Akkoris. Hülyeség, de kurva jó érzés. Hiányzom nekik. Mert velem lehet beszélgetni. Szükségük van rám? Talán ennyire nem végletes és nem drámai, de jó érzés azzal áltatni (hmm...) magam, hogy nem vagyok feleslegesen ezen a világon.
Életem Értelmét most nem vonnám be ebbe a témába. Egyrészt mert hiányzik, mint az állat, másrészt meg... ő más.
Utálom, hogy ezt kell mondanom, de valamit valamiért. És sajnos ilyen hülye helyzet van megint. Voltam a neurón ugyebár.
Szóval, az én drága orvosom rögtön levágta, hogy mi a helyzet és már füstölt is az ujjai alatt a billentyűzet, olyan rössel gépelte angolul a pompás orvosi igazolásomat. Baromira megkönnyebbültem a dolgok ilyetén alakulásától (most már csak azon kell kicsit izgulni, hogy a háziorvossal is minden rendben menjen, meg a campleadersnél se legyen semmi fennakadás). Aztán persze jött a kellemetlenebb része a dolognak.
Nekem szegeződött a kérdés, hogy mikor is szeretnék én távozni kis hazánkból, s mikor áll szándékomban hazatérni. Elmondtam. Csönd. És akkor már tudtam mi következik.
"Szedjük még azt a gyógyszert nyáron is, csak hogy biztosan ne okozzon gondot a környezetváltozás meg az átállás."
Pffff. Mióta is hitegetem minden barátnőmet, barátomat, családtagomat, hogy mostmár záros határidőn belül megiszok velük egy jó sört? Komolyan kezdek attól félni, hogy ha most ezt én így előadom, akkor már soha többé senki nem fogja nekem elhinni, hogy én valaha is leteszem a hülye bogyókat és igenis az asztal alá iszom magam. És mire eljön a már milliószor eltervezett "meggyógyultam-parti" ideje, már nem lesz barátom, akivel koccinthassak, mert mind örökre elfordul egy ilyen hazug némbertől..
