Holdvilág

Épp az imént olvastam ezt a cikket. Dióhéjban arról szól, hogy az Y generációsoknak (mai huszonévesek) mennyire nehéz elhelyezkedniük a munkaerőpiacon, hiszen ma már nem úgy működik az élet, mint a szüleik idejében, amikor bármit tanultál, utána rögtön lett állásod, ahol nyugdíjig eldolgozhatsz.

A cikk szerzője leírja, hogy ő maga milyen stációkon ment keresztül, mennyire kilátástalan a helyzete, hiszen a szakmájában csak fizetetlen gyakornoki állásokat ajánlanak neki, míg más munkákhoz túlképzettnek tartják a diplomájával és ezért küldik el.

Szögezzük le már az elején, hogy én sosem voltam igazán ebben a helyzetben. Tiszta sor, hogy énis fizetetlen gyakornokként kezdtem a pályámat, de nekem akkor még ott volt a phd ösztöndíj. Aztán amikor úgy döntöttem, hogy nem ez az én utam, hogy nem az akadémiai szféra és nem is az adatbányászat, akkor váltottam.

Szakmát váltani nem lehet csak úgy. Az új szakmát ki kell tanulni. És ez nem egy néhány hónapos online tanfolyam. Viszont kezdetnek az is jó. Aztán jöhetett a nem túl fényesen, de legalább valamennyire fizetett gyakornoki állás. Ez már elég ugródeszka volt ahhoz, hogy egy évvel később egészen tisztességes fizetésért kapjak teljes, határozatlan idejű munkát, ahol tovább fejlődhetek.

Két dologról azonban szót kell ejteni. Az egyik nagyon fontos, hogy a fizetés nélküli időszakban, amikor online tanfolyamokat végeztem és önmagam képeztem, akkor sem maradtam anyagi támogatás nélkül. Ha ez nincs, akkor bizonyára sokkal rögösebb, ha nem egyenesen lehetetlen lett volna a szakmai váltás. Ebből a szempontból nagyon szerencsésnek mondhatom magam, és hálás vagyok ezért.

A másik dolog rajtam múlott. Mikor úgy ítéltem meg, hogy azon a területen, amit nyolc (!) évig az egyetemen tanultam, nem fogok tudni boldogulni, akkor váltottam. És nem derogált újra tanulni, újrakezdeni mindent. Nem derogált közel 30 évesen gyakornoknak lenni, aztán juniornak. Ezek csak lépések a cél felé.

Még most is abban a fázisban vagyok, akinek rengeteget kell tanulnia akár munkaidőn túl is, hogy megtarthassa az állását, hogy jobb lehessen. Soha fel sem merült bennem, hogy én már eleget tanultam, nekem nincs már ehhez kedvem. Néha persze vannak rosszabb napok, amikor tényleg nincs kedv, de a józan ész azt diktálja, hogy tanulás nélkül nem fogok érteni semmihez. Aki pedig nem ért semmihez, az nem boldogul.

Én a cikk írójának is csak azt tudnám tanácsolni, hogy gondolja át, hogy mi az, amit szívesen csinálna, és képezze magát abba az irányba tovább. Nincs megállás, nem lehet az egyetem után hátra dőlni. Ha jobban megnézi, valójában a szülei is nagyon sokat tanultak még a szakmájukról, csak ők abban a szerencsés helyzetben esetleg, hogy egy fix munkahely biztonságában. Részt vehettek továbbképzéseken, expókon, tanultak a tapasztaltabb kollégáktól, új feladatkörökbe kerültek és így tovább.

Ha az ember eljut eddig a felismerésig, akkor talán már könnyebben lépi meg a következő lépcsőt. Én kívánok ehhez elsősorban kitartást és szorgalmat. A többit már ezek is meghozzák.

Legkedvencebb kollégámnak azt magyaráztam ma, hogy a trikolor cicák szinte mind lányok. És hogy ilyen genetikai okai vannak ennek. És akkor mondta nekem, hogy látott valami videót arról, hogy a cirmosok is inkább lányok, és hogy ez mindenféle állatnál megfigyelhető, meg az embernél is, csak nekünk nem látszanak annyira ezek a jegyek.

Szóval megállapítottam, hogy én is csíkos vagyok, csak én belül hordom a cirmjaimat. ^^

Myself have the power to die.

Mindig eljön. Hol hamarabb, hol később, de sosem úszom meg. Mindig megijedek. Hogy van mit veszíteni. Van mit veszítenem. És onnan már nem megy olyan könnyen, olyan magabiztosan.

Kívülről úgy tűnhet, mintha egyszer csak elkezdenék nem bízni. A valóság az, hogy sosem bíztam. Csak ez egy pont után hirtelen elkezd zavarni. A lehetőségek, hogy mi lesz. Nem tudom, hogy melyik volt az a pont az életemben, amikor a végletesen szentimentálisból a végletesen szkeptikusba fordultam. A bizalmatlanba. Abba, aki nem hisz a szerelemben, nem hisz az örökkévalóságban, nem hisz az ígéretekben, nem hisz senkiben, nem bízik meg senkiben.

Egész sokáig el lehetett ezzel a rakománnyal is döcögni. Nem jó, de egy darabig működik. Aztán már csak fájdalmat okoz. Mindenkinek. Még nekem is.

Azt mondják, az első lépés a probléma felismerése.

A probléma nem én vagyok.**

De bennem van.

Próbálom megváltoztatni. Nem magam. A szemléletem. A viselkedésem. Próbálok bízni. Próbálok hinni.

Mi történhet? Fájni fog?

Mert így nem..?

----------------------

** ezt mondjuk még jó sokszor le kéne írnom, hogy el is higgyem

Menthetetlenül itt az ősz. Mindig kiszagolom. Meglátom. Amikor már nem olyanok a fények, nem olyan a szél és nem olyan a levegő szaga.

Tegnap kimentem a konyhába csinálni egy teát az irodában és amikor kinéztem az ablakon, akkor láttam a nyárfa elsárgult leveleit. Valószínűleg a nagyja még tavalyról maradt itt. De akkor is az volt az első dolog, ami bevillant, hogy ennyi volt az idei nyár. Már azelőtt éreztem, hogy az esti vihar 10 fokot hűtött volna a levegőn, vagy hogy igazából elborongózott volna az idő.

Ma már igazi őszi szél van, őszi fényekkel. Nekem a nyár az igazi lételemem, a sok napsütés, a meleg éjszakák mindig energiával töltenek el. A tavasz mindig reménnyel.

Az ősz pedig a legszebb. A legjobb fények, a gesztenye, a színes harisnyáim, a séta, az utolsó napsugarak megbecsülése. Most hosszú ősz lesz. Érzem. :)

Minden évben eljön az anyák napja, és én rendre kényelmetlenül érzem magam miatta. Általában nem tudok sem hálás, sem szeretetteli lenni, inkább kínos kötelesség az egész. Olyanokért kellene hálatelt szívvel vezekelnem, amiket nem kértem, és amiket anyám önként vállalt mikor úgy döntött, hogy nem vetet el.

Sosem volt jó viszony közöttünk, sosem találtuk a közös hangot. Nem volt közös témánk, nagyon különbözően láttuk a világot, a hasonló temperamentumunk pedig még azt is ellehetetlenítette, hogy legyintsünk a másik faszságaira.

Nem én voltam a jó kislánya, nem tudtam olyan lenni, amilyet elképzelt magának a várakozás 9 hónapja alatt. Erre ott volt és ott van most is a húgom. Nem tudtam a barátnője sem lenni, ahhoz túlságosan is különbözőek vagyunk (meghát szerintem egy gyereknek az anyja ne a barátja legyen, hanem az anyja).

Harminc éven át nem tudtunk mit kezdeni egymással. Aztán valami megváltozott. Vagy valamik.

Időben nagyjából egybeesett a válásom bejelentése a szüleim felé, illetve anyámnak az az érzelmi mélypontja, amit már nem tudott elmaszatolni ő sem. Talán nem volt egymástól teljesen független a két esemény, talán csak véletlen volt, de mikor nekem a legnagyobb igényem volt a szüleim felől a megértésre, anyám akkor lépett az önismeretnek egy olyan lépcsőjére, amin eddig még sosem járt -- és terápiára ment.

Azt gondoltam, hogy majd megint megkapom az önváddal elfedett hibáztatást, hogy nem az a gyerek vagyok, akit elképzeltek -- de tévedtem. Anyám vagy nem szólt semmit, vagy csupán néhány felületes mondatban a támogatásáról biztosított. Nem volt nagyon támogató, de legalább vádló sem. És innen már lehetett az egymáshoz való kapcsolódás irányába lépni.

Pár hónappal később már tudott kíváncsi lenni is. És tette ezt úgy, hogy életünkben először nem éreztem, hogy elvárásai vannak felém. Egyszerűen csak meg akart ismerni. Végre. Engem. Az életem. Azt, hogy hogyan rakom össze magam újra. Hogy mi mozgat, mit szeretnék, kit szeretek, hogyan csinálom.

És csodálatos módon ez azóta is tart. Támogat engem úgy, ahogy mindig szerettem volna. Harminc év és egy mindkettőnk számára komoly válság kellett ahhoz, hogy leromboljuk az egymás ellen felépített falak legnagyobb részét. Nem állítom, hogy mostmár legjobb barátok vagyunk, vagy hogy elmúlt az égbekiáltó különbözőségünk. Inkább csak mindketten eljutottunk oda, hogy a másikat tisztelve, személyét tiszteletben tartva próbáljunk közeledni.

Büszke vagyok magunkra.

Megkérdeztem ma Ravent, hogy boldog-e, mire ő egyértelmű igennel és mosolykával válaszolt. Aztán visszakérdezett, hogy és én boldog vagyok-e.

Na ez nálam egy nehéz kérdés.

Egyetlen nap alatt olyan mélységeket és magasságokat tudok bejárni érzelmileg, amik lehetetlenné teszik számomra, hogy erre a kérdésre egyszerűen igennel vagy nemmel feleljek. És azt hiszem, itt nem arról van szó, hogy a bánatomat mosolygással fedem el, vagy hogy a mosolyom mögött konstans szorongás húzódik. Na jó, nem mindig erről van szó.

Talán inkább arról, hogy eléggé mélységében élek meg minden eseményt. Ha valaki elutasít vagy mellőz, ha nem úgy történnek a dolgok, ahogy számoltam vele, na ezekben az esetekben rémesen tudok haragudni a másikra, a világra, magamra. Ha fájdalmat okozok valakinek, akinek nem akartam, akkor mardos a bűntudat.

Ha rám mosolyognak az emberek, akkor automatikusan mosolygok vissza. Ha valaki megsimogatja a lelkem, akkor macskaként vagyok hálás. Ha örömöm lelem olyan apróságokban, mint a napsütés vagy egy pipacs, akkor gyerekként örülök. Ha szeretek, akkor nagyon.

Végletes? Eléggé. Megsebez másokat és engem is? Meg. Nehéz? Iszonyúan.

Szóval ezt válaszoltam Ravennek:
[10:32:13] Raven: és ha már itt járunk, te boldog vagy?
[10:33:17] én: nálam ez mindig nehéz kérdés (: boldog is

Életünk traumáit mindannyian a magunk módján dolgozzuk fel. Még ha fel is lehet fűzni a folyamatot a pszichológia által megállapított lépcsőkre (tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás), akkor sem feltétlenül tudunk utat találni a másik feldolgozásához.

A környezetemben azt tapasztalom, hogy a felejtés és az elengedés számukra kéz a kézben jár. Nem erőltetik a kapcsolatot, inkább falakat emelnek, elfordulnak. Nálam ez alapvetően máshogy működik. Én sosem akarom felszámolni a múltat. Néhány évvel ezelőtt azt is sikerült elérnem, hogy már nagy tanulságot se feltétlenül akarjak levonni. Megőrizni próbálom a dolgokat. Persze ha a másik fél nem tud vagy nem akar partner lenni ebben, az mondjuk eléggé meg tud viselni.

De most így érik bennem a tanulság, hogy attól, hogy ők nem azt és nem úgy érzik ahogy én, ez az én érzéseimen nem csorbít semmit. Az én emlékeimet nem veszi el. Az én életem nem lesz ettől kevesebb. Az én múltam nem lesz ettől súlytalan. Nekem nem. És végső soron (innen nézve) ez számít.

Jó, hát nyilván megfordul velem időnként a világ. De ez az én életem. Csak egy van belőle. Tele hibákkal, jobb és rosszabb döntésekkel, nehezebb és könnyebb pillanatokkal. Nem hiszem, hogy készen állok arra, hogy ezt mélységében taglaljam itt és most. 2016 egy nagyon küzdelmes év volt, ahol elsősorban és mindenek felett saját magammal kellett harcolnom. Nem tudom, hogy mennyire tekinthető ez a küzdelem lezártnak, de akárhogy is, megpróbálok végre tisztába jönni önmagammal és elfogadni azt, aki lettem.

2016-ra egyébként ezek a nemes céljaim voltak, amikből ez lett:

- Hát sokkal többet tanulni nem annyira sikerült, viszont július elseje óta határozatlan idejú szerződéssel, teljes munkaidőben dolgozok egy olyan helyen, ahol nagyon-nagyon szeretek lenni. Szeretetre méltó, különleges emberek vesznek körül, elfogadják a hülyeségeimet, a csapat tagja vagyok maximálisan, és azt csinálhatom, amit szeretek. Jó helyen vagyok, és ez a múlt fényében különösen nagy dolog.

- Tető lett a cicu feje felett.

- A spórolás azért még tart.

- Mondjuk költséghatékonynak határozottan költséghatékonyabb voltam.

- Na mondjuk ez a sportolás dolog csúfosan megbukott. Pedig olyan szép volt a jóga.

- Ezt sem ártana még gyakorolni...

2017-re most valami nagyot kellene álmodni, tervezni. Például kicsit ki kéne bővíteni a bakancslistámat. Karácsonykor a fa alatt mindenki olyan meghitt meg mittomén milyen volt, én meg magányos és nyomorult, úgyhogy mikor a Kicsi meglepett a térképpel, akkor közöltem az én drága családommal, hogy én az idén nyáron így vagy úgy, de elmegyek Japánba. Merhogy Ázsia még olyan fájóan üres. Imádtam, ahogy szkeptikusan kérdezgetik, hogy komolyan?? Mer már ismernek annyira, hogy tudják, hogy az ilyen faarccal előadott kinyilatkoztatásaim általában bejönnek. Szóval helló 2017!

- Tehát a cél: Japán.

- Mondjuk azt hiszem, hogy az önmagammal tisztában levést nem kell abbahagyni az idén sem. Lehet ezt még bőven jobban csinálni.

- Php fejlesztőt csinálok magamból, ha a fene fenét eszik is!

- Cicut senki sem pótolhatja, de egy (két) macskusz nélkül nem olyan szép az élet, szóval ezen a téren azért így tennék valamit az idén.

- Megfogadom, hogy körültekintőbben próbálom kezelni az emberi kapcsolataimat. (ezt kb. naponta kéne elolvasnom, hogy ne csak utólag érezzem a súlyát)

- Lefutom a sziget kört.

...legyen így...