Minden apa olyan életet szeretne a kislányának, mint amilyen az enyém volt. Volt. 18 éves koromig. Rám tényleg igaz az, hogy csak utána kezdtem el megismerkedni a világgal. De nem elsősorban a saját életemről akarok most írni. Hanem arról, hogy burokban nevelkedni egyszerre jó és rossz is. Vagy most inkább már azt mondanám, hogy szííívás.

Mert csodálatos dolog egy tökéletesen ép családban, szeretetben felnőni. Ahol jó a kapcsolat a rokonokkal is, akik mindenben segítenek, és akikkel a családi eseményeken össze lehet ülni. Ahol nem kell éhezni, nyomorogni. Nincs nagy dőzsölés, csak normális, középosztálybeli élet, ami éppen annyi megelégedést ad, hogy az ember boldognak érezze magát, de azért még legyenek mindenféle vágyai, meg legyen miről panaszkodni a szomszédasszonynak.

Egy ilyen életet turbózzunk még fel iskolai sikerekkel, barátokkal, némi kirándulással, egy-két tanulmáyni versennyel és megkapjuk azt, amit tényleg szánnánk a gyerekünknek. Boldog, élményekkel és sikerekkel teli gyermekkort.

Csak egy aprócska baj van. Az élet nem ilyen. Nagyon nem. És baromi nagy sokk fogja érni életünk szeme fényét, ha majd egyszer rájön, hogy amit csak könyvben olvasott, a tévében látott, vagy csak hallott róla mindenféle prevenciós előadásokon, az nem csak hogy létezik, de kicsit (nagyon) még máshogy is van. Mert kurvára megváltozik a világ, mikor testközelből kell ezeket a dolgokat meg tapasztalni.

És nem vagyok benne biztos, hogy most jól visszaadtam a lényeget. Megpróbálom másik aspektusból.

Vegyük az ember tökéletes kislányát, aki a tökéletes gyermekkort kapta. Legyen az első pofon az, hogy szar lesz az első egyetemi vizsgaidőszaka. Hogy a buliból egyedül sétál haza, és megverik/kirabolják/molesztálják. Legyen vonzó ez a fiatal lány, hát zúgjon bele egy olyan pasiba akinek már van valakije, de "egy nem elég" - és igen, botoljon meg életünk szeme fénye, legyen valaki szeretője. Jöjjön rá, hogy a legjobb barátja játékgépezik (neeem, nem írjuk, hogy függő, csak időnként kölcsönkér, játszik, tartozik egy darabig, nyer, megadja, veszít, játszik). Kontrázzunk: a lány járjon másik sráccal, aki meg füvezzen időnként. Vagy kicsit többet. Vagy nem csak fű. ... És tudom, hogy lassan már mindenki tudná fokozni a sort. Saját tapasztalatból, vagy a máséból. Tök mindegy. Ilyen az élet.

Csakhogy! Életünk tökéletes gyermekkorú magzata nehezen küzd meg ezekkel a nagyon új dolgokkal, mert sosem volt még hasonlókhoz sem szerencséje. "Hallott róluk harangozni." De kábé ennyi. Hát csoda ha megviseli? Ha megbotlik? Ha ő is elszív egy spanglit? Ha szerető lesz? Ha ő is "bánatában" merev részegre issza magát minden héten ("annyi megpróbáltatás ér egy egyetemistát, muszáj néha kiengedni")?

Vagy játszhatunk úgy is, hogy a tökéletes kislány még így is tökéletes. Nem adja fel, hogy az élet szép. Csakhogy ezeket a dolgokat végignézve, végigélve ez egy kicsit nehéz. Nade ő megpróbálja! Nem fog berúgni! Nem lesz szerető! Nem fog drogozni! Nem megy játszani! Vigyáz magára! --- Hát persze. Csakhogy! Azt hogy nézi végig, hogy a barátja drogozik? Hogy a másik gépezik? Hogy a barátnője egy nős férfi mellett szenved?

Hát burokban született lány legyen a talpán, akit ezek a dolgok egy kicsit sem törnek össze! Aki nem kezdi el kurvára azt érezni, hogy tehetetlen. És ki fogja feladni? És mi lesz, ha életünk szeme fénye megtörik, és feladja? És előbb csak elfogadja, hogy ez van, aztán majd vagy ő is beáll a sorba, vagy... Majd kiderül, és megírom azt is.