Holdvilág

Megírtam azt a múltkori bejegyzést eperkettőben, aztán következetesen átjavítottam. Nem mintha ez igazán változtatna a tényen, hogy azért csak írom, mondom magamban a dialógus rám eső felét. Másik fele sosincs a beszélgetésnek. Mindig csak én mondom-mondom. Válaszaid nem jönnek. Csak gondolom, hogy mit gondolhatsz, de valószínűleg téged sokkal tisztább, erősebb és egyszerűbb gondolatok vezetnek azokhoz a tettekhez, amiken én aztán heteken keresztül agyalok mindenféle motivációskálát végigjátszva.

***

Mindig csak te kérted, hogy engedjelek el. És nekem az jutott eszembe ma reggel, hogy én miért nem kértem ezt sose?

az a fénykép most nagyon megütött...

Sosem értettem, hogy miért vannak egyesek úgy hasra esve a francia nyelvtől. Hogy mennyire romantikus meg szexi! Együtt dolgozok egy halom franciával, de én még egyáltalán nem hallottam szexinek amikor beszélnek. Viszont a francia akcentust már angolul és magyarul is mérföldekről kiszúrom (btw egyáltalán nem raccsolnak magyarul, sőt igencsak pörgetik az "r"-t --- strrrrandtáska).

Aztán ma kaptam skype-on egy üzenetet a nagyfőnöktől:

[3:47:40 PM] J: Hi Mademoiselle

--- hát ezen nem tudtam nem elolvadni :D

tegnap:

Van egy részlete az útvonalunknak, ami fedi egymást. Egy igen kis részlet ebben a nagyvárosban, ahol egymillióhétszázezer ember él, lélegzik és szeret még rajtunk kívül. Amikor ezen a kis szeletén járok az utamnak, mindig gondolok rá. És nyilván máskor is.

ma:

én mindig azt vártam, hogy jobb legyek, hogy többet tudjak, hogy jobban menjen, hogy jobban értsem, hogy tovább bírjam, hogy gyorsabb legyek, hogy okosabban fogalmazzam meg, hogy jobban átlássam, hogy sikerüljön, hogy megnyugodjak...

lehet, hogy én mindig le vagyok maradva kissé?

a sírástól mindig nagyon elfáradok