Holdvilág

Előszöris. Utál mások magánéletéről beszélgetni, én mégis mindig elvinnyoghatom neki, ami a szívemet nyomja.

Másodszor. Utál a saját magánéletéről és érzéseiről beszélni, velem mégis megtette már.

Általában annyit mond a vinnyogásaimra (különösen ha közös ismerőseinkről vinnyogok), hogy "persze" meg "ti tudjátok". Most azonban, mikor T elkezdte a szappanoperánk milliomodik felvonását, egyértelműen kinyilvánította, hogy mellettem áll, és T hülyén és gyerekesen viselkedik.

Most lesz a szülinapja. Buli. Mondtam neki,h T hogy áll ehhez az egészhez és mennyire félek attól,h hogy fog viselkedni T, ha egyszer P-t is magammal viszem majd otthon kocsmázni. Erre M rám nézett és közölte,h ne is törődjek vele, P majd Vele fogja inni a jó sört. Annyira jól esett! Aztán még azt is hozzátette,h P-t is meghívja a szülinapjára, mert szerinte jó tag.

***

nem tudom mit töröm magam T miatt. miért sajnálom,h így alakult. miért bánt,h nem akar a barátom maradni. miért fáj...

Akkor most úgy őszintében. Ez momentán két probléma. Előszöris a koncert nem az én terepem. Tömegiszony, szorongás. Fejeljük ezt meg némi görcsös megfelelni akarással. Nagyszerű, meg is volnánk a dolog első felével.

Másodszor: nem szeretek versenyezni excsajokkal, barát-barátnőkkel, potenciális jelöltekkel, csop.társakkal.. tehát senkivel. Rendszerint feltartott kézzel lépek egyet hátra. My weak point, sorry.

De most nem akarok feltartott kézzel meghátrálni. Most nagyon akarok bízni. Adok egy esélyt magamnak is ezzel kapcsolatban. Hátha.

Hogy mi lesz a koncerttel? Fogalmam sincs. Tök jó lenne legyőzni a félelmeimet és jól érezni magunkat. De közben egy kis gonosz (realista?) hang folyamatosan azt suttogja,h ha én nem lennék, akkor ő most az Exszel menne és jól is érezné magát - mert vele lehet.

Ja igen, és utálom (magam),h annyira kedves és megértő,h a hülye paráim miatt képes lenne kihagyni a koncertet.

van egy pont, ahonnan már van mit veszíteni

Naja. Még P. is észreveszi,h állandó pozitív visszacsatolásra van szükségem, hogy igénylem,h figyeljenek rám,h szeretethiányom van. Jó gyorsan levágta. A kérdés már csak az,h "megszoksz vagy megszöksz".

Valaki ellopta a szeptembert. És évek telnek el hetek alatt. És csak néhány jelentősebb momentumra emlékszel. Miközben felidézve az eltelt időt, tudod, hogy boldog voltál/vagy.

Annyi minden történik, hogy még visszaidézni is hosszú idő, megemészteni meg majdnem lehetetlen. Majd nyugisabb időkben rágódok rajtuk többet. Ha.

Különben meg néhány nagyon kedves momentum:

- Gonoszmáté észreveszi még azt is,h mennyire félek az idegenektől: "Nyugii, ezek csak emberek. Csak egy angyal van bent [értsd: a kedvese]."

- "Hát ha önbizalom kell...: JÓ VAGY"

- megkaptam életem első mézeskalácsszívét :)

Hát ettől a számtól mostanában nem szoktam vidámabb lenni.

Kezdeném azzal,h elmúlt a bűntudatom. E-vel csajos bulit tartottunk - és most tényleg csak mi voltunk. :P Végre sikerült őszintén beszélni egymással, és bár én megszegtem a T-nek tett ígéretemet, de nagy kő esett le a szívemről, hogy kibeszélhettem magamból azokat a dolgokat. Ráadásul így remélhetőleg E-t is sikerült megkímélni egy újabb baklövésnek számító játszópajti-kapcsolattól. Arról nemis beszélve,h E is bevallotta, ami a lelkét nyomta -- és ami miatt nekem elmúlt minden T-vel kapcsolatos bűntudatom. Lám, mindenki jól jár.

Más.

Már többen megjegyezték, hogy ki vagyok virulva. Hát ki.

Igyekszem nem halálosan féltékenynek lenni. Eddig nem csinálom valami jól.
Igyekszem elhinni, hogy tényleg létezik olyan, hogy valaki az összes ostoba hibámmal együtt is engem választ. Néha kell,h valaki azt mondja,h jó vagyok.

"- Mondd, hogy mindig így lesz!
- Okés. Mindig így lesz!"

Baromi ijesztő dolog ám megszeretni valakit.

P az első héten kijelentette,h nem szeretné elkapkodni majdan az összeköltözést, mert egyszer már pórul járt vele. - Majd másnap hozott tusfürdőt, sampont és fogkefét. Már van polca és fiókja is...

"Üvölts! Csak halljam, hogy élsz - legalább."

Ideje megtanulnom megbocsátanom magamnak. T. nem fog megbocsátani, de feloldozás nélkül nem megy tovább. Hibáztam? Igen. Tudnám másképp csinálni? Nem.

Jó sokszor le kell még írnom magamnak ezt a megbocsátás dolgot, hogy tényleg el is higgyem. Kérlek, adj elég erőt hozzá.

Mostmár két ember van, akikkel végérvényesen és visszavonhatatlanul elrontottam. Egyikükkel sem szándékosan. És tudom,h csak félig az én saram és ők is vastagon benne vannak,h egy barátság már nincs, de ez nem sokat enyhít azon a rettenetes bűntudaton, amit érzek.

Meg fogom gyászolni ezt az egészet. Talán úgy könnyebb lesz túlélni. Igenis fogok sírni - nem mintha kibírnám,h ne. De nem fogom tovább gyötörni magam. Minden gyászfolyamat egy lezárás is. És ezt a drámát nem fogjuk harmadszor is eljátszani. Azt már én nem élném túl.

***

Az új szakkolis angoltanárnő azt mondta,h erős lány vagyok. Én meg azt gondoltam,h a látszat csal. De hátha mégse..