Holdvilág

Az a nyári olyan jópofa volt, hogy kedvem támadt egy téli session-re is. Remélhetőleg ugyanolyan jó érzés lesz visszaolvasgatni ezt is.

1. Tök jó érzés volt azzal nyitni ezt az adventi időszakot, hogy elkészítettem az idén is a szokásos cetlis naptárat Makinak. De az idén készültem L-nak is: fényképet küldök neki minden nap az elmúlt egy évünkből. Ès ami az idén a legnagyobb örömet és megelégedést hozta: csináltam egy naptárat SirM-nek is. 19 boríték, bennük fényképek, a hátoldalakon pedig gondolatok. Minden borítékra egyedi kalligráfiával írtam rá a számot. Òrákig dolgoztam rajta még vasárnap éjjel, miután SirM már elment aludni, hogy meglepetés legyen reggel. Nagyon megleptem és nagyon jól esett neki a gesztus. Nekem meg olyan jó volt látni az örömét. :)

2. Annyira élvezem, hogy olvashatok. Mióta megvan a Kindl, sokkal többet tudtam olvasni, mert könnyü magammal vinni, és mert éjjel lámpa nélkül is tudom használni.

3. Egyre jobban megy a német (még ha nem is elég jól). Pl. a múlthéten felhívott egy kolléganő. Az ágyból ugrasztott ki, mert éppen home office-oltam. Ès mindezek ellenére felvettem, megbeszéltem vele, hogy 10 perc múlva visszahívom, és aztán visszahívva lebonyolítottunk egy sikeres telefonbeszélgetést németül, aminek a 90%-át értettem. Iszonyú büszke voltam magamra.

4. Jó hangulatú ebéd Magnusszal és a kolléganőkkel. + Vettem jegyet a jövőheti koncertre. :)

5. Tegnap Maki a délutáni alvás után átbotorkált a nappaliba és ahogy félálomban állt ott, megláttam egy pillanatra, hogy milyen kamasz lesz belöle. :))

Itt volt anya egy hétig, és most nagyon kellemesen telt ez az idő. Sokat beszélgettünk, jókat ettünk, nem csináltunk semmi extrát. Hétvégén felmentünk a városba is, ahol a Stachuson már megkezdődött a karácsonyi vásár. Ettünk egy Bratwurstsemmelt, meg vettünk a fagyott ujjainkba egy kis forró pirított mandulát. A fények, a hideg, a vanília illatú mandula - tiszta karácsonyi hangulatom lett tőle.

Tegnap pedig Makival felmentünk a Marienplatzra, hogy meghallgassuk Magnust énekelni a Rathausbalkon-on adott koncerten. Mivel hamar érkeztünk, vettünk egy almás sütit a Hugendubelben és Kinderpunsch-ot a hétfőn megnyitott karácsonyi vásárban. 

Azóta tiszta adventi lázban égek. Tök jó adventi meglepetést találtam ki L-nak, Makinak és SirM-nek is. A mikuláscsomaggal is egész jól állok. Talán a karácsonyi menetrendet is sikerült leszerveznem. Azt is elterveztem, hogy a portásainknak is sütök mézes kalácsot.

Szóval mostmár ünnepi díszbe van öltöztetve a szívem. Remélem, valóban olyan jó lesz az advent, mint ahogy az a korábbi években volt. 

Nincs különösebb oka, egyszerűen csak eláraszt a szorongás, a fejed tele van mindenfélével és a dolgok annak ellenére csúsznak ki a kezeid közül, hogy minden erőddel igyekszel összpontosítani. Pedig nem is mondhatom, hogy ez egy különösen nehéz időszak lenne. Egyszerűen csak túl sok.

A héten eddig két dátumot néztem be, és még csak szerda van. Ès fontos dolgokat, amiknek tétje van. Tiszta szerencse, hogy mind a kettőt korábbra ütemeztem a ténylegesnél, így van időm röhögni magamon mielőtt újra nekifutok.

Tegnap meséltem SirM-nek, hogy úgy ebédeltünk Magnusszal, hogy közben egy szót sem szóltunk. Rendesen le volt döbbenve. Pedig ez elég gyakran megesik velünk.

Aztán az jutott eszembe, hogy azok, akik magyarul ismernek, azok egy olyan embert ismernek, akinek gyakorlatilag be nem áll a szája. Aki akkor is beszél, vagy minimum énekel, vagy narrálja az eseményeket, amikor ez teljességgel fölösleges, hovatovább idegesítö. Például mondjuk társasjátékozás közben. Vagy munka közben. Vagy evés közben. Vagy szó szerint bármikor.

Hozzátenném, én ezeken a csendes ebédeken is mindig beszélek, csak éppen befelé. Megy a fejemben a szöveg folyamatosan (valahol olvastam amúgy nem olyan régen, hogy ezzel nincs ám mindenki így - rendesen le is döbbentem). Ès hogy miért nem szólalok meg? Nagyon egyszerü: mert vagy nem tudom elmondani pontosan ugyanazt, ami magyarul a fejemben van, vagy egyszerüen csak túl fárasztónak érzem összerakni angolul vagy németül ugyanazt a mondatot. Ùgyhogy inkább hallgatok. Èn.

Azért nem teljesen reménytelen az életem, nem kell aggódni. Egyrészt magyarul még böven hozom a formám, másrészt vannak jobb napjaim bent is. Például ma úgy nevettem a fölépcsön, hogy szerintem az egész könyvtár hallotta, hogy nekem jó kedvem van.

Nem tudom biztosan, csak remélem, hogy mindenkit ilyen szinten fel tudnak dobni a kis dolgok is. Nekem ma nagyon nyomin indult a napom. Keveset aludtam, nyomasztott az időjárás is. Ja, meg annyira dolgozni se volt ma kedvem, mert kevéssé láttam, hogy mivel is kellene folytatnom.

Ès akkor történt néhány jó dolog. :)

Először is felhívott háziorvosi rendelöm, hogy szeretnék-e influenza elleni védőoltást felvenni. Jó, hát ez lehetett volna minimum szörnyü is, de mégse az lett. Pedig utálok hivatalos ügyben telefonálni. Már attól görcsben van a gyomrom, ha német szám van a kijelzön. Hogy lett ez mégis a nap csúcspontja? :D

Nagyon egyszerü: MINDENT értettem, amit az asszisztens mondott! Sőt, érdemben tudtam reagálni. Tehát ez egy nagyon ritka pillanat volt, mikoris kompetens felnött embernek érezhettem magam németül. Ez egy olyan önbizalombomba, amit nem hiszem, hogy ma felül lehet múlni.

Na délután mindezek mellé kisütött a nap. :) (én egy ilyen solarpower-csaj vagyok)

A tetején a cseresznye, hogy zenét hallgatok és ülve táncolok. Ez MINDIG segít. :D

(nem tudom Magnus mennyire néz hülyének, de szerintem valahol erősen a határán mozgok annak, hogy idegesítem vagy szórakoztatom)

Amikor augusztusban megvolt a kiköltözésünk második évfordulója, már meg sem emlékeztünk róla igazán. Pedig sok minden történt ebben az évben is. Például én végig dolgoztam. Maki kijárta a második óvodai évét. SirM-et előléptették. Lettek kimozdulós baráti kapcsolataink (mármint leginkább nekem). Maki megtanult biciklizni. Mindenki sokkal jobban boldogul már németül (és még mindig én a legkevésbé). Maki jógázni és táncolni is járt az oviban. Belaktuk a lakást, felkerültek a képek a falra. Megugrottam olyan orvosi mérföldköveket, mint hogy találjak nőgyógyászt, angiológust, hematológust. Kialakult az életünknek egy elég jól körülhatárolt rutinja.

Teljesen nyilvánvalóan ki lett mondva, hogy nem áll szándékunkban visszaköltözni Magyarországra.

Még mindig hiányoznak a barátok, nagyon. Sokszor a család is. Leginkább L. De nem hiányoznak ételek vagy helyek. Szeretünk ott lakni a kis nyugis lakótelepen, szeretjük a kis egyszerű életünket.

Engem egyetlen dolog frusztrál még mindig nagyon, ez pedig az az érzés, hogy nem vagyok elég kompetens. Nem elég, hogy nem ismerem jól a rendszert, de még a nyelvet sem beszélem eleggé ahhoz, hogy boldoguljak. Ùgy érzem magam, mint valami szerencsétlen gyerek, aki folyton segítségre szorul, de nem érnek rá a felnőttek. Ez a mindennapi szorongásaim legfőbb tárgya. Ès mostmár talán eléggé fáj ahhoz, hogy összeszedjem magam és tegyek ellene érdemben is.

Vannak napok, amikor annyira mélyen vagyok lelkileg és fizikailag is, hogy csak fekszek az ágyon és semmi. Még egy koszlott filmre se vagyok képes koncentrálni. Egyszerűen ólomsúlyúnak érzem minden tagomat. Próbálok pihenni, hogy legalább a fizikai erőnlétem visszatérjen, de a szorongás nem hagy teljesen ellazulni. A saját testem játékszere és foglya vagyok egyszerre, és ez egyszerre dühítő és elkeserítő. Pedig tegnap még a tornát is megtoltam, hogy hátha jobb lesz (nem lett). Nincs jobb ötletem, a túlélésre játszok és bízok benne, hogy holnapra túl leszek a nehezén.

Mindeközben dolgozni kellene, pakolni kellene, logisztikázni kellene, mert a következő két hét elég rendhagyó lesz és ebbe előkészítetlenül enyhén szólva felelőtlenség beleugrani.

Na picsogás vége.

Sokszor terveztem már írni arról, hogy mennyire sokat jelentenek számomra a barátnőim. Ès nem csak azért, mert ha baj van, akkor számíthatok rájuk. Sőt, ez egyáltalán nem elsődleges szempont.

Sokkal fontosabb nekem az, hogy meghallgatnak. Ès az, hogy ők is megosztják velem a mindennapi csip-csup kis dolgaikat, meg persze a sokkal nagyobbakat is. Ez a bizalom, ez a folyamatosan élő kapcsolat az, amit én kimondhatatlanul értékesnek találok. Ami minden beszélgetés során újra és újra felvillanyoz.

Amikor kiköltöztünk Münchenbe, az eléggé megtépázta ezeket az szálakat. Főleg azért, mert a személyes találkozások szinte teljesen megszűntek, a telefonáláshoz pedig nem annyira voltunk hozzászokva. Merthogy nyilván mindenkinek megvan a saját kis élete, senki sem akarja zavarni a másikat. Vagy legalábbis bennem ez volt (van). Ès persze azt is tudom, hogy Muki mellett nem igazán lehet telefonálni, tehát maradnak az esték, vagy a közlekedős üresjáratok, amik sokszor a másik félnek nem alkalmasak. Ès ebből a sok-sok "nemalkalmas"-ból aztán kinőtte magát egy csomó frusztráció meg öncenzúra.

Hogy mi lett a megoldás?

Nincs egyetemes jó megoldás. Van olyan barátnőm, akivel a mai napig olyan összehozni egy hívást, mintha a pápa egyeztetne a dalai lámával. Velük marad az az évi egy-két alkalom, amikor el tudok szabadulni Budapestre gyerek nélkül. De jelentem, van, akivel sikerült megoldást találnunk!

Az egyik Zsófia, akivel bevezettük a heti egy, csütörtök reggeli telefonhívást, ami pontsan az első meetingig szokott tartani (általában). Mivel ez rendszeres, így mindenki számít rá, senkit nem zavar, sokkal inkább jobb kedvre derít.

A másik, akivel sikerült visszacsempészni gimis korunk végtelen telefonbeszélgetéseit, az A. Bár a hívások apropója nem annyira örömteli, de maga a tény, hogy újra napi szinten (vagy közel mindennap) beszélünk, az számomra tovább erősíti az amúgyis ősrégi barátságunkat.

Jó érzés, hogy így 600 kilométerre sem maradtam egyedül. Jó ez a huszonegyedik század, hogy van lehetőségünk erre.

Ez volt a negyedik alkalom, hogy színházban voltunk együtt. És negyedszerre is ugyanazt az elragadtatott áhitatot láttam Makin, mint a legelső alkalommal. Sőt! Első alkalommal valójában nem is értett mindent, hiszen épp csak felszedett magára annyi németet, hogy boldoguljon az oviban.

Másodszor a Neinhornt néztük, az nagyon színvonalas, szuper előadás volt a Deutches Theaterben. Szerencsére ismertük a történetet, mert én különben nem sokat értettem volna a zenés részekből.

A harmadik színházlátogatásunk bábszínház volt, egy sátoros előadás, a Grüffelo. Teljesen azt gondoltam amikor megláttam a helyszínt, hogy kidobott pénz volt, de Maki imádta. Interaktív darab volt, ő pedig lelkesen kiabálta be a válaszokat. Egyébként itt szembesültem vele először, hogy nem minden vonódik be egyformán. A kis pajtása, akikkel mentünk, egyenesen utálta és unalmasnak tartotta.

Most voltunk tehát negyedszer, egy újabb gyerekdarabon (Pettersson und Findus feiern Geburtstag). Dramaturgiailag nekem kicsit szétesett, de a színészek nagyon jók voltak, és összességében igazán szórakoztató darab volt. Már az én németem is fejlődött annyit, hogy 90%-ban értsek mindent (bár az sem hátrány, hogy ismerem az eredeti szövegeket). A legjobb mégis az volt, hogy micsoda átéléssel nézte Maki az egész előadást. Hogy teljesen átadta magát az élménynek. Mikor vége lett, már azon alkudozott velem, hogy mikor jöjjünk legközelebb és miket nézzünk meg.

Minden gyereket színházba kellene vinni, mert ott varázslat van, csoda. És az ő szemükön keresztül ezt mi is átélhetjük.

Szembejött ma a facebookon, hogy Csepelyi Adriennt az egyik kedves követője "A Fura Lány"-ként emlegeti otthon. Amúgy szeretettel. Ès erről eszembe jutott, hogy engem is sokat és sokszor jellemeztek ezzel a jelzővel. Voltak (például Tepi), akik nagy szeretettel mondták, de voltak, akik így próbálták finoman becsomagolni minden irántam érzett ellenszenvüket és megvetésüket.

Rájuk, akik ebbe az utóbbi csoportba tartoznak, időről időre visszagondolok. Elég mély nyomot hagytak az életemben. Meséltem már róluk sokszor itt a blogon, hogy hogyan bántottak nap mint nap a munkahelyemen. Amúgy a munkahelyi bántalmazást nem úgy kell elképzelni, hogy valaki odamegy a széked mögé és jól beléd rúg, vagy hogy belenyomja a fejed a wc csészébe amikor kimégy pisilni. Neeem, ettől sokkal kevésbé explicit, de nem kevésbé fájdalmas módokon megy a dolog. Hadd említsek néhány példát.

- Mikor mindenkinek van saját asztala, helye, feladata, neked meg azt mondják, hogy egyelőre keress magadnak helyet a tárgyalóban, aztán majd lesz valahogy (5 hónap után lett is).
- Mikor mindenki lemegy ebédelni, de téged senki nem hív, neked senki nem szól, pedig mindenki ott sétál el a tárgyaló előtt, ahol amúgy ülsz.
- Amikor a céges kirándulásról úgy értesülsz, hogy két nappal előtte azt beszélik meg melletted, hogy ki kinek a kocsijával megy majd le akkor a Balatonhoz. Tovább fokozza a dolgot amikor egy ponton kedveskedve odafordulnak hozzád, hogy "és te?". Amikor pedig sértve közlöd, hogy jó lett volna, ha mondjuk legalább meghívnak rá, akkor még ők vannak felháborodva, hogy mit kapod fel a vizet.
- Amikor kitalálják, hogy a péntek legyen mindig süti nap, amire valaki mindig süt a többieknek, de mikor rád kerül a sor, akkor a kollégák fele egyszerüen köszöni szépen, de nem kér belőle.
- Amikor közösen ebédeltek, az egyik kolléga hoz otthonról egy kis kóstolót, de mikor körbekínálja az asztalnál, akkor téged (és még két gyakornokot) egész egyszerűen kihagy a körből.
- Amikor sugdolóznak körülötted.
- Amikor direkt kimennek a szobából, ahol te vagy.
- Amikor az esti találkára mindenkit meghívnak rajtad kívül, majd másnap kiderül, hogy a szakmai dolgokat is ott beszélték meg (és természetesen fb-ra is került fel róla kép).
- Ès egyébként a legrosszabb: hogy amikor kettesben vagy valamelyikükkel, az rendszerint kedvesen viselkedik (és szinte már el is hiszed neki), de mihelyst ott van egy vagy több másik kolléga is, te újra láthatatlanná válsz. Ès néha mégis elhívnak ebédelni, de közel se mindig, de így te mindig várod, hogy hátha most tört meg a jég, hátha mostmár kedvesek lesznek veled, és így persze még fájdalmasabb minden pofára esés.

Közel egy évig "bírtam" ezt a tortúrát. Egyszer felmondtam közben, de a főnököm rábeszélt, hogy maradjak. Elmondtam egyébként neki, hogy mi a problémám. Beszélt is a többiekkel, akiktől az a visszajelzés jött, hogy nincs velem amúgy semmi baj, csak "fura" vagyok.

Valószínűleg tényleg fura voltam. Nekik mindenképp. Nem ittam alkoholt, (akkor még) nem ismertem a várost és ezért kissé bátortalanul közlekedtem a pesi éjszakában, nem volt okostelefonom (nekik mindannyiuknak iphone-ja), nem olyan végzettségem volt mint nekik, és sokkal-sokkal kevesebb pénzből éltem mint ők (pl. nem jártam fine dining éttermekbe, nem jártam vitorlázni a Balatonra meg az Adriára, nem volt saját kocsim, nem utazgattam külföldre). Kilógtam közülük és nekik eszük ágában sem volt megismerni.

Egész biztosan nem akart nekem mindegyikük rosszat (bár ketten kifejezetten szemét módon bántak velem és hergelték folyamatosan a többieket is), de az biztos, hogy mindannyian összezártak. Senki nem merte megkockáztatni, hogy megnyissa a jól működő zárt csoportjukat. Valószínüleg amúgy én közel sem hagytam olyan mély nyomot bennük, mint ők bennem.

Meglepő módon néhány hete kaptam az egyiküktől egy fb messenger üzenetet, hogy a cég jubilál és gálavacsorát rendeznek, amire a korábbi dolgozókat is mind meghívják, és hogy válaszolnék esetleg a meghívóra, amit XY küldött korábban? Ìrtam neki, hogy én bizony semmilyen meghívót nem kaptam. Szabadkozott, hogy nem érti, hogy történhetett (én sejteni vélem, hogy szándékosan), de gyorsan küldtek egy új emailt, ami érdekes módon azonnal megjött (nem XY küldte másodszorra). A vacsora a beszélgetés utáni héten volt. Válaszoltam nekik kedvesen, hogy köszi a meghívást, de külföldön élek. Erre már semmilyen reakció nem jött. Annyira röhejes volt az egész.

Hogy mire akarok ezzel kilyukadni?

Egyrészt arra, hogy a munkahelyi bullying mennyire egy alattomos dolog. Amit akkor is el tud követni az ember, ha nem ő a felbujtó, csupán csak beleolvad a közösségbe és némán nézi, ahogy a másikat bántják és megalázzák. Az elfordított orca éppolyan kegyetlen, mint a kéz, ami a pofont adja.

Ès persze a szavak nem önmagukban bántanak. A "fura" lehet egy nagyon kedves dolog is.
Ahogy Jon Lajoie megénekelte:

Guns don't kill people
Uh-Uh
I kill people
With guns