Holdvilág

Amikor én szültem a fiamat, még egyetlen barátomnak sem volt gyereke. A családban sem volt még senkinek, söt a közelében sem jártak a dolognak. Totál egyedül voltam ezzel az egész anyaság-érzéssel, és nem is igazán találtam benne magam. Mármint a gyerek cuki volt, jó volt vele, de sokkal több konfliktust hozott az életembe, mint amennyit elbírtam. És persze egy csomó aggódást és bizonytalanságot is.

Az elsö perctöl kezdve az volt a mondása SirM-nek, hogy neki nem kell több gyerek, van kettö, ráadásul fiú is, lány is, ö köszöni szépen készen van. Ezzel én is rendben voltam, elvégre Mukinak van testvére, nem egyke. Nem berzenkedtem a dolog ellen, én sem éreztem a vágyat, hogy gyorsan szüljek még egyet. Elég volt megemészteni a covidot, a bezártságot, azt, hogy mennyire egyedül maradtam a legtöbb feladattal. Utána visszamentem dolgozni, ami azért jelentett nagy megkönnyebbülést, mert engem folyamatosan nyomasztott az az érzés, hogy amíg én otthon vagyok a gyerekkel, addig egy kenyérpusztító vagyok csupán, aki nem csinál elég hasznos feladatot, nem tanul, nem dolgozik, nem érdemel meg semmit. Anyósom is elöszeretettel hangoztatta, hogy ö végig dolgozott amíg otthon volt a három gyerekkel. És persze az is közrejátszik, hogy tudtam, minél több év marad ki, annál kevésbé leszek hasznavehetö a munkaeröpiacon, annál kevesebb lesz az esélyem, és egzisztenciálisan annál inkább sakkban tartható vagyok.

Aztán SirM kitalálta, hogy költözzünk külföldre, és én belementem. És L. nem jött. És hirtelen nem lett Mukinak testvére, és én megint le voltam nullázva szakmailag (és mindenhogy máhogy is), és egyedül maradtam teljesen. Semmilyen mentális vagy fizikai segítségem nem maradt. Fizikai azóta sincs, és azért a lelki dolgokkal is állhatnék jobban ahhoz, hogy tényleg komfortos legyen.

Mindehhez hozzájött az, hogy ez az egész költözés iszonyatosan megviselte az egész családot. Föleg a gyerekeket és engem. Valójában nem tudni, hogy ha maradtunk volna, Muki akkor is ilyen nehéz kölyök lenne-e. Simán lehet, hogy igen. De az is biztos, hogy akkor ott lennének mellettem azok a lányok, akikkel összekapaszkodtunk a legelején. Akik nekem a mai napig hiányoznak, de akik már túlléptek ezen, élik tovább az életüket nélkülem. És azóta a barátnöim és a családtagjaim közül is többen odaértek, hogy lett gyerekük. De én kimaradtam a dolgokból. Csak a távoli barát/rokon vagyok, de nem az, aki vigyáz a tiédre, hogy cserébe te is az enyémre.

Meghát azóta Muki megnött annyira, hogy már ellátja javarészt saját magát, éjszaka alszik, nappal eljátszik egyedül is, eszik, öltözik, pakol önállóan. Én is ki tudok már mozdulni, egész hétvégékre itt lehet hagyni az apjával, nyáron egy hónapot a nagyszüleinél tölt - és én ezt élvezem. Nekem jó nélküle lenni is.

És akkor közben itt vannak körülöttem azok, akik szeretnek anyák lenni, akik élvezik a gyerekeikkel eltöltött idöt, akik úgy érzik, ebböl egy kevés. Nekik kell a babaillat, a babusgatás, a szerepjáték, a futkározás, a homokozó. Ök azok, akik könnyen veszik az akadályokat, akik nem szorongnak, akik mellett sok esetben egy olyan férj van, aki szintén nem aggódik és aki élvezi a gyerekekkel töltött idöt.

Egyre több embernek lesz körülöttem második, harmadik, söt negyedik gyereke. Hallgatom anyámtól, hogy az egykék önzök és szar emberek, hallgatom, hogy mennyire látszik, ha valakinek nincs testvére. És lelkiismeretfurdalásom van, hogy megfosztottam a gyerekem valamitöl, ami fontos, és hogy megfosztom magamat is. Miközben minden porcikámmal azt érzem, hogy nekem nem hogy kettö, de egy gyereket se kellett volna soha szülnöm. Söt, L-tól is távol kellett volna tartanom magam. Nem vagyok jó ebben a szülöség dologban, és full elcsesszük Muki életét (és a sajátunkat is visszavonhatatlanul).

Najó, befejeztem a picsogást. Csak ki akartam ezt írni magamból, hátha segít egy kicsit könnyebben vinni ezt a terhet. (Nem segít.)

Van nekem egy barátnőm itt, aki szintén nyomja ezt a mozaikcsalád dolgot. Vagyis hogy csinálta valamikor, kb. azelőtt, hogy megszületett a második közös gyerekük a férjével. Mert azóta a férjétől jelentősen elhidegült annak első kapcsolatából született kislánya. A gyerek nagyjából L-val egyidős, és érdekes módon amíg nem voltak a barátnőméknél közös gyerekek, addig egészen jól ment a kapcsolattartósdi. Valójában nem tudom pontosan mi csúszhatott félre, mert én csak a barátnőm elmeséléséből tudok tájékozódni, de ha jól látom, akkor itt több dolog is félrement.

Egyrészt az ex szemmel láthatóan féltékeny az új gyerekekre, és így kicsit apuka ellen hangolja a kislányt. A kislány emellett kiskamasz korba lépett, annak minden természetes velejárójával (szülőkről való leválás próbálkozásai - sokszor kevéssé szerencsés módokon). Ehhez jött még az amúgy teljesen természetes testvérféltékenység (ami a nem mozaikcsaládokban is markánsan megjelenik, hát még egy ilyen helyzetben).

Mindezeknek az eredménye az lett, hogy a kislány nem nagyon akar találkozni, nem hívja fel az apját, csak olyankor, ha valami ajándékra számíthat.

És akkor ezt az egész helyzetet tetézi a játszmában résztvevő felnőttek önző, éretlen viselkedése. Beleértve a barátnőmet is.

Anyuka nem lát túl a saját féltékenységén, boldogan tüzeli a gyerekben meglévő nehéz érzéseket.
Apuka megbántva érzi magát, merthogy a gyerek nem kíváncsi rá. De ő maga nem kezdeményez találkozókat, maximum telefonhívásokat. Maximálisan elfogadja a gyerek elutasítását, inkább hátralép egyet az egész szituációból, minthogy szülő módra viselkedjen és megpróbáljon rendelkezésre állni. Meg sem próbálja visszahozni a megszünt bizalmat.
A barátnőm pedig haragszik a kislányra, merthogy hagyja magát manipulálni, és elutasító az apjával, de a pénze persze kéne neki szerinte. Ebből kifolyólag már ő sem nyit a gyerek felé, nem kezdeményez semmilyen kapcsolatot. Sőt, támogatja a férjét abban, hogy elutasítóan, ridegen viselkedjen.

És az egész helyzet nagy vesztese a gyerek, aki így nem ismerheti meg a testvéreit és akinek gyakorlatilag megszűnt a kapcsolata az édesapjával.

És amiért ez az egész engem a szokottnál jobban foglalkoztat, az a L-val való párhuzam. Nyilván mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Tmi nem hergeli ellenünk a gyereket (már), de azért a távolság hoz így is nehéz helyzeteket. Pl. mikor L. elfelejti hogy mikorra beszéltük meg a telefonbeszélgetésünket, vagy nem oszt meg magáról fontos dolgokat, nem veszi fel a telefont a megbeszélt időpontban, és egyáltalán nem reagál.

Mi is megtehetnénk, hogy megsértődünk, duzzogunk, tükröt tartva elfordulunk. De nem tehetjük meg! Mi vagyunk a felnőttek. A mi feladatunk maximum a szelíd dorgálás, de leginkább a helyzet elfogadása. Szeretjük őt, feltételek nélkül. Elfogadjuk a sutaságával, feledékenységével, kamasz dolgaival együtt. Nekünk kell a kapcsolatunk szilárd alapjait biztosítanunk, mert ő csak erre tud építkezni, ehhez tud kötődni.

Néha nehéz, de mindenképp megéri.

Mindig akkor érzek ihletet ahhoz, hogy megírjak egy témát, amikor épp esélyem sincs gép elé ülni. Nagyon bosszantó, mert amúgy elég sok dolog van most bennem, amit szeretnék egy kicsit magam számára is átboncolgatni. De azt nem akarom, hogy csak azért, hogy írjak valamit, összecsapjam anélkül, hogy rendesen átgondolnám, mert akkor a lényegét veszítené el.

Csak közben már megint besürüsödött az élet. Egy csomó elintéznivaló van és egy csomó "élmény" is, amik teljesen leszívják a mentális raktáramat. Még nem vagyok kiégésközeli állapotban, de már szól a vészcsengö. Szerencsére jópár éve megtanultam, hogy mikor kezdjem meghúzni a határaimat, vagy különben csúnya vége lesz.

Itt hagyok magamnak egy kis emlékeztetöt, hogy ezeket szeretném átgondolni és megírni:
- Magda, empátia, veszélyes helyzetek
- Tepi
- miért vonzom azokat az embereket, akik megmenteni akarják a másikat, önfeláldozásnak álcázva, aztán ha nem úgy hajlok, ahogy ök akarják, akkor megharagszanak

Mostanában sikerült többször is egymásnak feszülnünk a fiammal. Elképesztö látni egy-egy veszekedés hevében azt, ahogy ugyanazzal a mély meggyözödéssel, indulattal és temperamentummal reagál, ahogy én. Ahogy állunk egymással szemben és kiabálunk, gesztikulálunk és haragszunk.

SirM a múltkor dobozba zárt forgószélhez hasonlított minket. Azt kell mondjam, találó a hasonlat. Nem pontosan úgy, ahogy mondjuk egy izgága emberre mondják. Mi nem vagyunk igazán izgömozgók. Ez az egész nem mozgásban nyilvánul meg, hanem egy feszítö belsö feszültségben, amit nem is olyan egyszerü maszkolni.  Egyfajta belsö örvény van bennünk, amit alapvetöen nehéz kordában tartani, pláne normál keretek között lecsatornázni.

Kutyasok munkám van abban, hogy ezt a lehetö legkevésbé lássák mások. Maki meg koránál fogva pláne nehezebben boldogul vele. Lehet ezt az energiát jól is felhasználni, csak az nehéz. Sokkal nehezebb mint szabadjára engedni a vita hevében.

Akik láttak már minket egészen közelröl, azok tudják miröl beszélek.

Ezt meg csak így itt hagyom:

Megtaláltam magamnak nemrég a Kisrigók blogot, és van ott egy bejegyzés arról, hogy mikor valaki gyerekre vágyik, akkor mindig úgy képzeli el, hogy születésétöl a karjában tartja, szereti öt, ott van vele. És hogy mennyire más az örökbefogadás, pláne egy nagyobbacska gyerek örökbefogadása.

És akkor az jutott eszembe, hogy mozaikcsaládban szülövé válni valami hasonló. Az elején én nem is nagyon tudtam mit kezdeni a helyzettel. Emlékszem, volt egy reggel, amikor a fürdöszobában mindhárman egyszerre álltunk a mosdókagylónál és mostuk a fogunkat, és L. egyszer csak megszólalt, hogy "most már mi is egy család vagyunk".

Egyszerre volt megható és végtelenül zavarbaejtö, mert én nem éreztem még ezt mélységében. SirM azt mondta nekem az elején, hogy annyira veszem ki a részem a gyereknevelésböl, amennyire szeretném. De aztán megváltozott az álláspontja, kérte, hogy mondjak véleményt, ne lépjek hátra a helyzetekben.

Nekem nagyon nehéz volt kezdetben. Rengeteg fura érzés volt bennem. És voltak nehéz érzések is, mint pl. a féltékenység. Az anyaszerep valahogy nem volt az enyém, nagyon nem éreztem benne otthon magam, úgyhogy eleinte inkább távolmaradtam és a munkába menekültem.

Aztán volt egy pont, amikor átfordult a dolog. Leültem a L. ágya mellé a földre, a bárányos párnára és elénekeltem neki az altatót, amit nekem az én anyám, de valahogy nem éreztem a magunkénak. Aztán elmondtam neki József Attila Altatóját. És onnantól minden este elmondtam, amikor csak együtt voltunk. És minden este elmondom neki a mai napig, amikor csak együtt vagyunk. Ez lett közöttünk az elsö kapocs.

Szép lassan megtanultuk egymást. Ö megtanulta, hogy hogyan közeledjen hozzám óvatosan, én pedig megszerettem öt, és a mai napig öt tartom az elsö számú tanítómnak az anyaság nehéz terepén. Az évek során kiépült köztünk egy erös szeretetkapcsolat, ami sokáig szülö-gyerek viszony volt, de mióta elköltöztünk, azóta kicsit más. Nem arról van szó, hogy ne érezném a gyermekemnek. Nagyon is annak érzem. De a felelösség nehéz terhét javarészt letettem, mert egészen egyszerüen ebböl a távolságból, ennyi információval már nincs olyan mértékü ráhatásom az életére. Mostmár inkább egy támogató hátország próbálok lenni. Valaki, aki mindig készen áll, hogy megölelje, hogy meghallgassa, és persze hogy elmondja a kisbalázst.

Egyszerüen nem bírom ki, hogy ne dicsekedjek a gyerekkel. Hát mennyire profi már! Milyen felelösségtudatos, milyen fegyelmezett, milyen lelkiismeretes és mindenekelött mennyire bátor!

Tegnap biciklivel mentünk az úszásra. Teljesen ismeretlen útvonal, eddig még gyalog se jártunk arra, mivel a busz és a metró az alapvetö eszközünk ahhoz, hogy eljussunk az uszodába. De tegnap megint sztrájk volt, úgyhogy ki kellett találni valamit, mert sétálva, felnött tempóval is egy óra az út. Szóval így lett a bicikli.

Én soha nem bicikliztem a szüleimmel. Anyáméknak felnött korukban soha nem is volt biciklije, szóval tapasztalati minta nem nagyon volt elöttem. Kissé fura fordulata az életnek amúgy is, ahogy az én seggemhez hozzánött a bicikli. Nade ha már hozzánött, akkor miért ne nöjön hozzá a gyerekéhez is?

Óriási szabadság, hogy együtt tudunk megtenni hosszú távokat, nem kell igazodni menetrendhez, és az ötéves látványosan sokkal kevésbé fárad el ebben az egészben mint sétálva (vagy mint akár én a biciklin :)).

Szóval felpattintottuk a vadiúj lámpákat, megterveztük google-lel az útvonalat, megbeszéltük a játékszabályokat (szigorúan mögöttem, út szélére húzódva, bármi baj van kiabál), és belevágtunk. Többször megálltunk ellenörizni, hogy jó irányba megyünk-e, mivel még nincs a bicajomon tartó a telefonnak. Folyamatosan figyeltem hátra is, hogy Maki is rendben van-e, meg nyilván teljes eröbedobással monitoroztam a körülöttünk lévö forgalmat is. Keményen el is fáradtam benne.

De rendben megérkeztünk, törpi lenyomta az úszást, majd szépen hazatekertünk a már sötédedö koraestében. És a pulya még csak el se fáradt. :D

Megkérdeztem töle utána, hogy nem félt-e. Nézett rám mint a hülyére, majd közölte, hogy "nem".

Szóval van egy nagyon bátor, ügyes gyerekem, aki mostantól meg van fertözve a két kerékkel. A következö cél Oberschleißheim, aztán meg szerintem megtoljuk a környezö egyszerübb bringás túrákat. Már elöre imádom. :D

Én komolyan nem gondoltam, hogy a magyarországi választások engem ilyen mélyen fognak érinteni, hovatovább ennyire meg fognak viselni. Pörgettem a minap a fb-ot, gondoltam megnézem az általam követett nagy online újságok sztorijait, hogy képben legyek. Mire a telex végére értem, már görcsbe volt a gyomrom. A következő folyamot megállítottam a felénél, mert elképesztően rosszul kezdtem érezni magam. Konkrétan kétségbeesés és tehetetlenség töltött el.

És akkor most álljunk meg egy pillanatra. Én már nem vagyok ott. Ez az őrült ámokfutás, ez a szorongató érzés már csak távolról kellene, hogy súroljon. És lehet, hogy ez valóban így is van. Hogy ha ott lennék, akkor nem ennyire lennék szarul, hanem még ettől is sokkal jobban.

Én nem voltam róla minden nap meggyőződve, hogy jól tettük-e, hogy eljöttünk. Nekem nagyon sok napon nem volt jó. De most arcul csapott a tény, hogy én azért egyeztem bele, hogy ideköltözzünk, mert ott egyre jobban fojtogatott a valóság. És a homokba dugott fej nekem sose ment jól, és egyre kevésbé megy. Ha most ott lennénk, akkor egészen biztosan azt tervezgetném, hogy hogyan tudnánk elmenekülni. Mert úgy érzem, az már menekülés lenne. Most is azt érzem, hogy menekülök az egész elől, pedig már itt vagyok. Mert utánam nyúl a szeretteimen keresztül.

És nem tehetek túl sokat. Elmegyek szavazni és reménykedek. Mi már belátható időn belül biztosan nem fogunk hazaköltözni, de egy részem sosem fog onnan eljönni, és ezért fájok, remélek, teszek, amennyi tőlem telik.

Ezt most csak így magamnak akarom feljegyezni, mert zsibog az agyam attól, hogy három nyelvet váltogatok gyakorlatilag folyamatosan. Nem csodálom, hogy azt mondják, hogy a neurodegeneratív betegségek egyik nagyszerü fékezöje, ha az ember pl. nyelvtanulással edzi az elméjét. Mert ez tényleg olyan mint egy edzés. Rendesen el lehet benne fáradni. És közben megadja a dopamin és adrenalinlöketet is. Szóval valójában klassz dolog ez, csak a társas helyzetek frusztrációja zavar bele néha.

Van egy új kolléganőm december óta, Andrea. Sok minden változott, mióta itt van. Életet hozott, közösségi összetartást, nyitottságot. Engem is kirángatott a kis komfortzónámból teljesen. Kezdve ott, hogy sokkal többször ebédelünk így nem csak kettesben Magnusszal, hanem másokkal együtt. Nameg a pénteki pingpongok. És holnap munka után is együtt fogunk bandázni.

De valójában most arról akartam írni, hogy milyen jó, hogy olyan emberek vesznek körül nap mint nap, akik elfogadják azt, aki vagyok. Nem csak a származásomat -- sőt, őszintén, az itt senkit nem érdekel. Semmivel nem vagyok kevesebb azért, mert én nem németnek születtem. Sokkal inkább arról van szó, hogy tolerálják a mostanában kicsit túl gyakori hangulatingadozásaimat -- bár ebből azért itt maximum annyit mutatok, hogy mennyire nincs kedvem semmilyen szociális kontakthoz. De ezt olyan érzékenyen kezelik, hogy egyszerre hagynak teret és mégsem hagynak magamra. És ez a legtöbb, amit jelenleg tehetnek értem.

Szóval holnap kedvem szerint egyedül ebédelhetek, de délután együtt megyünk a Starkbierfestre.

Fussunk neki a tavaszi etapnak, mert még nem unom ezt a formátumot. :D

1. A múltkori feladatlapomat nagyon megdicsérték. Jól esett, hogy van értelme güriznem vele minden héten.

2. Tele vagyok frusztrációval és szorongással a beiskolázással kapcsolatban, de tegnap voltunk Elterngesprächen és annyi szépet és jót mondtak a gyerekröl, hogy csak úgy dagadt a mellem a büszkeségtöl. ((Mintha azért lenne ilyen, mert olyan kva jól csináljuk a szülöséget, holott nyilvánvalóan egy csomó dologban csak mérhetetlen szerencsénk van.))

3. Olyan jó kis vasárnapunk volt, pedig nagyon nehezen indult. Maki sehova nem akart menni, keményen ellenállt. De aztán ahogy kiértünk a lepcsöházból, helyrerázódott minden, kisimult a gyerek is. Ellátogattunk az Alte Pinakothekbe, ahol tegnap 1 euro volt a belépö (minden vasárnap ennyi), és ahol élöben nézhettünk Manet, Monet, Klimt, Rubens, Cézanne meg Van Gogh képeket is. Egészen elképesztöen lenyügözö volt. Muki egy kicsit nyávogott, hogy ez langweilig, de nem hiszek neki, mert valójában tökre figyelt és este már a színezöt is tök más technikával színezte ki... Amúgy meg mázlink volt, mert családi nap volt, és így volt kézmüves foglalkozás. Szóval amíg mi kollázst gyártottunk nagy beleéléssel, addig SirM nyugodtan végig tudta járni az egész képtárat. Utána vettünk dönert és piknikeztünk egyet a parkban. Aztán SirM hazament, mi meg még vagy 1,5-2 órát elütöttünk a Pinakothek der Moderne elötti játszótéren. Utána mi is hazamentünk, de mivel biciklizést ígértem, így nem volt apelláta, négykor még nekiálltam felfújni a biciklim kerekét és fél hatig csaptuk a bicajozást a környéken. Naaaaagyon jó volt. Legközelebbre biciklitúra van ígérve a kastélyhoz Oberschleißheimba. :)

4. Kimentünk Magnusszal és Andreával a Nockherbergre. Olyan jó volt! Még táncoltunk is. :D

5. Megvolt az iskolai beiratkozás, és teljesen gördülékenyen lezajlott. Maki kimondottan élvezte, nagyon tetszett neki. Mi meg meghallgatthattuk, hogy milyen okos, ügyes gyerekünk van. :)

6. Wei és Inger megdicsérték, hogy milyen sokat fejlödött a németem. Mondjuk én nem annyira érzem a dolgot még, de azért jól esett.

7. Reggel az egyik cuki portásunk sajnálkozott nekem, hogy bárcsak hamarabb odaért volna, hogy kinyithassa nekem az ajtót. Én meg annak örültem csöndesen magamban, hogy értem amit beszél. :D (meg persze cuki volt a gesztus is)

8. Tök jó volt a mai pingpong, ma Thomas tartott nekem és Annának oktatást. De a legjobb az egészben az volt, hogy németül beszéltünk és szinte mindent értettem, söt én is meg mertem szólalni.

9. Megtanítottuk Makit egyensúlyozva végigmenni az egyensúlypályán. :)

10. Megnézni Makival A hercegnö és a koboldokat és látni, hogy mennyire tetszik neki.

11. Néha elég csak egy ölelés, egy kéz, ami megszorítja az enyémet, egy összemosolygás sorban állás közben.

12. Eltekertünk ketten az úszásra, és én olyan nagyon büszke vagyok a gyerekre.

13. Pénteken letoltunk újabb 10 km-t, de azt már egy seggel. Csak úgy mindenféle terv nélkül elmentünk Oberschleißheimba. Legközelebb mondjuk minimum viszünk vmi kaját és piknikezünk a kastélyparkban. Vagy bemegyünk a repülös múzeumba, ha már úgyis bérletem van.

14. Szombaton eltöltöttem Törpivel kettesben egy vásárolgatós, hamburgerezös, tökéletes anya-fia délutánt.

15. Olyan jó volt nézni, hogy amíg én rekreáltam az agyam, addig apa és fia eljátszottak a dobókockákkal a szönyegen.

16. Színházban voltunk és megnéztük a Die kleine Zauberflöte c. darabot. Imádtam, hogy az eredeti operából is beemeltek egy csomó részletet és mégis teljesen a gyerekekre szabták a darabot. Az egész család mérhetetlenül élvezte. :)

17. Táncolni Makival a konyhában Mozartra. :D

18. Megölelni úgy a kisfiamat, hogy érezzem, ez most mindkettönknek egyformán jól esett és egyformán kellett.

19. Rájöttem, hogy engem mennyire kikapcsol, ha elmerülhetek a rajzolásban, festésben. A tojásfestös stammtisch tiszta relaxba tett.

20. Együtt vacsoráztunk Vladival, Melikevel es Daviddal és végig németül beszélgettünk.

21. lazy sunday

22. Lujzival meg Makival meg a Kicsivel csapatni a játszótéren.

23. Pancsolni a medencében a gyerekekkel meg a sógornömékkel.

24. Túranap Szilvásváradon. :)

25. Arról mesélni L-nak, hogy hogyan ismerkedtünk meg az apjával.

26. Végtelen Uno-partikat vívni.

27. Úgy mondani el a kisbalázst, hogy az egyik az ölembe kucorodik, a másiknak a hátát simizem és mind a kettö elégedett.

28. Látni, hogy Maki és Lujzi milyen jól eljátszanak.

29. Meghitt beszélgetéseket folytatni L-val, érezni, hogy mennyire szeretjük egymást.

30. A taxistól úgy köszönni el, hogy "áradjon".

31. Spontán könyvtártúra a Debreceni Egyetem könyvtárában.

32. Együtt lenni, nosztalgiázni a kislányokkal.

32. A szavazáskor meglátni a cuki vörös cicát.

33. Együtt nézni a Partizán eredményváróját Zsófiáékkal.

34. Rendszerváltás.

35. Büszkének lenni arra, hogy magyar vagyok.

36. Begyüjteni pár bókot az új frizurámra.

37. Cicuval és Makival még lustizni kicsit.

38. SirM nemcsak, hogy elsöre rábólintott, hogy töltsük Nürnbergben a pünkösdöt, hanem még lelkes is volt.

39. Olyan szép könyvet vettem a Flohmarkton (O. Preußler: Krabat), és mindössze két euroért, pedig látta rajtam a csaj, hogy teljesen odáig vagyok a gyönyörüségtöl

40. Csaptunk egy szuper napot az Englischer Gartenben meg az Olympiaparkban anyáékkal meg Matyiékkal.

41. Apa úgy örült a Bayern meccsnek, mint egy kisgyerek. :)))

42. SirM megdicsérte, hogy milyen helyes a csat a hajamban. :)

43. Láttam egy lányt a metrón, aki zenét hallgatott és táncolt rá.

44. Kellemes, nyugis, nem rohanós, játszós, jókat evös, kicsit kimozdulós hétvége.

45. Vettünk nekem egy szép és divatos farmert.

46. Üres a szennyeskosár! :D

47. G. barátommal könyvekröl beszélgetni

48. Andreaval ebédelni és közben csak németül beszélni

49. Elhatároztuk G. barátommal, hogy együtt elolvassuk a Száz év magányt

50. Zsófiával eltöltöttünk kettesben egy hosszúhétvégét Ausztriában. Lejártuk a lábunkat, chilleltünk, semmi rohanás, semmi elvárás, csak nyugi. Szauna, gözfürdö, finom kaják, végtelen beszélgetések. Jaj, nagyon jó volt!

51. A Frühlingsfesten csúszdáztam, és felmentem a Bavaria szobor belsejébe is.

52. Sikerült felhívnom a Hortot, és még értettem is, amit mondtak. Söt, tudtunk érdemben kommunikálni.

53. Olyan jó volt látni szombaton a miniszterelnöki beiktatást és az egész bulit. :)

54. Makinak énekelni azt megint, hogy Elférsz a kezemben, úgy viszlek, hisz kicsi vagy...

55. Jó érzés volt megélni azt, hogy egész nap nem szólaltam meg angolul, csak németül (meg otthon magyarul).

56. A-val telefonálni és érezni azt a csodás, szoros, elemi barátságot, ami összeköt minket már 35 éve. <3

57. az érzés, amikor látom a chatben, hogy S. a nem professzionális viselkedésével mennyire felbosszantja Magnust, és én meg megírom, hogy sajnálom, hogy nem lehetek ott, hogy felvidítsam, amire a válasz csak ennyi: "genau" :D

58. néha olyan lehetetlen dolgokon nevetni, mint ezt a párbeszéd:
      - Ich hab keine Lust zu arbeiten.
      - Tja

59. Vannak azok a jó percek, amikor SirM meg Maki éppen egymásra tudnak hangolódni és nagy egyetértésben léteznek. Nekem ezek simogatják a lelkem - akkor is, ha csak a háttérből figyelek.

60. Látni igazi, élő delfint! És lamantint! Mennyire gyönyörűek!

61. Telefonálni Tepivel. :)

62. A flohmarkt egy csalódás volt, de Maki annyira örült a két kígyónak és a fényfúriának, hogy mégis jó volt. :)

63. Gyereknapi chill, játszótér, sütizés. Semmi extra.

----------------------------------------------------------------------------

Eltelt a tavasz és 63-ig jutottam. Nem hiszem, hogy minden jó percet sikerült dokumentálnom. Valószínűleg sok kimaradt, mert egyszerűen megfeledkeztem róla, mire gép elé kerültem. De azért nem vagyok csalódott. Nincs ám boldogtalan életem.