Azt hiszed, hogy már nem... pedig de.
Azt hiszed, hogy én úgyse... pedig de.
Azt hiszed, hogy így majd... pedig nem.
Azt hiszed, hogy ettől majd... pedig nem.
Azt hiszed. hogy ezért én... pedig nem.
Azt hiszed, hogy nekem így... pedig nem.
Azt hiszed, hogy nem látom... pedig de.
Azt hiszed, hogy könnyű, pedig kurvára kibaszottul nem az.
Azt hiszed, hogy nem fáj, pedig kurvára kibaszottul fáj.
Azt hiszed, hogy...
...de lehet, hogy te már nem is hiszed sehogy.
Volt az egyetemen egy kurzusom, ami valahogy gyakran visszaköszön azóta is. Egymás közt csak trauma kurzusnak hívtuk, pedig igazán nem okozott ilyesmit. Szerettük Mikit meg az óráit. Nyilván azért volt trauma kurzus, mert nagyrészt olyan irodalmi művekkel foglalkoztunk, amik valamilyen traumatikus eseményt próbáltak meg írott formába önteni. Itt tanultam meg, hogy a gyógyulásnak fontos lépcsője lehet, ha az ember megpróbálja narratív formába önteni az eseményeket. (Ez azóta visszatért pl. a Pennebaker könyvben is, meg a saját életemben is.)
Nyilván a kályhától indítottam, de mi a francnak? Nem is tudom pontosan, hogy honnan ered "a kályhától" kifejezés. Latinul "ab ovo", vagyis a tojástól. Léda tojásaitól. De asszem a skandinávok is valamilyen kacsatojástól vagy honnan eredeztetik a világ keletkezését. Na mindegy. Nyilván nem erről akartam értekezni.
Számtalan levelet fogalmaztam meg. Fejben is, leírva is, bepötyögve is. De valahogy mindig odajutottam a végén, hogy a gyógyulásodat nem húzhatom át egyetlen "küldés" gombbal. Talán ha magammal dűlőre tudnék jutni, akkor egyszerűbb lenne mindenkinek. De nekem még ez a narrálás dolog se megy egyelőre. Pedig mennyire szeretek rendszerezni, címkézni, elraktározni, végiggondolni, rendet teremteni a káoszban (nyilván a saját rendemet, ami kívülről nem feltétlen tűnik annak).
Este mindig rosszabb. Reggel valahogy (talán mert fény van, ami nagy mértékben javítja általában is a hangulatomat) tisztább a világ. Nem azt mondom, hogy reggel nem fáj semmi, vagy nem jutnak eszembe dolgok. Inkább azt, hogy a reggeleken nem adom át magam ezeknek.
Na most meg ez jutott eszembe:
"Hagyd, hogy essen eső
és áradjon a folyó.
Nyáron süssön a nap
és télen hulljon a hó."
Úgy látom, hogy ez egy ilyen asszociációs reggel (Szabad-ötletek jegyzéke). Nyilván a zuhany alatt kezdődött. Tényleg olyankor jutnak a leginkább eszünkbe dolgok. Lehet, hogy azért, mert az eléggé ingerszegény környezet? Csak magunk vagyunk ott saját magunknak, ráadásul azért, hogy magunkat mosdassuk.
Najó, elég lesz az agymenésből. Ki kell teregetni a ruhát... (a mosónők korán halnak)
(Utálom, hogy korlátozva vagyok. Szenvedek tőle rendesen. Ez a blog az egyetlen hely, ahol szabadon kapcsolódhatok. Tudom, hogy bármikor írhatnék vagy bármit csinálhatnék, de te kérted, hogy ne. És te fontosabb vagy, mint én, úgyhogy ehhez tartom magam.)
Az az általános tapasztalat a világban, hogy bár szeretnénk azt hinni, hogy minden ok-okozat elvén működik, sajnos kurvára nem így van. Néha annak a hite is megnyugtató lenne, hogy ha valami rossz történik, akkor cserébe lesz majd valami jó is.
Én nem hiszek már abban, hogy minden ember megfizet a csalásért, az aljas tettekért (ha ez tényleg így lenne, politikusaink is kevésbé lennének bátrak az aljasságokban), de sokszor érzem úgy, hogy a jó dolgokért viszont megfizetünk.
Egy dolog azonban biztos. Ha az ember elfojt, akkor annak meglesz a böjtje. A néhány órányi, napnyi viszonylagos nyugalomra ezerszeres erővel üt rajta újra a szorongás, a szomorúság, a félelem.
A hiány. A hiányod. A kétségeim. A kérdéseim. A félelmeim. A korlátaim. A bűntudatom.
(ez már rég nem arról szól, hogy elengedlek-e. nekem efölött már rég nincs hatalmam)
amikor görcsbe ugrik a gyomrom. az érzést, hogy nem léphetek közelebb. a falakat. hogy sosem fogom tudni, hogy meddig csak tettetés a "jól vagyok" és mikortól igaz. ezért az agyam egy része már most elhiszi valahogy. hadd fájjon? szorongás. gombóc a torkomban. félelem.
mindig csodálkoztam, hogy ezt sose küldte(d) el nekem. most én küldöm
ez meg azért, mert nem lehet nevén nevezni
Folyamatosan agyalok. Többek között arról is, amit a pszichomókus mondott. De egyszerűen nem látom át, nem tudom megfejteni, nem találom a kulcsot. Nem tudom, hogy miért így élem meg a dolgokat. Nem tudom elmagyarázni az okát. Csak próbálom megérteni.
Csak azt látom magam körül, hogy kizárni valakit, elutasítani valakit, az mindig haragból fakad. Lehet, hogy egy része önvédelem, de nem tudok olyan példát mondani, aki ne érzett volna haragot is.
Szösz neheztelése (haragja) irányomba sosem múlt el. Annyira elutasító volt, amivel hosszú tipródás és próbálkozás után nem tudtam mit kezdeni. Úgy éreztem,h énis hibás vagyok. A bűntudat csak nagyon lassan hagyott alább. Igyekeztem,h ne így alakuljon, de végül ez lett.
A Kicsire annyira haragudott (haragszik) Tomi, hogy mindent megtett, hogy még az emlékét is kitörölje.
Hevi képtelen Tmihez szólni, vagy szeretettel gondolni rá. Leginkább sehogy nem beszél róla. Valahogy mindenki úgy gondolja, hogy a harag, a megbántottság nem múlik el belőle. Nem tudom, pontosan mi történt köztük, hogy ez így alakult, de még kívülről nézni is rossz.
J. soha többé nem szólt Tepihez, nem vette fel a telefont, nem válaszolt az üzenetekre, kiradírozta.
Hát nekem ne mondja senki, hogy ennyi szeretetlenséget, haragot könnyű elfogadni. Hol van a megbocsátás? Hol van az egymás iránt érzett szeretet és tisztelet? Kitörölték magukból az összes boldog emléket?
Én nagyon sok mindent elfelejtek. Remélem, hogy tényleg nem őrzök haragot mélyen sem. Bizakodó fajta vagyok. Általában járnak a második (harmadik) esélyek. Nem ugyanúgy, de járnak. És a segítséget, a szeretetet nem felejtem el. Én nem felejtek el szeretni. Minden szép, boldog emlék el van raktározva. Nem törlök ki senkit.
És nem értem azokat, akik nem így vannak. Egyszerre dolgozik bennem, hogy legyek empatikus, igyekezzek megérteni mások motivációit és érzéseit. És az is, hogy "ne tégy olyat mással, amit magadnak nem kívánnál" — bennem ez a mondás valahogy mindig úgy csapódott le, hogy ami nekem rossz, az rossz másnak is – az rossz másnak is, ami nekem rossz. Mintha mindannyian egészen hasonlóan lennénk összerakva. És minden egyes alkalommal, mikor azt látom, hogy valaki radikálisan nem úgy működik mint én, megijedek. Mi segít így eligazodni, ha még a saját megítélésemben sem bizakodhatok?
***
Fájok. Félek.
Ki ad reményt? Mi ad reményt?
Úgy látszik, ez a szám nem akar kikopni az életemből. Már a blogra is kétszer belinkeltem, megszámlálhatatlanul sokszor meghallgattam, rárakódott egy halom emlék, énkép, hozzákapcsolódtak emberek, akik hozzám is kapcsolódtak. Elmoshatatlanul összeforrtak ezek a dolgok. Látom magam, ahogy a koncerten teli torokból éneklem és eggyé válok a közönséggel. Élek.
Elkísér. és mégis van egy hullám, ami örök: nem tudok szomorú lenni, ha hallgatom. Élek.
(ha valami, akkor ez mosolyt csal :))
Előszöris, lehet, hogy a zene gyógyít, de nekem erről a dalról valahogy nem a gyógyulás jut eszembe. Hanem egy csomó minden más. Mosolygás és könnyek egyszerre. Szerintem legalább harmincszor ment le ma. De még le fog menni párszor.
Beszélgetésfoszlány:
- hogy vagy?
- áhhh, szarul. mint amikor szerelmi bánata van az embernek és nem tudja hogyan vágjon hozzá jópofát
- minden rendbe fog jönni
- igyekszem megmaradni. de kibaszottul nehéz
- el fog múlni
- a kérdés, hogy mi marad utána
***
Kifaszolok a ridegségedtől meg a csendedtől. (Most is szól a higgadt hang a fejemben, de a zene meg az oroszlán elnyomják.) Van számodra mondanivalóm. Sok. Nem ide kéne leírnom őket. Egy részüket nem is fogom ide leírni. De azért azt tudjad, hogy nem tetszik a vörös papnőd. Nem is szép. Ha már vörös, akkor a Havas John vadember csaja sokkal jobb. (azért amikor kimondta, hogy "nem tudsz te semmit Havas John", elmosolyodtam :)) Továbbra sem értem, hogy mit lehet bírni Jamie-ben. Engem borzalmasan irritál. De azt már kezdem érteni,h a Kutyában mi az érdekes. Amúgy meg túl sok a csöcs. Még csak a második évadnál járok, de szerintem jövőhét végére lekavarom az összes részt. Na mindegy. Most ennyi.
***
Az jutott még eszembe, hogy mennyi zene van, ami emlékeztet valamire vagy valakire. Össze fogom itt gyűjtögetni a blogon.
Olyan sok mindent akarnék mondani. De nem tehetem. Mostmár látom, hogy tényleg nem_tehetem_meg. Már értem, hogy milyen szerepet tölt be Tmi. Az én fejemben is lett egy higgadt hang. Amelyik azt mondogatja mikor belülről marcangolom magam és azon pörgök, hogy mióta nem kaptam rólad életjelet, hogy nincs jogom életjelet kapni rólad. Semmihez sincs jogom veled kapcsolatban. Nincs jogom azt kérni, hogy szólj, ha letiltottál. Nincs jogom azért szomorúnak lenni, ha meggyűlölsz. Nincs rá befolyásom. Nincs hozzá jogom, hogy ezt számon kérjem. Nem kérdezhetem meg, hogy haragszol-e. És ami a legfontosabb: nem_kérhetek_semmit.
A paradoxon az, hogy közben belül mekkora harc dúl ezért.
Egyáltalán nem könnyű írni. Gondolkodni sem könnyű. Még érezni sem.
Tegnap, amikor lemondtad a közös programokat, annyira szomorú lettem. Pedig valahol tudtam, hogy így "helyes". Már napok óta nem sírtam. És ezután végre sikerült. És végre sikerült érezni és látni magam. De attól még szomorú voltam.
Már el akartam vele dicsekedni, hogy egész jól működik a parafa tábla és a színes cetlik rendszere. Hogy tényleg öröm levenni és összetépkedni őket. És még motivációs listát is írtam, amit a szekrényajtóra ragasztottam ki belülről. Hogy képes vagyok rá. Egyébként ez tart egyben: hiszem, hogy soha nem késő tanulni és hogy menni fog.
Ma edzettem is. Reggel! Nem hittem, hogy bírni fogom, de bírtam. És még jól is esett, úgyhogy ebből bizony rendszer lesz.
És nem akarom elkiabálni, de lehet, hogy még valami munkaféle is lesz. Nem igazi munkaidővel, itthonról csinálva. Nem nagy dolog, gyakorlatilag pénz nem lesz belőle, de jó lehetőséget adna gyakorolni és talán valamiféle referenciának sem lenne rossz. Arról nem is beszélve, hogy végre korrekt és jófej emberekkel lehetne dolgozni.
Ezekről is akartam írni, de igazából másról is. Már napok óta fogalmazom, de egyszerűen képtelen vagyok értelmesen formába önteni. Talán egy másik nekifutással.
Ez is csak amolyan szokványos szerda este volt. A félhomályos pincében ült körben a hallgatóság és hallgatta a világkék szemű Mesélőt. Semmi extra. Meleg tea a madaras bögrében, színes párnákon üldögélő csöppet sem csendes és áhítatos közönség, grimaszok, nevetés, mese.
- És azt meséltem már, hogy amikor fogadásból elnyertem egy ebédet, akkor... - fogott bele a világkék szemű Mesélő egy újabb történetbe, de lelkes közönségének egyes tagjai egyáltalán nem úgy tűntek, mintha érdekelné őket a sztori és ennek némi hangot is adtak. Vagy legalábbis zajt.
- Ahha. Szóval nem érdekel titeket.
- Dehogynem! - kapott észbe a néhány izgága gyerek. - Meséld el, kérlek!
- Nem. Inkább mesélek mást. Van ugyanis egy tanulságos történetem arról, hogy hogy jár az, aki nem figyel, mikor figyelni kéne.
És a Mesélő belefogott a történetbe...
***
Talán néhányan hallottatok már a legendásról, a mélytengeri kalózok fejedelméről, a teák császáráról, a rettegett macskaegérről, kinek nevét hét tenger minden hajósa ismeri. Róla szól ez a történet, de még azokban az időkben kezdődik, amikor egyszerű hajóslegény volt ő maga is. Persze a bátrabb fajtából. Viszont korántsem volt olyan marcona, mint társai. Hogy ezt ellensúlyozza, időnként elmormolt a fogai között egy "harrr"-t. Mélyről, úgy érzéssel.
Ezt a mi hajósunkat – akkoriban még a legendás jelzők nélkül – egyszerűen csak Sir Mortonnak hívták. Szokatlan név egy alsóközéposztálybeli származású hajóslegénynek. Egy szép és tiszteletet parancsoló hajón szolgált, ami Cédéfű kicsiny országának óriási teaültetvényeiről szállított teát szerte a világba.
