Tegnap hangzott el többször is a South Parkban: "Mindennek megvan a maga helye és ideje, az pedig az egyetem." Mióta felvettek a nemes intézménybe, azóta vallom: ez az egyik legjobb dolog, ami életemben történt velem.

Nem csak azért, mert elszabadultam otthonról és megkaptam végre azt a mértékű szabadságot és magányt, amire mindig is vágytam. És nem csak az olyan sablonos, közhelyes és mégis nagy igazságok miatt, amiben millió egyetemista érez együtt velem, miszerint "Kinyílt a világ, számtalan új barátra és jó ismerősre tettem szert." ésatöbbi. Most nem ez a lényeg. Hanem az érzés, ami mindannyiszor eltölt, ahányszor csak végigsétálok az Egyetem sugárúton. Ahogy a fejemben zsonganak az aznapi teendők meg a dolgok kezdetének izgalma. Zene a fülemben, magamban dúdolom.

Aztán elérek az Egyetem parkig, belemegy az első kavics a cipőmbe, végigfuttatom a szemem a szökőkúton és a Ragyogás sövényállatait idéző tujákon, hogy aztán megcsodáljam az ország elfogulatlanság nélkül is egyik legszeb egyetemét (én elfogult vagyok, nekem ez a legszebb :P). A következő pillantás mindig a templom toronyé. Na nem kell mindjárt valami transzcendentálisra gondolni - egyszerűen csak megnézem mennyi az idő. (Az idő rabja vagyok, de erről majd írok máskor.) És nagyjából ez az a pillanat, amikor megnyugszom. Mindegy milyen szar kedvem van, vagy mennyire izgulok. Elmúlik. Van valami megnyugtató abban a helyben. Nem mondom, hogy a nagy elődök szelleme. Ők csak ritkán jutnak eszembe. Inkább valami más.

Ha nagyon szét akarnám boncolni, mondhatnám, hogy biztosan a sok pozitív hatás, sikerélmény, emberek szeretete és megbecsülése keveredik az épület robosztus szépségével, a reggeli napsütéssel és a szökőkút vizével, hogy az egész egy kissé giccses és szentimentális valamivé olvadjon össze bennem és nyugtasson meg. Ha nem akarom szétboncolni, akkor meg ennyi: