Holdvilág

Amikor az ember kikerül az egyetem alapvetően biztonságot adó falai közül, elkezdődik a nagy álláshajsza. Megírjuk a hangzatos önéletrajzunkat, igyekszünk magunkat a legjobb színben feltüntetni, kiöltözünk az interjúkra, bazsajgunk a HR-eseknek és örökké várjuk a visszajelzést.

Szerencsés esetben néhány megválaszolatlan email és egy-két sikertelen interjú után megtaláljuk a helyünket. Kevésbé szerencsés esetben tovább próbálkozunk, várunk és ez alatt igyekszünk hasznosan eltölteni az időt. Megtanulunk például rendesen nyelvül, tíz ujjal gépelni vagy biciklizve zsonglőrködni.

Mi van azonban akkor, ha ajánlanak ugyan munkát, de állást nem?

Van most egy lehetőségem, dolgozhatok egy cégnél gyakornokként - fizetés nélkül. És Tepi és Apám kivételével senki nem örül ennek. Mindenki olyan csalódott. Féltik a phd-mat is.

Én nem féltem a phd-mat. Már annyiszor abba akartam hagyni. Most sem tudom, hogy miért csinálom még mindig, kicsit sodródás az eseményekkel. Jó lenne a fokozat, de negyedannyira se vagyok elhivatott a kutatás irányába, mint némely kollégám (mondjuk korántsem az összes). Jobban motiválnak a sikerek, a hasznosíthatóság.

A lényeg az, hogy az ingyen munka azzal is jár, hogy elvégezhetek bizonyos képzéseket és beletanulhatok egy olyan szakmába, amit úgy érzem, szívesen csinálnék.

Velem van a baj?

A nagy elvágyódásban eléggé elszigeteltem magam. Nem voltam elég figyelmes a barátaimhoz, kisebb-nagyobb falakat húztam, hogy egyszerűbb legyen. De persze mindig kiderül, hogy ez egyáltalán nem az egyszerűbb út, sőt..

Tartozom telefonhívásokkal, kávékkal, skype beszélgetésekkel, floorball edzéssel, emailekkel, néhány jó szóval, egy-két őszinte "Hogy vagy?"-gyal. Próbálom újra felvenni a fonalat, visszarázódni a várakozó lebegésből, csinálni, menni. Mert amúgy ezek a nagyszerű emberek sokkal többet is érdemelnek ennél. Több figyelmet, több őszinteséget és mindenek előtt több időt.

Időm úgy 20 éve nincs igazán. Én egy ilyen koraérett kislány voltam, aki mindent halálosan komolyan vett és a legjobb akar(t) lenni valamiben. Szóval az életem egy folyamatos prioritási lista. Igyekszem most előrébb venni a méltatlanul elhanyagoltakat. Igyekszem.

Kijött egy cikk a 444-en a Los Angeles Times-ra hivatkozva, amiben arról írnak, hogy az amerikaiak hány százaléka nincsen tisztában olyan informatikai fogalmak jelentésével, mint pl. a HTML vagy a SEO. A kommentelők pedig szeretnek azon vekengeni, hogy Amerikában (és ez alatt mindig csak az USA-t értik) mennyivel hülyébbek, tájékozatlanabbak, ostobábbak az emberek.

Mondjuk szerintem, ha itt nálunk megkérdeznék a lakosságot ugyanebben a témában, nálunk se jönnének ki sokkal jobb arányok, hiszen a felnőtt lakosság egy jelentős hányada számára teljesen idegen terep ez (a mélyszegénységben élők egy jórészéről nem is beszélve). Ráadásul hajlamosak vagyunk egy-két alapvető dologról megfeledkezni az ilyen összehasonlítgatásokkor.

Amerikában egyáltalán nem hülyék az emberek, csak egy jelentős hányaduk a lexikális tudásuk helyett más kompetenciák fejlesztésére helyezett nagyobb hangsúlyt az életben való sikeres boldogulása érdekében. Mivel az USA egy bazinagy ország, jó eséllyel futunk bele ilyen emberekbe ott tartózkodásunk alatt is (ettől függetlenül egyszer sem éreztem őket ostobának). Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne meg a magukhoz való eszük.

A másik fontos dolog, hogy az USA 50 tagállamból áll, amik külön kis országokként funkcionálnak a legtöbb tekintetben. Ráadásul sokkal nagyobb szabadsága van az embereknek különböző nézeteket vallani. Megengedett sok, európai szemmel egészen szélsőségesnek tűnő elképzelés is. Ezek egy részébe simán belefér, hogy az ember sose találkozzon még csak hallomásból se pl. a HTML kifejezéssel.

Egyébként tudom, hogy ez a nagy liberalizmus (nálam ez nem szitokszó) sokakat elborzaszt, de szerintem egy Európában nevelkedett ember számára maga a kánaán.

Van a fb-on ez a hülye funkció, hogy az ember kiírhatja a státuszaként kis smile-val, hogy hogyan érzi magát. Sokat kellene fizetni, hogy használjam, de kétségtelen, hogy most (is) szeretettnek érzem magam.

Elég csak ránéznem a szekrénysor hátuljára, amit fényképekkel dekoráltam ki. Huszonhárom kép az elmúlt három évből. Államvizsga, diplomaosztó, baráti sörözés, házibuli, szilveszter, farsang, barátok, család. Az egyik képen Tepi van, a kis Hercegnőt tartja a kezében, aki akkor kábé akkora lehetett, mint egy vekni kenyér. Mosolyog a kamerába, mint a világ legboldogabb embere, kezében a gyerekkel, mintha ez lenne a legtermészetesebb, legodavalóbb helyzet.

És én hozzámegyek ehhez a nagyon csodálatos emberhez.

Már egy ideje nem emlegettem a megpályázott állásokat. A gyakornoki pozícióra nem vettek fel különböző okok miatt, de egyáltalán nem azért mert ne tartottak volna elég felkészültnek. Egyszerűen így alakult, ott vannak náluk az adataim, ha akad valami, felhívnak.

A másik, teljes állással még futottam pár kört. Az első, szakmai interjút követően még volt további három kör. Egy felsővezetővel, aztán egy pszichológiai teszt (ennyi fényezést életemben nem olvastam még magamon egyetlen papírra sűrítve), végül egy újabb interjú a korábbi felsővezető és az ügyvezető igazgató társaságában. Jó sok utazgatás, jó sok izgulás, jó hosszú idő. És a "jó" rész ebben ki is merül. Tegnap felhívtak és közölték, hogy bár csak egy hajszállal, de lecsúsztam a pozícióról.

A teljesen nyilvánvaló csalódottságon túl a legszarabb rész kétségtelenül beszámolni a dologról azoknak, akik úgy bíztak benne (arról nem is beszélve, hogy a szomszédaink alig várják, hogy végre elhúzzunk innen és lecsaphassanak a lakásunkra...).

Evvan.

Egy darabig sokat beszélgettünk arról, hogy van-e értelme házasságot kötni, vagy az csak egy darab papír. Tepi azon a véleményen volt, hogy a házasság nem szabad, hogy változást jelentsen egy kapcsolatban, mert az már régen rossz, ha az tart össze két embert, hogy aláírták az anyakönyvet. Tehát a házasság szerinte csak papír. Ettől függetlenül mégis elég fontosnak tartotta a lánykéréshez.

Abban egyetértek Tepivel, hogy ha csak a papír tart össze két embert, az már régen rossz. Mégis fontos nekem a házasság. Eszem ágában nincs bedőlni a kormány (és bizonyos keresztény közösségek) által sulykolt propagandának, hogy csak a házasság lehet alapja a családnak és aki nem ezt az utat választja, az aljas alávaló gazember, aki nem érdemli meg, hogy családnak hívja a szerettei körét és csodaföld Magyarországon éljen. Engem más motivál.

Szerintem a házasság jelenthet egy különleges tanúságtételt, amit a szeretteink, a családunk előtt teszünk egymásnak arról, hogy szeretjük egymást, összetartozunk, jól működünk együtt, támogatjuk egymást, a legjobbat hozzuk ki magunkból és a másikból. A lagzi pedig ennek a megünneplése, ennek a boldog összetartozásnak a megosztása, hogy egy kicsit mindenki részesüljön belőle.

Amikor a házasság hetéről olvasok, meg a KSH adatok értékeléséről, akkor mindig erős ellenérzéseim lesznek. Nem a kormánypropaganda hatására megyek férjhez, a statisztika alapján mégis azt fogom erősíteni. Ettől függetlenül férjhez megyek. Patthelyzet.

Ásó, kapa, nagyharang, július.

Vannak filmek, amikről sokat és jól lehet írni. Vannak emberek, akik sokat és jól foglalkoznak filmekkel, és így könnyen és gördülékenyen tudnak róluk írni. Ez nem ilyen film és én nem ilyen ember vagyok.

Mielőtt a nagyközönség számára is elérhetővé vált a Szerelempatak, a legtöbb hírportál lehozott róla egy-egy méltató ismertetést, úgyhogy nagy várakozással néztem meg. Nem kellett csalódnom, igazán hangulatteremtő film. Olyan, hogy az ember mélázva ringatja a fejét a zenére és jókat kuncog a hallottakon, a fülnek kedves nyelvjáráson.

Szép képek harmonikusan rendezve. Lassan hömpölyögnek, nincs igazán sodró lendület vagy egy szál, amire fel lenne fűzve az egész. Inkább egy kis bepillantás egy olyan világba, ami minden tekintetben nagyon messze van tőlünk. Kicsit megrendezett, kicsit mesterséges az interjúk miatt, de az öregek őszintesége feledteti ezt és természetessé teszi a film nagy részét.

Nekem az jutott eszembe közben, hogy milyen jó lehet ebben a nyugodt életben lenni, falun. De persze tudom, hogy ez csak egy kamerán keresztül megszűrve ilyen. Rég nincsenek már illúzióim a falusi világról (testközelből is van szerencsém belenézni és úgy egyáltalán nem idilli), és pláne tisztában vagyok a saját határaimmal. De most nem is erről akartam írni.

Inkább arról a tanulságról, ahogy ezek az idős emberek élnek. Kedves szórakozásuk például felmenni a hegyre, ott szalonnát sütni, beszélgetni. Eltelik, eltelhet így is egy nap. :) Egymással közösségben és annyi örömöt megélve, amennyit csak lehet, amennyit csak tudnak. Nyilván nem egy mese az életük, fel-felvillannak kevésbé vidám sorsdarabkák is. Így teljes a kép: születés, szeretés, esküvő, temetés. Üzentek még egy tanulságot: akkortól kell csinálni a szerelmet, amikortól jól esik, s addig, ameddig bírjuk.

Néha az élet csak úgy meglódul velünk. Nem így tervezzük, nem számítunk rá, de egyszerűen így alakul. Vannak olyan lehetőségek, amikről úgy érezzük, nem hagyhatjuk ki őket.

Nem is olyan régen Kr. küldött nekem egy gyakornoki állás lehetőséget. Jelentkeztem rá, meg is volt a skype interjú. Én úgy érzem, hogy egész jól sikerült. Kreatív, érdekes feladat lenne, de nagyon karcsú órabérért és az egész csupán 4-6 hónapig tartana. Viszont mivel részmunkaidő, lehetne a phd mellett csinálni. És persze kitűnő gyakorlati lehetőséget és tapasztalatot jelentene. Március elejére ígértek döntést.

Még egy hét is alig telt el az említett skype interjú óta, amikor Kr. küldött egy másik álláslehetőséget. Egy elég komoly cég keresett teljes állásra embert. Ez is szakmába vág, ami azért nyelvész végzettséggel nem is olyan egyszerű dolog. Gondoltam, mivel nem potyognak olyan sűrűn az ilyen lehetőségek, teszek egy próbát ezzel is. Kalandos interjún vagyok túl, aminek igazán pozitív volt mind a két óra hosszája. Ma pedig kaptam az emailt, hogy megfeleltem és behívnak egy második körre is. Izgulok.

Ja igen. Mindkét említett lehetőséghez fel kell költöznünk Pestre.

Lássuk csak, hol is tartunk.

— Van szép éttermünk.
— Le van foglalva a nagy nap előtti nagy nap dátuma a polgármesteri hivatalban, ahova fel vannak kérve a tanúk.
— Van fotósunk.
— Van menyasszonyi ruhám, Tepinek van vőlegény öltönye.
— Felkértük a DJ srácot, aki elvállalta a melót.
— Megrendeltük a karikagyűrűket.
— Felkértük a dekoratőröket és kiválasztottuk a terítés és az esküvő színeit.
— Elterveztük, hogy ha lesz rá lehetőségünk, akkor Isztambulba megyünk nászútra.

Egészen jól állunk. És mindenki olyan boldog, hogy összeházasodunk. Örülnek a barátaink, örül a családunk, és már én is egyre jobban várom azt a nyári napot. Ha nem támogatnának minket ekkora örömmel, biztosan nem csinálnám végig ezt az egész szervezéses hercehurcát. De így pont jó minden.

"Azt álmodtam, hogy rövid volt a hajad. Szép volt. És volt egy kis fizikusunk is. Már nem is volt olyan kicsi. Tudta, hogy mi az endoterm meg az exoterm. Tőled tanulta."