Tegnap vendégségben voltunk Nyanyettéknál (vacsi, géptelepítés, dumcsi). Nem szokott feszélyezni mások jelenléte abban, hogy megöleljem, megpusziljam P.-t, ő meg mondta,h szeret, én meg mondtam,h énis őt.
nyáladzó boldogság - irigykedett Nyanyett egy kicsit
Najó, halvány lila gőzöm sincs, hogy mit lehetne ide, de E. ma küldött egy számot, ami tetszik és a címében benne van, hogy funeral, úgyhogy ezennel ezzel pipálnám ki ezt a kategóriát:
Na mivel az élet általános tapasztalata azt mutatja, hogy úgy nagy általánosságban véve jönnek jobb és rosszabb napok, ezért gondoltam, emlékeztetem magam a mostani időkre, hogy tudjam, énis voltam (vagyok, leszek) boldogságos. Tehát. Ezt írtam ma G. barátomnak a szokásos hogy vagy? kérdésre:
én jól vagyok
stresszes mint mindig
és boldog annyira, mint még soha
olyan kiegyensúlyozott, megelégedett, reményteljes, bizakodó, szerelmes és szemtelenül boldog, mint még soha életemben
Bizonyára más is ismer olyan embert, akinek nagyon nehéz elnyerni a bizalmát, aki roppant magas falakat emel és aki nem nagyon enged be mögéjük senkit. Nekem is van ilyen barátom, és van egy másik ilyen valaki is, akiről nem tudom azt mondani, hogy a barátja lennék. Éppen amiatt, mert falakat épít.
Én meg bontom ezeket a falakat már bő másfél éve. Nem egyszerű. És egy ideje kissé sziszüphoszinak tűnik a dolog. Vagy Kőmíves Kelemen félének. Amit rakok este, az reggelre leomlik. Csak az a gond, hogy ezesetben én vagyok a hibás a kőfal leomlásáért (a tegnapi miatt gyötör rémes bűntudat, ezért ez a poszt).
Nem tudom, hogy eljutunk-e egyszer egy normális baráti kapcsolatig. Azt sem tudnám egészen pontosan megmagyarázni, hogy miért is nem küldtem már el őt is, meg az egészet a fenébe. Az elején nagyon megérdemelte volna. Most meg én érdemelném meg. Még jó, hogy össze vagyunk kicsit kötve, nehogy mán egyszerű legyen.
Bementem ma a Libribe, mert P.-nek még dolga volt és el akartam ütni az időt. Ott találtam ezt a könyvet. Beleolvastam, a bevezető szavak és az első oldal pedig olyan szinten bevonzottak, hogy nem tudtam otthagyni. Kifizettem, leültem a padra és már tudom, hogy ez lesz a hétvégém. A harmincadik oldal után is marha jó, sőt, jobb. Esetleg majd beszámolok a vége után is.
Tényleg sok minden történt mostanában. Kicsit olyan, mintha megint eltelt volna egy hónap egy hét alatt. Ezzel a költözéssel mintha új életet kezdtünk volna.
Dolgozó nő vagyok, tanítok, tanulok. A munkámat amúgy nagyon szeretem. Élvezem magát a munkát is, élvezem a tényt is, hogy megteremtjük az anyagi hátteret az önálló életünkhöz. Apropó önálló élet: baromi jó érzés reggel hangosan megbeszélni, hogy hogy aludtunk, csörömpölve kávét főzni, pucéron mászkálni zuhanyzás után és hangosan szexelni a konyhában (is).
NK-val pletyóztunk egyet tegnap délután. Rákérdezett, hogy milyen az együttélés, hogy bírom az emblematikusan rémes első két hetet. Megnyugtatott, hogy nem vagyok ufó, ez tényleg ilyen. Nem számít, hogy már együtt éltünk, mert most csak ketten vagyunk és le kell játszanunk, hogy kinek hol vannak a határai és ez ilyen. Idegesítjük egymást. Elmúlik. Asszem nekünk megvan az a helyzeti előnyünk, hogy már az elmúlt öt hónapban is együtt laktunk, úgyhogy most úgy látom, a két hét helyett csak kb. 6 rémes napunk volt. hálazégnek
Ja igen, munka még. Csapatépítő vacsi volt szerda este a Főnökéknél. Elmentünk P.-vel és nagyon örültem neki, hogy ő is jól érezte magát és asszem jó benyomást is tettünk. Tényleg jó este volt. :)
Barátok fronton nagyon igyekszem mindenkivel találkozni, időt szakítani egy-egy estére, egy kávéra vagy legalább egy emailre. Nem valami egyszerű. Minden hétköznapomon dolgozok/tanulok, csinálnom kéne a konferencia előadásomat, hétvégenként a család tart ránk időnként (gyakran) igényt és a legfontosabb, hogy P.-re legyen elég idő. Ölelésre, összebújásra, beszélgetésre.
Felnőttlét..
Még jó, hogy olyan hat körül hozzákezdtem. A káosz magas fokát vagyok képes létrehozni költözködés nélkül is, hát még így. P először próbált tudomást sem venni a növekvő halomról, majd 9 órakor már olyan szinten vinnyogtam, hogy azt nem lehetett tovább ignorálni.
Egyébként meg ami ma elromolhatott, az el is romlott. Vagy legalábbis megpróbálta.
És mégis - képesek voltunk együtt nevetni még akkoris, amikor haragudtunk vagy feszültek voltunk. Meg akarom tartani ezt a képességet.
