Holdvilág

a sírástól mindig nagyon elfáradok

Még soha, de soha nem álltam legelöl eddig egyetlen koncerten sem. De ez... ez egész egyszerűen fantasztikus volt! Nincsenek is rá igazán kifejező szavaim. Teljesen megérdemelten került fel a bakancslistámra, és most a legnagyobb örömmel pipálom ki. :)

9. Elmenni egy Dream Theater koncertre.

Nagyon sokat agyaltam rajta, hogy írjak-e, és ha igen, akkor mit. A hétvégén még szilárdan úgy éreztem, hogy hiányzol az életemből, hogy jó lenne visszahozni ami jó volt, hogy nem akarlak elveszíteni. Gondolkoztam rajta, hogy megírom neked, hogy mennyire sajnálom, hogy így történtek a dolgok.

De azóta már tudom, hogy te nem sajnálod. Te haragszol. Miért is pontosan? A jelszó az, hogy mert én tönkretettem egy több évtizedes barátságot (meg hogy erről nem akarsz beszélni, mert nem tudnál szépeket mondani rólam). És hogy neked szolidárisnak kell lenned a gyereked apja felé. De tulajdonképpen neked mit ártottam? Te senkivel nem kerültél emiatt rossz viszonyba. Ja, hogy nem tetszett nekik, amikor engem szapultál?! Erről én mit tehetek?

Talán csak féltékeny voltál. És azt nem olyan fölényes dolog bevallani.

Aztán ma reggel az is eszembe jutott, hogy már egy ideje nem ment olyan könnyen ez a barátság-dolog nekünk. Már a történtek előtt sem. Azt hiszem, már jóval hamarabb megnehezteltél bizonyos dolgok miatt, csak akkor még nem érte meg nyíltan előállni.

Egyrészt megértem, hogy te egyszerűen nem engedheted meg magadnak, hogy a másik félre haragudj, hiszen egyrészt még (szerintem) mindig szeretnéd, ha működne köztetek, másrészt meg sosem szabadulhattok meg egymástól. Így vagy úgy, de összekötöttétek az életeteket. Látod, nem kellett hozzá esküvő... (pedig hogy vágyódsz az őrületes lánybúcsú és a fehér habos-babos ruha után) Neked család kell – bármi áron.

Mondjuk furcsa, hogy az eszedbe sem jut, hogy nem csak te lehetsz lojális. És hogyha én nem szekálom, hogy találkozzon veled, akkor esze ágába se lett volna rádírni. Azért csak hogy tudd, többet nem követek el ilyesmit.

Látom, végeztél némi takarítást a fényképek között is. Persze lehet, hogy erre megkértek. Szíved joga, a te dolgod, hogy mire szeretnél emlékezni, avagy nem emlékezni.

Számtalan dologért becsüllek és felnézek rád. Sok erő van benned, és sok helyzetben példaértékűen álltál helyt. Azt hiszem, tanultam is tőled pár dolgot, és az életünk néhány nagyon vidám és szép emléke már menthetetlenül összeköt minket.

A te világod azonban számomra túlságosan fekete és fehér. Én nem férek bele a "jó"-ról alkotott elképzelésedbe. Akár hálás is lehetnék, hogy engem legalább nyíltan utálsz, és nem a hátam mögött szapulsz, aztán a konvenciók, a látszat és a családról alkotott elképzelésed jegyében szemtől szembe meg édelegsz.

Azt hiszem, ideje lenne elfogadnom, hogy számodra én nemhogy meghaltam, hanem az antikrisztussal helyezkedtem egy platformra. Lelked rajta.

Kívánom, hogy ne érjenek nagy fájdalmak az életben, hogy megtaláld azt, ami boldoggá tesz, és hogy minél kevesebb embert bánts meg.

Ég veled...

Jó látni valakit, aki ennyire örömmel és átélve csinálja amit csinál. A hegedű amúgyis egy olyan hangszer, ami az ember lelkén játszik. A tánckar igazi girlpower. A koncert tulajdonképpen erősebb lett, mint bármelyik klip. :)

Flow.

Lehet engem hibáztatni a történtekért. Hogy vége lett egy több évtizedes barátságnak, hogy nem beszélünk egymással, hogy megbántottam és hosszú időre megnyomorítottam mások életét. Lehet egyedül engem hibáztatni érte.

Lehet a másik félnek a szemébe kedvesnek lenni és aztán a háta mögött leszólni őt.

Lehet úgy csinálni, mintha én csak egy szükséges rossz lennénk, akitől előbb-utóbb megszabadul minden értelemmel bíró egyén.

Én pedig mindezt el is hihetem.

Nem vonom kétségbe, hogy nem elhanyagolható részem volt az események ilyetén alakulásában. És én azt is tudom, hogy soha nem akartam, hogy ez és így legyen a vége. Késő bánat.

Vannak, aki a neheztelésüket, sértettségüket, gyűlöletüket évekig, évtizedekig, életük végéig őrizgetik. Én meg a megfelelni vágyásomat, a másik személy iránti hiányérzetemet, a szeretetemet őrizgetem.

De nem káros-e ez éppannyira, mint a rossz érzéseket őrizgetni?

tegnap ez egy hosszabb bejegyzés volt, de némi lelki ülepedés után lerövidült:

Ha többé már nem jössz, hiányozni fogsz.

"Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél." 

József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat

Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.

A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.

Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódits,
ne csatlakozz a hadhoz.

Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.

Emlékezz, hogy hörögtél
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját igaz pörödnél.

Atyát hivtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalizisben.

Hittél a könnyü szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.

Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s igy nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szorítsd üres szivedhez.

Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.

Závada Péter
Erdős Virág
Tóth Krisztina
Áfra János
Kemény Zsófi
Fehér Renátó

Apám büszke lenne rám. Jó tudni, hogy ő mindazok ellenére is szeret, ami vagyok. Azt hiszem. Talán.

Valószínűleg végleg úgy döntöttél, hogy nem olvasol bele többé a blogomba. Megértem, ezért is nem küldöm el neked ezt az üzenetet emailben. Tiszteletben tartom ha már nem akarsz tudni rólam semmit. Ha meg mégis, akkor a lehetőség itt mindig adott. Ez teljes mértékben a te döntésed és rajtad múlik.

Nem hazudtam. Nem hazudok. Amikor engem olvasol, amikor a szavaim mögé látsz, engem látsz. Túl jól megismertük egymást ahhoz, hogy bármikor is hazudhassak neked. Pont ezért fájt annyira, mikor azzal vádoltál, hogy én végig csak hazudtam. Hosszú időbe tellett, mire meggyőztem magam arról, hogy bármit is mondj vagy gondolj, az a fontos, hogy magam felé el tudok-e számolni. És ha én őszintén éreztem, akkor mondhatsz bármit, az nem teszi semmissé vagy hamissá.

Mire ezeket leírtam, erős késztetést éreztem, hogy legalább egy sms-t küldjek. De nem akarok több fájdalmat okozni neked. Bárcsak megóvhattalak volna kezdettől fogva magamtól.

Sajnálom. Őszintén sajnálom. Bocsáss meg, kérlek...majd egyszer.

Sehivel megtaláltuk a közös hangot újra. Nem volt egyszerű. Valahol a két nagyon különböző világunkban együtt sírtunk a két akaraton. Megpróbáltam elmondani Janinak, hogy mennyire szíven talált a kötete. Nem vagyok benne biztos, hogy igazán értette. Már vagy két napja azon gondolkodok, hogy melyiket másoljam be még a blogra. Az én szavaim többnyire elégtelenek, bármennyire is szeretném, ha úgy tükröznék ami belül van, hogy ne törjön meg.

Eszembe jutott, hogy úgy hét évvel ezelőtt összegyűjtöttem a barátaim kedvenc verseit. Az elmúlt hét évben megismertem néhány új embert is, talán tőlük sem lenne hülyeség begyűjteni a kedvenc verseket. Mostanában amúgy is újra sok verset olvasok. Zs büszke lenne rám. Vagy a fene se tudja. Jó lenne beszélgetni vele még egyszer az életben.

Áfra János: A másik fal

Pontban éjfél, mikor a körülmények láncolata
ágyba kényszerít, de miután leeresztem a redőnyt,
elaltatom a laptopot és a konvektort, takaró alatt
várom, hogy hűljön a nyirkos levegő és írni kezdjenek
szemhéjamra a sugárút fényei. Várom, hogy megnyíljon
a napsárga plafon, hogy szétcsússzanak körben

a türelmes falak. Mert egy csarnokká bővült,
szögletes buborékban talán még társtalanabbnak
érezhetném magam. De ebben tényleg nincs semmi
mártíromság, pont azt akarom, hogy a különállás
végre elérje végső határát, ahonnan már csak
szűnni tud a távolság ember és ember között.

Emléklabirintusunkban méterekre kerüli el egy-
mást zaklatott tekintetünk, csakhogy egy fal
két oldalán állunk, mit nem törnek át a gesztusok.
A részletek itt tartanak, mert a vonzódás kábulatában
képtelen vagyok belátni, hogy kétféle szeretet
még nem garantálja a találkozást.

A fal sötéten bámul rám a bútorok mögül,
egy beszüremlő fénysáv határolta árnyékkal
gúnyolni kezd reménykedésemért, és a plafon
sem tárja fel a felső szomszéd titkos életét.
Pedig megdőlhetne végre ez a szilárd nemlét
körülöttem. Ám nem lélegzik

a beton, nem reped festék, nem reccsen parketta.
Csak ez hallatszik, a kocsik fémes zaja, egy ismeretlen
szaggatott ordítozása, a párzó macskák élveteg sikolya.
Bárcsak látnád, bennünk tényleg van valami mindenen
kívülálló, mindent felejtő, öntudatlan boldogság,
ami megzavarhatatlan, s amihez együtt

már nem érkezhetünk el. Napfelkeltéig feszítem
a figyelmemet, ám így is hamarabb mozdulok meg,
mint hogy egyetlen vonásod felejthetném, s a falak
ugyanúgy állnak tovább az élettelen nyugalomban,
rezzenések és átjárók nélkül választanak el tőled.
Már látom. Sosem volt esélyem ellenük.

***

Már nem gonoszmáté. Lehet, hogy mindig lesz valami furcsa a kettőnk között lévő viszonyban, amit kívülről senki sem érthet meg, hiszen mi magunk sem értünk igazán, csak érezzük, de mi belülről nézzük ezt az egészet. De mostantól Mka itt is, nem csak a napi7-en. Kiérdemeltük.