Holdvilág

Apám azt mondta még a nyáron, hogy most még nincs rajtam a felelősség annyira, most még könnyebben megtehetem, hogy váltsak, de ne gondoljam, hogy máshol biztosan jobb lesz.

Tepi szerint meg kellene tanulnom kevésbé szociálisnak lenni és tenni mások fejére.

A. szerint a munkanélküliségnél minden jobb. Még ez is.

B. szerint ez egy szakmai lehetőség, élni kell vele amíg hagyják, aztán menni csak tovább, addig meg tanulni.

VZ szerint egyszerűen csak túlérzékeny vagyok.

G. barátnőm paraszt FC-nek hívja őket.

Nekem egyszerűen csak fájnak. Annyira, hogy nem tudok se kedves, se türelmes, se normális lenni sokszor Tepivel miután hazamegyek a munkából. Sírok. Aztán lenyugszom. Meggyőzöm magam, hogy ki lehet ezt bírni. Aztán újra sírok és kezdődik elölről.

Most írhatnám, hogy nekem van a legnagyszerűbb férjem az egész kerek világon, de ez pontosan azt a lényeget fedné el, ami az igazság.

Írom inkább helyette azt, hogy milyen csodálatos ember az én férjem (hah! :)), mert úgy él, hogy én nagyon szeretve érzem magam tőle, és Feldmár mindig azt mondja, hogy nem az a lényeg, hogy hányszor mondom el valakinek, hogy mennyire szeretem, hanem hogy a másik boldog-e velem, jó-e neki ez így, szeretve érzi-e magát. Szóval én boldog vagyok, mert Tepi olyan, amilyen. És például ilyeneket tesz meg értem, nekem:

– Elmosogat akkor is, ha nem kérem. És kiviszi a szemetet. És egyáltalán bármilyen házimunkát megcsinál.

– Elkísér a boltba, az orvoshoz, a piacra, vagy akárhová csak akarom.

– Gesztenyét hoz nekem Csillebércről. Nem is egyet!

– Megsimogatja helyettem is a telepi kóbormacskát, és le is fotózza nekem.

– Rózsát hoz az évfordulónkra, amit én teljesen elfelejtettem.

– Meghallgatja a legapróbb részletekig minden mondanivalómat (ami nem kevés!), és még szereti is.

– Azt mondja a telefonba, hogy vesz májkrémet vacsorára, de aztán lusta sorbanállni, úgyhogy inkább mignon-t vesz nekem, mert tudja, hogy mennyire szeretem.

A sort nyilván a végtelenségig lehetne folytatni, de a lényeget talán ennyi is megvilágítja. Én boldog vagyok, és tudom, hogy sokszor nem mutatom ki eléggé, hogy mennyire fontos ő számomra és milyen hálás vagyok érte.

Csak remélni tudom, hogy amikor azt mondom neki, hogy "szeretlek", akkor tényleg szeretve érzi magát és boldog velem ő is.

Utoljára áltsuliban éreztem ennyire, hogy különc vagyok. Ott én voltam az a lány, aki mindig csak farmernadrágot és bő pólót hordott, mindent ötösre tudott és többnyire szünetben is olvasott. De voltak barátaim így is. Akiknek odaadtam lemásolni a házimat, akikkel órán leveleztünk, akikkel suli után lehetett a téren sétálni és fiúkról beszélgetni.

Aztán ez a különcség a gimiben alábhagyott, az egyetemen pedig - annyi érdekes (hasonló?) ember között - teljesen el is tűnt. Én is egy voltam a közösség számos tagjából.

De most újra én vagyok a különc. Annyira, hogy nekik még a ruhám is furcsa (és azt is ki kell nyilván beszélni). Fura, hogy bölcsész vagyok, fura, hogy palackból iszok, fura, hogy nem pesten jártam egyetemre (és nem is budán), fura, hogy nem járok kocsmába leinni magam, fura, hogy nincs saját lakásom, fura, hogy nem okostelefonom van, fura, hogy ... fogalmam sincs. Ha meg tudnám őket fejteni..., de nem tudom. Ezeket is csak találgatom. Lehet, hogy nemis ezek miatt tartanak furának. Lehet, hogy nem is furának tartanak, hanem butának / unalmasnak / igénytelennek / vidékinek / inkompetensnek / ...

Nem illek ide.