Holdvilág

Ha az ember egy után fekszik le, tudja, hogy 6:15-kor kell kelnie, de a macskája olyan fél 5 magasságában felébreszti, akkor a zuhany alatt képes elgondolkodni azon, hogy "mit gombol a macska?". Az eredeti kérdés amúgy a "mit rombol a macska" volt, de én percekig agyaltam, hogy mégis mit gombolhat.

Aztán folytattam a félkóma készülődést és rájöttem, hogy az embert ráneveli néhány jó dologra, ha macskája van. A teljesség igénye nélkül pl. a következőkre:

1. Hogy nevessen magán és a világon. Pl eszem ágába nincs bosszankodni, mikor kikészítem a ruhát, amit nagy nehezen kiválasztottam, aztán mire megfordulok, már a cicu héderezik rajta.

2. Hogy sokkal többet takarítson. Pedig Aszja nem is hullatja annyira a szőrét. Viszont az almot takarosan széthinti.

3. Hogy mindig van kihez szólni. Aszja ráadásul válaszol is. Sőt, néha ő maga kezdeményezi a diskurzust.

4. Hogy aludni a leglehetetlenebb pózokban is lehet.

5. És hogy mindig van valami érdekes a világban. Pl egy befőttesgumi. Vagy ahogy a sparba hozzák az árut.

Macskával élni jó, dejó, dejó, dejó. :)

Lehet, hogy másnak is vannak ilyen barátai, nekem most a Zőccség esküvőjén jutott eszembe, hogy nekem nem is egy. Mármint olyan barátok, akikről az ember nem tudná pontosan megmondani, hogy hogy is kerültek az életébe és honnan ez a bizalom. És most nem arról beszélek, hogy én bíznék bennük olyan érthetetlenül, hanem arról, hogy ők bennem.

Na lássuk konkrétabban. Akiken szilárdan érzem ezt a furcsa kezdeti kötődést, azok között két lány és két fiú van. Mindannyiukat az egyetemen ismertem meg.

Az egyikük Kató. A csoporttársaim nagyrésze (akik egy kicsit is ismerték vagy jártak vele közös órára), ki nem állhatta őt. Én nem ismertem egészen adddig, amíg egy tanulmányi úton egymás mögé nem kerültünk a buszon. Hazafelé végig egy műveltségi játékot játszottunk néhány másik diákkal meg oktatóval (holtversenyben első lettem :P, de most nyilván nem ez a lényeg, csak eszembe jutott). Vicces út volt. Na Kató azután ahányszor véletlenül összefutottunk az egyetemen, annyiszor üdvözölt lelkesen, beszédbe elegyedett velem, a többi meg történelem. Mindig határtalanul örült, csupa szuperlatívuszban beszélt rólam (mondjuk ez most is így van), és mivel úgy alakult,h sok időt töltöttünk együtt, nagyon jó barátnők lettünk.

Nene volt a másik lány. Elég antiszoc időszakomat éltem egy időben az egyetemen (mondjuk jobban belegondolva egy kicsit lehet, hogy végig antiszoc voltam a magam módján), nem ültem senki mellett az órákon, két óra között meg Gy.-val bandáztam. Aztán egyszercsak az egyik órán Nene odatelepedett mellém megkérdezve, hogy nem bánom-e. Nem igazán érdekelt, hogy ki ül mellettem, úgyh mondtam neki,h nem. Aztán minden órán mellém ült. Jött utánam, mint egy kis macska. És jó volt. Jó volt vele beszélgetni és hallgatni. Kár, hogy azóta nagyon másfelé sodort minket az élet.

A fiúk közül az egyik BP. Nem vagyok benne biztos, hogy konkrétan fel tudom idézni, hogy mikor és hol találkoztunk először. Annyira mélyen bizalmas viszonyt sem ápolunk, de ha találkozunk és beszélgetünk, akkor mindig azt érzem, hogy valahogy megbízik bennem és elismer engem.

És végül Dénes, aki kapcsán az egész dolog úgy eszembe jutott most. De azt pl. pontosan tudom, hogy vele egy kutatóházas hétvégén cimbiskedtem össze, amit úgy indítottunk, hogy kb. négyen megittunk egy üveg Zubrovkát és kegyetlenül bebasztunk már déután ötre. (Ekkor történt, hogy az üvegben található fűszálat a szemüvegem szárával pecáztam ki, meg hogy beleestünk Mikivel a székbe. Namindegy, szép és vicces emlékek, amiket csak azért írok le, hogy emlékezzek mindig.) Éjjel még ivókártyát is játszottunk. Én nem éreztem, hogy az ivócimboraságnál sokkal közelebb kerültünk volna, de ezután Dénes is mindig megállított pár szóra, kikérte (és kikéri a mai napig a véleményemet) bizonyos dolgokban, szívesen beszélget velem, és kíváncsi a nézőpontomra. Mondjuk aztán közelebb hozott minket a közös angolcsoport, és most jut eszembe, hogy BP is járt velünk egy darabig angolra. Lehet, hogy ezért a bizalom?

Néha tényleg nem értem, hogy miért vonzok bizonyos embereket, másokat meg a legnagyobb igyekezetem ellenére miért taszítok olyan rettenetesen.

Meg lehet ezt fejteni valahogy?

Hogyan mondjam el, amit nem lehet, és milyen írásjelet tegyek a mondat végére, amit befejeztél helyettem?

csendes vagyok

megpróbálok semmittenni

taposd a földbe, hazudj a szemednek
lapulj magad mögé, hazudj a szemembe

hetek, hónapok az ölemben,
zajok, sóhajok a fülemben

áldott minden emlék, mit a régmúlt keze összegyúr,
de átkozottul kemény fejem a felejtéstől megpuhul

talán majd rájönnek, vagy undorral leköpnek, ó,
azt mégsem lehet mondani, hogy értelmetlen volt

én mint disznó, te mint fehér madár
játsszuk el, hogy a hinta körbe ér

kéz a kézben,
száj a szájon,
azért ilyen a 'minden',
hogy a 'semmi' fájjon

a szívem ilyen,
pont beleférsz.
a kezem ilyen,
fogd meg ha félsz

magával ragadna, ha hagynám,
de folyton magamba ütközöm

ha változnál, változnék
ha elbújnál, elbújnék
ha repülnél, repülnék
zuhannék, zuhannék…

Lehet, hogy az idő tette. Talán más dolgok, amiket fel sem tudok érni, amiket észre sem vettem igazán, amikről eszembe sem jutott, hogy egyszer így, ilyen formában fejtik ki rám a hatásukat.

Talán egyfajta újjászületés a fizikai fájdalom után. (Én már nem emlékeztem rá igazán, hogy a fizikai fájdalom, a napokig nem evés ennyire fáradttá, nyűgössé tudja tenni az embert, és ennyire beszűkíti a látóterét. Mondjuk a kórházban fekve nem kellett egy munkahelyen is párhuzamosan helytállni és harcolni a rendszerrel, hogy ellássanak.)

Talán nem is érdemes meditálnom az okán. Élvezzem inkább csak a következményt. Az önbizalmat, a könnyedséget, a jóleső érzést és a nagylelkűséget, hogy hagyom, hogy ma megbámuljanak anélkül, hogy neheztelést vesztegetnék rájuk.

Éljen a rövidnadrág!

Ezeket a dolgokat már egy ideje el akarom neked mondani különböző formákban. Tegnap ahogy álltál az ajtóban, majdnem a fejedhez vágtam őket egyesével, kevésbé belátóan. De valszeg sokkal fegyelmezettebb és bölcsebb (és főleg konfliktusmentesebb), ha kiírom szépen őket magamból és egyszerűen csak hagylak élni.

Lassan énis megtanulom, hogy el kell fogadnom, hogy te nem úgy akarod élni az életedet, ahogy az én értékrendem diktálná, vagy ahogy szerintem boldog lehetnél. Vagy ahogy szerintem értelmesen és hasznosan élhetnél.

És ez nem jelenti azt, hogy te így nem leszel boldog vagy pláne megelégedett. Hiszen meg lehet találni abban is a megelégedést, hogy kijelölted magadnak ezt a mártír szerepet, az óvó védelmezőét, aki megmenti S.Hercegnőt. Ellenségképet is kreáltál magadnak a szülei szemében, akikre rá lehet fogni mindent, akiket kijelölhetsz problémaként -- ezzel elfedve a kettőtök kapcsolatában adódó egyenetlenségeket.

El lehet így éldegélni. Problémaként az anyóst, az apóst látni, a nővért vagy a munkát esetleg. Minden este bedobni egy sört. Vagy kettőt. Vagy egy kis bort. Töményet sose. Dehogy vagy te alkoholista. Azok agresszívak. Te kedvesre iszod magadat. Neked csak ahhoz kell, hogy múljon a feszültség, hogy el tudj aludni. (hogy ne kelljen gondolkozni)

Te elviszed. Te elhozod. Te felszereled, te megjavítod, te megsütöd, te összevágod, te bármit megteszel, hogy neki könnyebb és kényelmesebb legyen. Te nem hibáztatod őt semmiért (hiszen mindenről az anyja tehet, vagy az alkoholista apja -- ő meg csak szereti őket, mint minden rendes gyerek). Te néha szexelsz vele. És kicsit titkon örülsz, ha ügyel vagy nem ér rá. És ünnep számodra minden perc, amit mégis megoszt veled.

Te bármit kibírsz, mert megéri, hiszen ő egy csodálatos ember, aki még téged is képes elviselni. Te pedig cserébe megpróbálhatod megóvni a világ rossz dolgaitól. Kicsit megmentheted.

***

Én meg észrevehetném, hogy te nem akarod, hogy megmentselek. Téged ne mentsen meg senki. Te meg észrevehetnéd cserébe, hogy én sem hagyom senkinek, hogy megmentsen, vagy akár csak kicsit is úgy kezeljen, mint akit meg kéne menteni. Még akkor se, ha tényleg segítségre szorulok.

Én nagyon igyekszem elfogadni az álláspontodat. Remélem, egy nap te is meglátod az enyémet.

elkezdhetem kitalálni a saját megoldásomat