelős állampolgárság. (Arról nem is beszélve, hogy a valóság előbb-utóbb úgyis bekopogtat.)

Ès különösen rossz ezt látni olyannál, aki régen nem így állt hozzá, de kiábrándult, befordult, bevette a leszarom tablettát és teljesen beszűkült. Pedig régen milyen jókat tudtunk beszélgetni aktuális közéleti meg politikai dolgokról (is). Ìgy múlik el a világ dicsősége...

Már gyerekként is A kis hableány volt a kedvenc mesém. Mondjuk akkoriban elsősorban a zene varázsolt el, de biztos vagyok benne, hogy a folyamatos elvágyódás és kivancsiság már akkor is dolgozott bennem. Ès minél többet olvastam, minél többet ismertem a világból, annál jobban akartam, hogy még többet lássak.

Egy csomó ideig csak olvastam a világról. Aztán egyszercsak rájöttem, hogy utazni nem csak mamához lehet. Mi sosem jártunk a családdal nyaralni, szóval nekem ez egy egészen egyedülálló tapasztalás volt.

Nem tudom hány éves lehettem, mikor először éreztem azt, hogy ide nekem egy bőröndöt, és én bárhová kész vagyok elmenni. Ès azt sem tudnám pontosan megmondani, hogy mikortól éreztem azt, hogy ha lehetőségem adódna, akkor azonnal pakolnék és mennék külföldre élni. De például ez a poszt is jól mutatja, hogy nagyon is foglalkoztatott engem ez az egész már sok évvel ezelőtt is. Arra is határozottan emlékszem, mikor B. arról panaszkodott, hogy a menyasszonya nem akar vele Csehországba költözni, pedig neki állást ajánlott a Google (ez volt élete álma). Mondtam is neki, hogy én mennék vele, már csomagolnám is a bőröndöt.

Nyilvánvalóan fogalmam se volt róla, hogy a lehetőség megteremtődéséhez igencsak sokat kell saját magunknak is tenni.

Emlékszem, mennyit dilemmáztunk, hogy jöjjünk-e vagy sem. Ha nem lenne L., akkor mondjuk feleennyit se gondolkoztunk volna. De végsősoron az volt az ultimate érvem magam felé, hogy sose bocsátanám meg magamnak, ha nem próbálnám meg. Egész életemben erre vártam és majdnem megfutamodtam. De milyen jó, hogy nem tettem.

Eljött és el is múlt az idei anyák napja, de azért a fb még időről időre feldobja a vele kapcsolatos posztokat. Ma pl. azon lamentált valaki az egyik csoportban, hogy az ő gyereke más felnőttek ölébe ült bele az ünnepség alatt, meg elszaladgált előle (bezzeg a nagytesó).

Nekem komoly triggerpoint-om ez az "ünnep", úgyhogy nehezen tudom elengedni, hogy ne írjak róla újra és újra. Ma például a sok okoskodó komment között arra jutottam, hogy ha már mindenképpen ünnepelni akarjuk ezt a napot, akkor miért nem hagyjuk rá az ünneplést csak a felnőttekre? Elvégre felnőttként az ember már el tudja dönteni, hogy érez-e hálát az anyja iránt, és ezt szeretné-e bármilyen formában kifejezni ezen a napon. Felhívja és boldog anyák napját kíván? Virágot vesz, ajándékkal kedveskedik? Meglepetést készít? Közös programot csinál? A nagymamát is köszönti? Csak a nagyit? Fogadott anyukáját? Vagy egyszerűen leszarja, mert ő sosem kérte, hogy megszülessen és a másik fél minden volt, csak támogató és szerető szülő nem?

Ezekre a kérdésekre egy felnőtt már jó eséllyel tud valamilyen választ adni.

A gyerekeket meg egyszerűen csak békén kéne hagyni ezzel az egész faszsággal.

Aki valaha is betette már a lábát hozzánk, az tudja, hogy a pedáns rendtől igencsak távolt áll a lakásunk. Hevernek itt játékok, sportszerek, ruhák a lakás különböző pontjain, de azért van benne valami rendszer. Sőt, időnként elkap a rendrakási hullám és akkor lelkesen pakolok maximum 2 órát, majd a világ legnagyobb elégedettségével dőlök hátra.

Ma reggel a konyhai káoszon lettem úrrá, és most olyan jól érzem magam tőle, hogy ezt le kellett írnom. :D

Kellenek a napomba nagyon ezek az apró elégedettségek, ezek nélkül bizonyosan maga alá rántana a sok apró és nem is olyan apró feladat (hogy az élet nehézségeit ne is említsük). Ugyhogy inkább csak táncikálok kicsit a lakásban, aztán megyek vissza, hogy kipróbáljam a promptot, amit kitaláltam a mai feladat megoldásához.

Nekem már gyerekkoromban is elég nehezen ment a nyelvtanulás. Nem mondom, ötös voltam, de a jegy mögött álló tényleges tudás elég gyér volt. A gimiben vért izzadtam, hogy megszerezzem a középfokú angolt, a spanyollal pedig sose sikerült igazán elörelépnem. (A latint ne is említsük, az minden volt, csak tudás nem.)

Amikor az egyetemen kellett összegereblyézni egy felsöfokot, akkor is a vért izzadok idöszak tért vissza. Margit néni nélkül ez se sikerült volna soha. Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy napi 4-6 óra tanulást tettem bele hónapokon keresztül. Ès nem alibizést, hanem igazi tanulást!

Aztán jóóóóóó sokáig nem kellett használnom igazán semmilyen idegen nyelvet. 

Magyarul egyébként átlagon felüli szókincsem van, választékosan fogalmazok és nagyon szeretek beszélni, olvasni és írni is. Angolul a felsöfokú tudás ellenére sem sikerült soha elérnem egy olyan komfortszintet, mint a magyarral.

Dehát milyen az élet: folyton tanít számunkra valamit. 2015-ben az elsö IT munkámat úgy vállaltam el, hogy nemhogy a szakmához nem értettem rendesen, de ráadásul egy francia cégnél egyedüli magyar munkavállalóként angolul kellett boldogulnom. Minden volt ez, csak nem sétagalopp.

Néhány évvel késöbb ismét angol munkakörnyezetbe kerültem, bár ott legalább voltak magyar kollégáim is, így csak részben kellett minden szakmai dolgot angolul nyomni. Ìgy se volt komfortos az angol.

Dehát mit ér az élet kihívások nélkül! Unalmas is lenne. :D

Szóval most németül kell dolgozni és ügyintézni, az angol pedig az informális beszélgetések nyelve lett (javarészt). Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer azt fogom érezni, hogy angolul "könnyebb" megszólalni. Jelenleg el sem tudom képzelni, hogy valaha is eljussak ide a némettel. Hacsak nem teszem bele újra lelkiismeretesen (!nem alibizve!) azt a napi 6 órát.

Nincs napi hat órám...

Bárki kérdezi, hogy megbántuk-e a kiköltözést, én mindig olyan bizonytalanul válaszolok. Mert nekem a legtöbb esetben nem sikerül elvonatkoztatnom a veszteségektől, a nehézségektől. Èn nem tudok egyértelmü választ adni arra, hogy itt jobb-e vagy otthon. Más. Nagyon sok tekintetben más, és egyáltalán nem feltétlenül jobb ez a másság.

DE.

Mert persze van egy de. Ha nem jöttünk volna ki, ha 2 évvel ezelött úgy döntöttünk volna, hogy nem futunk neki ennek a kísérletnek, akkor abban biztos vagyok, hogy most erősen ostoroznám magam, hogy miért is nem tettük meg ezt a lépést. És lehet, hogy meg tudnám magam győzni, hogy jól van ez így, de a jelen politikai helyzetet látva egész biztosan nem lennék nyugodt. Ostoroznám magam, hogy mi a fenéért mondtam nemet.

De nem mondtam nemet. Itt vagyunk. Ahol nem neveznek engem poloskának, ahol kimehetek szabadon a pride-ra*. Talán jobb lesz itt. Majd kiderül. De az egyre inkább látszik, hogy Magyarországon nekem egyre rosszabb lenne.

*2014 óta egyfolytában, minden évben készülök kimenni a pride-ra, de ez eddig minden évben meghiúsult rajtam kívül álló okok miatt. Talán 2025 az én évem lesz. :D

Általános iskolás voltam még, olyan 13 éves forma, amikor szeretett magyartanárnőm egy nap azt javasolta a csoportunknak, hogy próbáljuk ki, hogy mostantól úgy köszönünk, hogy közben rámosolygunk a másikra. Bagatell apróságnak hangzik, de tényleg ereje van.

Kipróbáltam én ezt már gyerekként a suliban és azóta is előszeretettel alkalmazom. Így köszöntöm a családomat, a barátaimat, a szomszédokat és nagyon gyorsan rájöttem arra is, hogy mosolyogva köszönni a pénztárnál, a vérvételen, vagy a kormányablakban egyenesen csodát tesz. Néha nem elsőre, de ha az ember kitartóan kedves, akkor szinte mindig meglágyul a másik fél is. Ès a végén mindenkinek jobb napja lesz.

Ma összefutottam a munkahelyemen az egyik portásunkkal, aki megszólított, hogy elmondhassa: sokan fordulnak hozzájuk és azok szoktak is többnhyire köszönni; akik kulcsot kérnek el, azok szinte mindig, de ő még soha életében nem találkozott olyannal, akinek semmi dolga nem volt a portával, mégis minden reggel és minden délután fontosnak tartja beköszönni az ott dolgozóknak - én vagyok az egyetlen ilyen, és hogy ez milyen jól esik nekik.

Kissé zavarba jöttem. Najó, nagyon. :D De ennek részben az az oka, hogy nagyon gyorsan beszélt németül és rettenetesen izgultam, hogy nem értem meg elég jól, amit mondani akar. Mindenesetre megköszöntem, hogy ezt elmondta.

Ha elég jól beszélném már a nyelvet és nem rémülnék halálra amikor valaki megszólít, akkor még elmondtam volna neki azt is, hogy szerintem nincs ebben semmi nagy dolog. Mosolyogni jó, köszönni a másiknak (pláne hogy egy helyen dolgozunk) pedig az emberi minimum.