Holdvilág

Valami teljesen másra számítottam. Eleve nem szeretem a gyurma animációt a Wallace és Gromit óta. Viszont a képek alapján ez nem tűnt annyira gagyinak. És nem mellesleg az [origo] film kritikája is ösztönzőleg hatott.

Mary 8 éves, magányos kislány Ausztráliában. A szülei csak egy "balesetnek" tekintik. Mary pedig elhatározza, hogy magányos kis életébe keres egy barátot. Levelet ír Maxnek, aki New Yorkban él és 44 éves.

A film leginkább azzal veszi le a nézőt a lábáról, hogy minden giccs és körülményesség nélkül beszél az emberi kapcsolatokról. Pontosan azon a szinten, hogy egy 8 éves és egy 44 éves is értse, érezze és élvezze. Óriási bravúr ez, amire gyerekeknek (is) szánt művek csak nagyon kis hányada képes. Én szerettem.

Még a gimiben kitaláltuk A.-val, hogy mi, na mi aztán nem leszünk olyanok, mint az anyáink. Ez nem valami könnyen kivitelezhető dolog (nevelés-öröklődés elleni harc), de azért próbálkozunk.

De azt hiszem, van még néhány apróság, amit esetleg megszívlelhetünk, ha a sors furcsa fintora során gyerekünk lesz. (most nem szeretném boncolgatni a ki milyen életre vágyik témát; ennek köszönhető ez a szóhasználat)

Szóval. Fontos jótanács. Egy gyereket legjobb esetben is kb. 20 éves koráig lehet nevelni. Utána minden erőlködés falrahányt borsó, befolyásolás, visszataszító majomszeretet és a vágy, hogy a kedves szülő élhesse a gyereke életét.

Tanítsd meg a gyereked mindenre, amit jónak látsz, szeresd, neveld, és mikor lejárt az időd és már felnőtt, akkor a legjobb amit tehetsz, hogy belátásod szerint támogatod és szereted őt.

Ehhez még annyit fűznék hozzá, hogy minden kedves anyuka, aki megpróbálja irányítani a kisfiát, gondolkozzon el azon, hogy ő randizott volna-e valaha egy olyan 30+ pasival, aki még az anyjával él (akár képletesen).

A múltkor angolon Vircsike magyarázta, hogy ha rossz kedve van, akkor van egy szám, ami mindig felvidítja: a Ketchup song...

Én is belegondoltam, hogy engem melyik szám szokott felvidítani. Ez:

Mindig azt gondoltam, hogy mások is olyan könnyen felébrednek az ébresztőre, mint én. Meg azt is, hogy ha választhatnának, akkor a testvérük fejébe látnának bele.

Az ember az életéből nem tudja kitörölni a dolgokat. A blogjából igen.

Lakótársnak pánik rohamai vannak az egyetem miatt. De az is lehet, hogy nem ez a szakszerű diagnózis. Nyomasztja a megfelelési kényszer. A motiváltság. A mások elvárásai. A sajátjai is.

Miért lesznek valakinek pánik rohamai? És másoknak miért nem? Nekem miért hülye álmaim lesznek? Én nem akarok több hülye álmot, ami nappal is folytatódik. Én nem akarok már semmit, ami fáj. Ne legyen már rossz. Legalább egy kicsit ne.

***

A faszomat a hülye aggódásba. Hát kit érdekel?!

Valaki mondja meg, mi a fontosabb. Hadd döntsek utána egyedül - rosszul.

Sokan mondják, hogy túl sokat beszélek. Van mondanivalóm - magyarul. De az angollal ez valahogy sosem ment ilyen jól. Én már a középfoknál is jobban féltem a szóbelitől. Mikor kint voltunk Amerikában, úgy éreztem, elmúlt ez a görcs, hogy én azért nem szólalok meg, mert nem tudom olyan gyorsan és olyan kifejezően elmondani, ami a fejemben van. (meg kint valahogy senkinek nem akartam annyira megfelelni)

Az első szakkolis angolon még olyan kis bátor voltam. Ma viszont teljesen azt éreztem, hogy ez elmúlt. Pedig ugyanazok az emberek vannak, akiket annyira megszerettem. Mondjuk van egy új lány, de ő meg annyira szimpatikus, hogy szerintem prímán be fog illeszkedni.

K. megjegyezte az óra végén, hogy jó lenne, ha beszélnék. Mindig látja a fejemen, hogy van mondanivalóm - jó tanár. Például I.-t nem cseszteti annyira, hogy beszéljen többet. Tutira a homlokomra van írva minden, amit gondolok. Kéne egy tükör, aztán angolul leolvasnám. :)

Ja igen, a másik brave-dolog: Szombaton megyek Pestre a Bátor Tábor szóbeli interjújára. Lesz egy kis csapatjáték, ismerkedés, meg elbeszélgetés. Izgulok. Félek az idegenektől, de imádok játszani. Majd inkább játszok.

Gyakorlatilag majdnem egész nap aludtam.

Minden tiszteletem hőn szeretett Szupernagyimé, aki rendíthetetlen humorral kezeli Papikám minden zsörtölődését és kikezdhetetlen logikáját még hajnali 5.12-kor is.

Szerelmes dal Gy.-nek:

D. hozott nekem egy sajtburgert. Vegas óta nem ettem sajtburgert. Rá sem bírtam gondolni. Holnap reggel még jóleshet.

Szeretnék egy ilyen pólót. Aki nem tudja, mi az a wug, itten tájékozódhat. :)

Volt az oviban egy fiú, Lala. Meghúzta a hajam, csípkedett, rúgdosott és egy alkalommal még az ujjamat is eltörte. És Macinak hívott és színes műanyag gyűrűt hozott. Anyáék állították, hogy mert a Lala szerelmes. Belém. De én akkor úgy gondoltam, hogy a szerelem az, hogy az óvónéni fia szivárványt rajzol nekem.

Ma sem értem a pasikat, akik csesztetéssel fejezik ki a vonzalmukat. Mondjuk a rajzolt szivárvány se ér már célt. Bezzeg egy rajzolt macska (vagy egy rajzolt virág - romantikus is vagyok néha jóvanna).

Az milyenmá, hogy az ember úgy írna valamit, de igazából nem tud mit írni. Se értelmes gondolatokat a blogjába, se befejező fejezetet a szakdogájába, se cikket, se emailt, se beadandót.

Lehet, hogy hülyeségeket kellene írnom? Vagy inkább olvasni kéne. Megfontolandó. Ötletek?