Már eszünkbe jutott, hogy kéne írni egy használati utasítást lányokhoz. P. szerint a fiúkhoz is írhatnék egy használati utasítást lányok részére, mert én nem úgy viselkedek, mint egy lány. Nem is lány vagyok, hanem ufo.
Még sosem olvastam ilyen könyvet, de nem vagyok benne biztos, hogy nem lenne létjogosultsága humoros formában, de azért teljesen komolyan. :D
Valami hihetetlen módon sikerült olyan posztert készítenem gyakorlatilag negyedik nekifutásra, ami az én Drága Témavezetőmnek is tetszett. Sőt mi több, elégedett volt vele, nem kell többször átírnom! Ilyen még sose volt. :) A gépem televan a fájlnév47763534532 sorszámú dokumentumok tömkelegével.
Hurrá!
Aki dolgozik, az előbb-utóbb halad előre. 
:)
Tökéletesen leírja a viszonyunkat, hogy fogalmam sincs, hogyan mondjam meg neki, hogy irtó hálás vagyok azért, hogy megüzente (a face-to-face még mindig messze), hogy ne haragudjak, nem akart megbántani.
Az edzés alatt végig azon gondolkodtam, hogy remélem tudja, hogy mennyire szeretjük. Ha hagyná, megölelném.
Aztán vagy másfél órát agyaltam, hogy mi baja lehetett, miért mondta, hogy "Ne szólj hozzám!". Ilyen vagyok. Ilyenek vagyunk.
Pedig már majdnem sikerült meggyőznöm magam, hogy nem is stresszelek. Már az is elég komoly jel kellett volna legyen, hogy napok óta fáj az állkapcsom. Ha feszült vagyok, nagyon erősen összeszorítom a fogaimat - nem direkt, teljesen reflexes a dolog. És mostanában valószínűleg így alszom végig az éjszakákat is.
De ami végképp eldöntötte a dolgot, az az volt, mikor P. közölte, hogy ő most azt szeretné a legjobban, ha túl lennék a témabemutatón és megnyugodnék végre.
Akartam csinálni fb-on egy albumot Nekem a leg... címmel. De tulajdonképpen egy halom emberről, eseményről és néhány tárgyról kéne képeket feltölteni, de minek. Egy része felesleges hivalkodás lenne, a másik részéből meg vagy sértődés lenne vagy elaprózódás.
De mivel ez a blog egy ilyen privát játszótér, ahol kedvemre kitombolhatom a hülyeségeimet, ezért gyorsan elmondom, hogy nekem a leg. :)
Hogy hol tart most a gyógyulásom? Hát, azt már tudjuk, hogy nem fogok meggyógyulni. De a doktornő tegnap azt mondta, hogy ez nem egy betegség, hanem egy állapot. Lehet vele együtt élni. Valóban lehet, csak kicsit kényelmetlen időnként. És van egy nagyon komoly rizikója, amit eddig nem nagyon mertem leírni (végiggondolni sem szeretem, mert attól mindig piszkosul elkeseredek). Na de kiderült, hogy van megoldás, szóval megírom.
Az én Antithrombin III. deficienciámnak az a lényege, hogy ebből a fehérjéből, nekem fele annyi van, mint egy normális embernek. Mivel a heparin ehhez kötődik, ezért számomra nem volt túl hatásos a Clexane injekció sem. Csak hogy a gyógyszeremmel van egy kis bökkenő: nem lehet vele gyereket vállalni.
Kis intermezzo: Ha rájössz, hogy valamit nem csinálhatsz, ami amúgy tök természetes dolog lenne, akkor is rosszul érzed magad, ha tökre nem akartad (még) megtenni. Pl.: ha nem ehetsz kovászos uborkát, akkor tuti, hogy az lesz az egyetlen része az ebédnek, amiből igazán enni akarsz.
Na szóval. Az AT. III deficites betegeknél a vetélés kockázata jóval magasabb, mint egy egészséges nő esetében. Ráadásul a terhesség alatt nem szedhető a gyógyszer, csak a kevésbé hatékony injekció adható. Vagyis a trombózis kockázata is jelentősen megnő. Gondolom látjátok már a dolog nyomasztó részét.
Na de jöjjön a jó hír. Tegnap a doktornő elmesélte, hogy megvan az első olyan AT. III deficites betegük, aki 3 vetélés után Clexane mellett egészséges kisfiút szült. Ugyanis van egy olyan speciális vérvizsgálat, amit csak kevés helyen végeznek el (tiszta szerencse, hogy jó kezekben és jó helyen vagyok), de ami lehetővé teszi, hogy mérjék a heparin hatékonyságát, és így jól beállíthassák a Clexane adagját.
Szóval ez most jó hír. Még akkor is, ha most a legtávolabbi célom is kimerül a témabemutató túlélésében és majdan a fokozatszerzésben. A többi meg majd kialakul. De ezt akkor is jó tudni. :)
- Ez az, amelyikbe elfelejtenek üzemanyagot tölteni?
- Ugye Kevin Spacey a gyilkos?
A hogyan lőjük le a filmek poénjait című gyorstalpalót láthatták a kiccsalád prezentálásában. Köszönöm, függöny.
Komolyan mondom, honatyáinknak gőze sincs róla, hogy mit is takar ez a pár szó.
Néhány sornyi csemege a mai parlamenti felszólalásokból. Természetesen mind férfiak szájából hangzott el.
Visszafelé haladunk az időben, az előző kormányok hibája (!), hogy az oktatás szétverésével rossz női mintát állítottak a felnövő generációk elé, s ez az oka a családon belüli erőszaknak. A megoldás? Szüljél 4+ gyereket.
Üzenném a honatyáknak, hogy csináljanak ők 4 gyereket. Éljenek meg havi 47 ezerből. Találjanak állást 4 gyerek mellett, mellyel el is tudják tartani őket. Látogassanak el olyan emberekhez, akik tudják, tényleg tudják, hogy mi is az a családon belüli erőszak. Ezt nem lehet "példamutató házasságok"-ról szóló kormányzati pályázatokkal orvosolni. Mondhatnám, hogy bárcsak megtapasztalnák a saját bőrükön, de ezt én nekik sem kívánnám...
Inkább száradjon le a tökük.
Akartam már mesélni, hogy milyen piszok szerencsés vagyok. Kezdjük ott, hogy tervezett gyerek voltam, kedves szüleim már nagyon várták, hogy legyek, és egészen egészséges voltam. Mondjuk Anyám kicsit aggódott az elején, úgyhogy éjszakákat virrasztott az ágyam mellett azt nézve, lélegzem-e.
Van nekem továbbá Tesókám. Kicsi köztünk a korkülönbség, együtt nőttünk fel, és most telt el a leghosszabb idő, hogy nem laktunk együtt. Nem hiszem, hogy van ember, aki nála jobban ismer. Gyerekként mindig azt kívántam, hogy bárcsak a fejébe láthatnék - ma már tudom, hogy egy kicsit mindig odaláttam. :)
Most jönnek azok a részek, amik már nem számítanak manapság olyan szokványosnak. A szüleim nem váltak el. Lassan 30 éve házasok, szerintem elég boldogok is. Szeretnek minket, és ezt rendszeresen ki is mutatják. Támogatásuk megnyilvánul érzelmiekben, és ha kérjük, akkor erejük szerint akár anyagiakban is. Élnek tovább a nagyszüleim is, mind a négy. Nagyon szeretnek minket, ha tudnak, akkor eljönnek a családi ünnepeken - apai nagyszüleim pl. több, mint 20 éve mindig velünk töltik a szentestét. Szupernagyim amúgy is nagyon szuper: fiatal és fiatalos nagymama, aki töretlen humorérzékkel gondoskodik Papikámról.
És még tudom fokozni. Apám testvérének és a férjének részben ugyanaz a baráti köre, mint Anyáméknak, így lehet az, hogy van 4 család, akik rendszeresen összejárnak (kb. 2-3 hetente) valamelyiküknél főzni, beszélgetni. Anyám öccse és a felesége a keresztszüleim. Az uncsimékkal együtt nőttünk fel, nagyon sokat játszottunk gyerekként. Anya minden nap felhívja keresztanyámat.
Ezen kívül szoros még a családi kapcsolat Szupernagyim öccsének özvegyével, aki harmadik nagymamánk, illetve az ő gyerekével és annak családjával. A másoduncsim olyan, mintha elsőfokú unokatestvérem lenne. Úgy is szoros a családi kapocs, hogy ők többszáz kilométerre laknak.
Amúgy ezen kívül is tök sok dolog miatt érezhetem magam szerencsésnek. Elsősorban P. miatt. Aztán a barátaim miatt, akik vannak szép számmal és elviselik/megértik a hülyeségeimet. És egész eddigi életemben azt csinálhattam, amit szeretek és élvezek. Én már elmondhatom, hogy volt 25 jó évem. :)
Mikor én wellnesseltem eddigi pályafutásom során, akkor csak két dolog volt igazán szar: hogy nem lehetett hosszú napokig leszállni az ágyról, illetve a trombózis azért eléggé fájt is.
A fene se gondolta, hogy ápolni valakit, várni a műtétre, a műtét végére, ülni az ágya mellett, várni, hogy enyhíthetsz-e valahogy a szenvedésén, hogy ez ilyen piszkosul kimerítő dolog. És a legrosszabb az egészben az, hogy igazából nem tudsz segíteni. Hiába viszel be fél kiló banánt vagy száz liter ásványvizet, attól nem engedik haza hamarabb, nem tudod elmulasztani a fájdalmát.
Ezúton szeretném gyorsan megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak azoknak, akik rólam gondoskodtak, meglátogattak. Az agyvérzésem idejéből Gabeszt illeti a legnagyobb köszönet. Bárhol is legyen most, irtó hálás vagyok, hogy ápolt abban a két hétben és az azt követő otthoni lábadozás alatt.
A trombózisom ápolásában a legnagyobb köszönet Apát illeti. Nélküle fogalmam sincs, hogy mennyivel lett volna rosszabb, de már látom, hogy neki se volt könnyű. Ezer köszönet érte, hogy minden nap bejött legalább háromszor, cserélte az ágytálat, megmosdatott, hozott amit csak kívántam. Köszönet még T.-nek, aki minden nap jött a Hegyalja kezdetéig, onnan pedig minden nap felhívott, hogy hiányoljon. :) Igazából még mások is jöttek, némelyek többször, ők is megérdemlik a hálát, úgyhogy nagy ölelés még: Gy.-nek, Anyának, doktor Petinek és mindenkinek, aki akár egyszer is gondolt rám (szerencsére a sort még hosszan lehetne folytatni, a tökéletes életemhez hozzátartozik, hogy összetartó családom, kedves rokonaim és sok barátom van, akik meglátogattak a kórházban vagy utána otthon).
P.-t ápolni csak azért nagyon nehéz, mert nagyon fáj neki és bármit csinálok, nem tudom elmulasztani. Csak olyan gyógypuszikat tudok adni, amik az én lelkemet is alig nyugtatják meg, az ő fájdalmán meg vajmi keveset enyhítenek. Most alszik, én meg örülök, hogy el lehetett hozni a kórházból - még akkor is, ha most még csak a szülei házáig jutottunk, mert tovább nem bírt menni. Megyek is, kiosonok a konyhába, hogy még véletlenül se keltsem fel a pötyögésemmel.
(És nem utolsó sorban nagy köszönet E.-nek és T.-nek, hogy jöttek látogatóba az elmúlt pár napban - örök hála)
