Vannak filmek, amikről sokat és jól lehet írni. Vannak emberek, akik sokat és jól foglalkoznak filmekkel, és így könnyen és gördülékenyen tudnak róluk írni. Ez nem ilyen film és én nem ilyen ember vagyok.
Mielőtt a nagyközönség számára is elérhetővé vált a Szerelempatak, a legtöbb hírportál lehozott róla egy-egy méltató ismertetést, úgyhogy nagy várakozással néztem meg. Nem kellett csalódnom, igazán hangulatteremtő film. Olyan, hogy az ember mélázva ringatja a fejét a zenére és jókat kuncog a hallottakon, a fülnek kedves nyelvjáráson.
Szép képek harmonikusan rendezve. Lassan hömpölyögnek, nincs igazán sodró lendület vagy egy szál, amire fel lenne fűzve az egész. Inkább egy kis bepillantás egy olyan világba, ami minden tekintetben nagyon messze van tőlünk. Kicsit megrendezett, kicsit mesterséges az interjúk miatt, de az öregek őszintesége feledteti ezt és természetessé teszi a film nagy részét.
Nekem az jutott eszembe közben, hogy milyen jó lehet ebben a nyugodt életben lenni, falun. De persze tudom, hogy ez csak egy kamerán keresztül megszűrve ilyen. Rég nincsenek már illúzióim a falusi világról (testközelből is van szerencsém belenézni és úgy egyáltalán nem idilli), és pláne tisztában vagyok a saját határaimmal. De most nem is erről akartam írni.
Inkább arról a tanulságról, ahogy ezek az idős emberek élnek. Kedves szórakozásuk például felmenni a hegyre, ott szalonnát sütni, beszélgetni. Eltelik, eltelhet így is egy nap. :) Egymással közösségben és annyi örömöt megélve, amennyit csak lehet, amennyit csak tudnak. Nyilván nem egy mese az életük, fel-felvillannak kevésbé vidám sorsdarabkák is. Így teljes a kép: születés, szeretés, esküvő, temetés. Üzentek még egy tanulságot: akkortól kell csinálni a szerelmet, amikortól jól esik, s addig, ameddig bírjuk.
