Lassan vissza kell mennem a dokihoz, hogy kiderüljön, miért is kaphattam 23 évesen mélyvénás trombózist. Már mindenhol fáj a hasam az injekciótól és minden bajom van, csak hogy végre meg lehessen szabadulni ettől az egész macerától.

Mert amúgy a trombózis fájt, nagyon, és nem lehetett leszállni az ágyról, és nálam kevesen viselik rosszabbul a kiszolgáltatottságot, de vége. Túl vagyok rajta és nem maradt más, csak azok a dolgok, amikkel együtt lehet élni, csak macerás.

Például vegyük a kompressziós harisnyát. Sokkal jobb, mint a fásli. Fel tudom rá venni a kicsit szűkebb szabású farmereimet, sőt, még a harisnyáimat is. Viszont nyomja a térdhajlatomat és azért mégiscsak jobb lenne nélküle, mert az már azt jelentené, hogy nem ödémásodik a lábam.

Aztán: tök jó, hogy már nem jelent kihívást elmenni a fürdőszobáig. Sőt, egészen sokat bírok sétálni, bírok egész nap jönni-menni, álldogálni, üldögélni. Még a busz után is tudok futni úgy 50-100 métert. Persze csak a spéci harisnyámban. És persze tudva, hogy utána legalább 5 perc kell, mire újra meg tudom mozdítani a lábam.

Úgy szeretnék sportolni valamit, amit a lábam is elbír. Úszni nem akarok és nem is nagyon szeretek. Futni szeretek meg biciklizni.

Nincs véletlenül valaki, aki csak úgy idetévedt és van tapasztalata trombózis utáni normális élet élésének hogyanjával?