Holdvilág

Tegnap este egy elég szerteágazó diskurzus keretében megütötte a szemem az "egyedülálló anya" kifejezés. Főleg azért, mert olyasvalakire lett használva, akit én valahogy sosem aposztrofáltam ekként. Bennem ez a kifejezés egy olyan képet kelt, hogy egyedülálló anya az, aki a gyermekét/gyermekeit egyedül neveli. A gyerek életvitel szerűen az anyjával él, az apa maximum vasárnapi apukaként van jelen, tartásdíj formájában, vagy még ezekben sem.

Ezzel szemben a tegnap este egyedülálló anyujával nem él a klasszikus formában életvitelszerűen a gyerek. Heti 2-3 estét nála alszik, a többit az apánál tölti. Beosztják, hogy akinél aludt a gyerkőc, az viszi reggel a bölcsibe, a másik fél pedig érte megy délután. Igyekeznek úgy rendezni a dolgaikat, hogy a gyerek mindennap mindkettőjükkel találkozzon. És ezt az egészet nem valami kőbevésett napirend szerint csinálják, hanem még némi rugalmasságot is képesek vinni a rendszerbe.

Nézzük akkor csak azt, hogy egyedülálló-e. De még ez sem igaz rá. Kétségtelenül egyedül él, de párkapcsolatban. Annak minden érzelmi támogatásával együtt. Sőt, az új pár szívesen tölt idő a gyerekkel, abszolút pozitívan veszi a tényt, hogy szíve választottjának van már egy csemetéje egy másik pasitól.

Nyilván gyereket nevelni úgy, hogy anya és apa külön élnek, külön háztartásban, külön érzelmi világban, nem egyszerű dolog. A páros, akikről mesélek, azt hiszem, egészen mintaszerűen próbálja ezt csinálni. Nyilván nem nehézségek és konfliktusok nélkül, de akkoris.

Én ezért valahogy nem éreztem úgy, hogy az "egyedülálló anya" mindenféle társadalmi elvárásokkal, előítéletekkel, sajnálattal és önsajnálattal telített kifejezése megállná a helyét a vázolt esetre. Akárhogy is nézem, azt látom, hogy a kapcsolatok, családok felbomlásából maradt szituációk leírására egyáltalán nem elégségesek a sztereotípiáink és az azokat leíró kifejezések. Jó lenne, ha ismertebbek lennének az ilyen példák és ilyen esetek is, de persze megbotránkozni jobban szeretnek az emberek, mint a "tanulj a jó példából" erkölcsi okításával távozni.

Csak azt akarom mondani, hogy hálás vagyok. Hálás vagyok minden jó szóért, minden ölelésért, minden bíztatásért. A bátorításért. Azoknak, akik nem ítélkeztek akkor sem, ha nem értettek velem egyet. Köszönöm a szavakat leírva és kimondva és elsuttogva és elénekelve. Köszönöm a teret, hogy elférjek. Köszönöm a lehetőséget, hogy hasznosnak és értelmesnek érezhettem magam.

Köszönöm, köszönöm, KÖSZÖNÖM,

nagyon, nagyon

köszönöm

Volt az egyetemen egy kurzusom, ami valahogy gyakran visszaköszön azóta is. Egymás közt csak trauma kurzusnak hívtuk, pedig igazán nem okozott ilyesmit. Szerettük Mikit meg az óráit. Nyilván azért volt trauma kurzus, mert nagyrészt olyan irodalmi művekkel foglalkoztunk, amik valamilyen traumatikus eseményt próbáltak meg írott formába önteni. Itt tanultam meg, hogy a gyógyulásnak fontos lépcsője lehet, ha az ember megpróbálja narratív formába önteni az eseményeket. (Ez azóta visszatért pl. a Pennebaker könyvben is, meg a saját életemben is.)

Nyilván a kályhától indítottam, de mi a francnak? Nem is tudom pontosan, hogy honnan ered "a kályhától" kifejezés. Latinul "ab ovo", vagyis a tojástól. Léda tojásaitól. De asszem a skandinávok is valamilyen kacsatojástól vagy honnan eredeztetik a világ keletkezését. Na mindegy. Nyilván nem erről akartam értekezni.

Számtalan levelet fogalmaztam meg. Fejben is, leírva is, bepötyögve is. De valahogy mindig odajutottam a végén, hogy a gyógyulásodat nem húzhatom át egyetlen "küldés" gombbal. Talán ha magammal dűlőre tudnék jutni, akkor egyszerűbb lenne mindenkinek. De nekem még ez a narrálás dolog se megy egyelőre. Pedig mennyire szeretek rendszerezni, címkézni, elraktározni, végiggondolni, rendet teremteni a káoszban (nyilván a saját rendemet, ami kívülről nem feltétlen tűnik annak).

Este mindig rosszabb. Reggel valahogy (talán mert fény van, ami nagy mértékben javítja általában is a hangulatomat) tisztább a világ. Nem azt mondom, hogy reggel nem fáj semmi, vagy nem jutnak eszembe dolgok. Inkább azt, hogy a reggeleken nem adom át magam ezeknek.

Na most meg ez jutott eszembe:

"Hagyd, hogy essen eső
és áradjon a folyó.
Nyáron süssön a nap
és télen hulljon a hó."

Úgy látom, hogy ez egy ilyen asszociációs reggel (Szabad-ötletek jegyzéke). Nyilván a zuhany alatt kezdődött. Tényleg olyankor jutnak a leginkább eszünkbe dolgok. Lehet, hogy azért, mert az eléggé ingerszegény környezet? Csak magunk vagyunk ott saját magunknak, ráadásul azért, hogy magunkat mosdassuk.

Najó, elég lesz az agymenésből. Ki kell teregetni a ruhát... (a mosónők korán halnak)

(Utálom, hogy korlátozva vagyok. Szenvedek tőle rendesen. Ez a blog az egyetlen hely, ahol szabadon kapcsolódhatok. Tudom, hogy bármikor írhatnék vagy bármit csinálhatnék, de te kérted, hogy ne. És te fontosabb vagy, mint én, úgyhogy ehhez tartom magam.)

"csak egy ribanc, aki jó dolgába azt se tudja mit csináljon"

"nálad önzőbb ember nincs a világon. nem csoda, hogy egyedül vagy és nem kellesz senkinek"

"nincs vele semmi baj, csak — fura"

"elmész az első jöttmenttel, aki egy kedves szót szól hozzád"

"nem vagyunk barátok"

"nehéz természete van"

Az az általános tapasztalat a világban, hogy bár szeretnénk azt hinni, hogy minden ok-okozat elvén működik, sajnos kurvára nem így van. Néha annak a hite is megnyugtató lenne, hogy ha valami rossz történik, akkor cserébe lesz majd valami jó is.

Én nem hiszek már abban, hogy minden ember megfizet a csalásért, az aljas tettekért (ha ez tényleg így lenne, politikusaink is kevésbé lennének bátrak az aljasságokban), de sokszor érzem úgy, hogy a jó dolgokért viszont megfizetünk.

Egy dolog azonban biztos. Ha az ember elfojt, akkor annak meglesz a böjtje. A néhány órányi, napnyi viszonylagos nyugalomra ezerszeres erővel üt rajta újra a szorongás, a szomorúság, a félelem.

A hiány. A hiányod. A kétségeim. A kérdéseim. A félelmeim. A korlátaim. A bűntudatom.

(ez már rég nem arról szól, hogy elengedlek-e. nekem efölött már rég nincs hatalmam)

Tanulom, hogy mi az a div. Meg a nav. Hogy mi a margin. Hogy mit jelent elfogadni. Tanulok bízni — másokban, magamban, a döntéseimben. Tanulok érezni. Tanulok elviselni. Tanulom, hogy hova kell pontosvessző, hova kettőspont és hova egyenlőségjel. Tanulom beosztani az időt. Tanulok hinni. Tanulom a csendet. Tanulom a türelmet — legfőképpen magam felé. Tanulom elviselni a fájdalmat. Tanulom megélni a fájdalmat. Tanulom megélni a pillanatot. Tanulok nem aggódni a jövőn. Tanulok helyes logikai feltételeket megfogalmazni. Tanulom az utálatos filehandle-öket. Tanulok kedvesebbnek lenni — magamhoz is. Tanulok meglátni. Tanulom becsukni a szememet. Tanulok segíteni. Tanulom hagyni, hogy segítsenek nekem. Tanulok remélni.

Tanulom átadni magam a tanulás önmagáért való örömének.

Van az a furcsa lelkiállapot, amikor csak lebegsz és nem hagyod, hogy bármi mélyebben bejusson. Vajon azok, akik igazán vastag falakat húznak maguk köré, azok az egész életüket így élik le?

Nem vagyok biztos benne, hogy ez rossz.
Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó.

Gyógyítom magam. Igyekszem.

Az írás terápia. Az olvasás is terápia.

A zene veszélyes. Vagy nagyon segít, vagy nagyon nem.

Rossz itthon egyedül gondolkodni. Rossz gondolkodni. Rossz egyedül. Rossz gondolatok mindenfelől. Már az is megfordult a fejemben, hogy vállalok valami munkát, akármilyet, csak ne kelljen itt lenni. Aztán rájöttem, hogy NEM! Nem akarom feladni az álmomat! Olyan régóta szeretném. És végre van rá lehetőségem, van hozzá erőm. Meg fogok tanulni webprogramozni. Megtanulom!

Olyan jó volt tegnapelőtt B.-vel találkozni. Váratlan boldogság. Egy darabka abból a világból, ahol bár nem volt minden a helyén, de tudtam mit akarok, és tudtam, hogy az úgy lesz jó. Jó ölelés. Boldog ölelés. Baráti ölelés. Bátorító ölelés. Tudd_hogy_hiányzol ölelés. Jó_hogy_végre_látlak ölelés.

amikor görcsbe ugrik a gyomrom. az érzést, hogy nem léphetek közelebb. a falakat. hogy sosem fogom tudni, hogy meddig csak tettetés a "jól vagyok" és mikortól igaz. ezért az agyam egy része már most elhiszi valahogy. hadd fájjon? szorongás. gombóc a torkomban. félelem.

mindig csodálkoztam, hogy ezt sose küldte(d) el nekem. most én küldöm

ez meg azért, mert nem lehet nevén nevezni

Még tegnap (vagy tegnapelőtt? egy ideje megszűnt az időérzékem) eszembe jutott ez a Jóbarátok epizód. Mert az élet minden helyzetére van egy Jóbarátok jelenet (minimum). Az én kedvencem Phoeboe, de mindenki tudja, hogy igazából Monicára hasonlítok legjobban. (és némi szenvedés után azt is sikerült összehozni, hogy értelmesen ágyazza be a videót)