Holdvilág

Hogy is gondolhattam, hogy te...? Az én fájdalmamnak már csak bennem van létjogosultsága. Ha valaki olyan görcsösen próbál nyomot hagyni a világban mint én, akkor...

Már nem tudom pontosan meghatározni, hogy mi fáj bennem.

***

Amikor már nem tudod megmondani, hogy mitől is fáj, hogy mi fáj igazából:

hogy elhagytad, aki szeretett? hogy megcsaltad azt, akit szerettél? a hiány? hogy elhagyott, akit szerettél? hogy megcsaltad azt, aki szeretett? hogy elhagytad azt, akit szerettél? hogy egy szemernyi befolyásod sem maradt az események számodra fontos szeletére? hogy nem érted? hogy bűntudatod van? hogy félsz?

De lehet, hogy az egészet egy teljesen másik oldalról kellene megközelíteni és azt kellene sorba venni, hogy mire vágysz. Hogy mit is szeretnél. Hogy mi az, ami könnyebbé tenne.

***

Amikor az utolsó ajtót is rávágják az orrodra, akkor tényleg nem marad más választásod.
Hány becsukott ajtó mögött várakozik hány kis darabkánk, hátha újra kinyílik még résnyire.
Így szórjuk el szépen magunkat az életbe.

hát, végülis senki se mondta, hogy könnyű lesz

***

félpogácsák, két cikket hiányoló csokoládétábla, megbontott de jóformán érintetlen chips, ízetlenné váló falatok, nem vagyok éhes de úgy ennék valamit

***

folyton dokumentálsz

Kedvenc festőnőm tette ki fb-on, nekem meg elsőre megtetszett. Mindig szerettem az ilyen önmagunkon elmélkedő kérdéssorokat. Idemásolom a tudnivalókat. Aztán jöhetnek a kérdéseim és a válaszok rájuk.

A proust-kérdőív a világ egyik leghíresebb kérdőíve Marcel Proust, a híres francia író (1871–1922) nevét viseli. 
Az eredeti kérdőívet persze nem Proust alkotta meg, ő is csak kitöltötte, ráadásul a feljegyzések sze­rint – különböző időpontokban – két alkalommal is. Először tizenhárom éves korában egy születés­napi rendezvényen válaszolt az akkoriban divatos társasjáték kérdéseire, majd nagyjából hét évvel később megismételte. 
Ez utóbbi kérdőívnek címet is adott: „Marcel Proust pár lui méme” (Marcel Proust önmagáról). 
A kérdőív azóta óriási karriert futott be, nagy nemzetközi lapok, társasági magazinok gyakran előveszik, és hírességeket kérnek fel kitöl­tésére. Közben persze a „questionnaire" többször át is alakult, így a mai szerkesztők által készített vál­tozat is igazodik korunkhoz.

1. Mikor nevetett utoljára úgy igazán, teljes szívből?

- Nem igazán tudom felidézni.

2. Mikor sírt utoljára?

- Csütörtökön.

3. Min tud igazán felháborodni?

- A teljesen nyilvánvaló hazugságokon, az aljasságon és azokon az embereken, akik képtelenek kiállni a saját véleményük, igazuk mellett.

4. Minek tud leginkább örülni?

- Ha szeretnek.

5. Mi az, ami a legjobban elkeseríti?

- Amikor azt látom, hogy embereket nem vesznek emberszámba.

6. Mi a kedvenc színe?

- Hmm... Zöld, lila, narancs.

7. Mi a kedvenc étele?

- Paradicsom leves, paradicsomos káposzta főzelék (meg még egy halom másik kaja, imádok enni).

8. Mi a kedvenc itala?

- Víz.

9. Ki a kedvenc zeneszerzője/zenésze/együttese?

- Mikor ki. Most épp Iron Maiden napom van.

10. Ki a kedvenc írója/költője?

- Mikor ki. Erre még az előzőnél is nehezebb válaszolni. Aki látta már a könyves polcaimat, annak efelől semmi kétsége.

11. Ki a kedvenc festője?

- Somogyi Réka, Monet, Dalí.

12. Melyik a kedvenc filmje?

- Szintén fogós kérdés, de a Bridget Jones naplója biztos ott van a TOP10-ben. :)

13. Mi az a hiba, amiért a leginkább elnéző tud lenni?

- Amiért bocsánatot kérnek.

14. Mi az a hiba, amit nem tud megbocsátani?

- Még senki nem hibázott a szememben ekkorát. Nem szeretném megtudni, hogy hol a határ.

15. Kivel nem szeretne találkozni a szaunában?

- Nem járhatok szaunába.

16.  Kivel békülne ki a legszívesebben?

- T.-vel és E.-vel.

17. Kik azok a történelmi szereplők, akiket csodál?

- Nem történelmi alakokról készült leírásokban keresem a példaképeim.

18. Kik azok a történelmi szereplők, akiket a leginkább megvet?

- A nagy gyilkosokkal kicsit sem tudok azonosulni.

19. Kit vagy kiket tart hősnek a mindennapi életben?

- Nagyikám, Apám.

20. Melyek Ön szerint egy férfi legfontosabb tulajdonságai?

- Jó humorérzék, intelligencia, tudásvágy, kedvesség, érzékenység.

21. Melyek Ön szerint egy nő legfontosabb tulajdonságai?

- Jó humorérzék, intelligencia, tudásvágy, kedvesség, érzékenység.

22. Mit tart Ön a legfontosabb erényének?

- Életem legjobb és legrosszabb tulajdonsága a végtelen kíváncsiságom.

23. Mit tart Ön a legnagyobb hiányosságának?

- Nagyon nehezen viselem, ha valaki nem szeret.

24. Mi az, amitől a legjobban fél?

- Hogy nem bocsátják meg, ha hibázok.

25.  Hol élne a legszívesebben?

- Egy napfényes házban, aminek a kertjébe nem látnak be a szomszédok.

26. Hogyan képzeli el a földi boldogságot?

- Családban.

27. Történt-e az Ön életében igazi csoda?

- Még itt vagyok, nem?

28. Miben vagy kiben hisz Ön?

- Hiszek.

29. Milyen feliratot látna szívesen a sírkövén?

- "Végre csendben van."

30. Ha visszamehetne a múltban egy tetszőleges korra vagy napra, melyiket választaná?

- Sokat töprengtem már azon, hogy ha visszamehetnék az időben, akkor min változtatnék, de mindig arra jutok, hogy semmin, mert minden pont így lett jól. Ha nem szaródnak el a dolgok néha, akkor könnyen lehet, hogy a jók sem így következnek be. És a jó dolgaimból nem szeretnék elveszíteni egyet sem. Ha meg nem akarok változtatni, akkor miért is mennék vissza.

31. Ha előre mehetne a jövőben egy napra, évre, évszázadra, melyiket választaná?

- Megyek én előre folyamatosan. Nem kell annyira sietni.

32. Mit kívánna magának egy jó tündértől?

- Türelmet, kitartást, precizitást.

33. Kinek a sorsára cserélné el az életét?

- Senkiére. Elég a magam szarja, nem akarnám valaki másét járatlanul a nyakamba venni.

+1

34. Kinek tenné fel ezeket  a kérdéseket?

- Nektek, akik olvastok engem néha. Ismerlek titeket valamennyire, de nagyon kíváncsi lennék a válaszaitokra.

Úgy látszik, ez a szám nem akar kikopni az életemből. Már a blogra is kétszer belinkeltem, megszámlálhatatlanul sokszor meghallgattam, rárakódott egy halom emlék, énkép, hozzákapcsolódtak emberek, akik hozzám is kapcsolódtak. Elmoshatatlanul összeforrtak ezek a dolgok. Látom magam, ahogy a koncerten teli torokból éneklem és eggyé válok a közönséggel. Élek.

Elkísér. és mégis van egy hullám, ami örök: nem tudok szomorú lenni, ha hallgatom. Élek.

(ha valami, akkor ez mosolyt csal :))

Nyilván levágós, hogy mennyire rémesen érzem magam. És hogy mennyire nem tud segíteni senki. És nem tudom, hogy hogy segítsek magamon. Lehet, hogy tényleg őszintén szembe kell néznem önmagammal. Mindennel. És próbálom is.

"Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld."

Nem hiszem, hogy bárki segíteni tud ebben a helyzetben. Néha próbálom azt hinni, hogy végülis mindegy, hogy hogyan döntök, mert pont úgy lesz jó. Mert hoz majd jó dolgokat a rossz mellé. Csak ez a lebegés ilyen nehéz.

"jó megértettem

szar kurvaszar

nincs nyugtod odabent

nincs nyugtod otthon

nincs nyugtod velem

és mindenki basztat hogy semmi se jó

te meg ha belepusztulsz se fogsz mindenkinek megfelelni"

Nyilván ez és így fáj a legjobban. A barátaim elé is képtelen vagyok igazán kiállni. Tudom, hogy ha saját magammal elrendezem a dolgot, akkor mind ott lesznek mellettem és támogatni fognak. Mert még a hibáimmal együtt is szeretnek.

"Respect és kitartás! Mindig hajnal előtt a legsötétebb az éjszaka."

"Őszintén sajnálom, hogy ennyire magad alatt vagy, bármi is áll a hátterében. De soha ne feledd: ez nem szégyen. Az én szememben paradox mód az igazán erős az, aki a gyengeségét is emelt fővel, őszintén felvállalja. Kitartást!"

Az utóbbi hetekben sokat sírtam, de ma gyakorlatilag bármitől sírva tudok fakadni. Például ezektől a soroktól is.

A kontrollon is bepánikoltam, amikor a kedves, de kissé ügyetlen vérvételes hölgyhöz kerültem. Ugyanahhoz, aki a múltkor félóráig próbálta összerakni a kémcsőt, a tűt és az egyéb kellékeket, miközben minden kiesett a kezéből. Ma megszúrt, aztán megpróbálta leragasztani a tűt, de közben vmit elrontott, mert nem jött a vér. Mondtam neki, hogy inkább húzzuk ki akkor a tűt és szúrjon másik vénát. Kihúzta, erre spriccolt a vér. Majdnem elájultam. Meg persze megijedtem, hogy ha a másik karomon is elrontja, akkor micsinálunk. Úgyhogy ültem a székben félig fekve, folyt a könnyem és próbáltam nem totálisan elveszteni a kontrollt. Szegény megijedt és mindenhogy segíteni próbált. Nyugtatott ahogy csak tudott. Amikor fölém hajolt, megérintette a medálomat, elmosolyodott és azt kérdezte: "holdacska?". Megnyugodtam. Tudtam, hogy jó kezekben vagyok.

Egyébként hamar végeztem a kórházban, mert a doki ment vmi előadást tartani, és ahogy mentem a metróhoz, az aluljáróban furulyázott egy férfi. Egy nagyon ismerős darabot játszott. Azt hiszem, mi is játszottuk valamikor régen, sok-sok évvel ezelőtt. Szépen zenélt. És nekem az jutott az eszembe, hogy "én csak a zenészeknek adok". Megálltam, belenyúltam a táskámba a pénztárcámat keresve. Láttam a szemem sarkából, hogy figyel. Volt nálam egy százas, meg egy ötvenes, és némi még apróbb. Elkezdtem kiválogatni a százast meg az ötvenest, de aztán inkább felmarkoltam az egészet és odaadtam neki. Eltartotta a furulyát a szájától, azt mondta "New York?" és kacsintott. Szép napot kívántam neki és tovább mentem. De a lépcső tetején már sírtam. A Lehelen leszálltam és visszafordultam. Visszamentem, hogy leüljek mellé kicsit az aluljáróban.

Nem örült neki, hogy ott ülök, mert rontottam az esélyeit, de azért nem volt goromba vagy ilyesmi. Egy cigi erejére abba is hagyta a zenét és beszélgetett velem. Nem mentünk bele túl személyes témákba. Leginkább sírtam kicsit és hallgattam ahogy kocsmabölcselkedik. Nem akarom őt megítélni az együtt töltött negyedóra alapján, mint ahogy ő sem ítél meg engem. Néhány járókelő furcsán nézett ránk, pénzt senki nem adott amíg ott voltam. Nem bántam meg, hogy odaültem mellé.

A sebezhetőség bátorrá tesz. Ha már mindent elvesztettél, akkor nem tudnak bántani. Senki és semmi.

Kedd. Szabadnap. Itthon vagyunk egész nap mindketten. A fagyasztó tele van hússal. Bennem pedig felmerült a probléma így fél 12 tájban, hogy valami ételt kéne rendezni. Meg hánytuk vetettük a dolgot Tepivel, hogy most lemenjünk a kínaiba vagy rendeljünk.

Az fel sem merült, hogy főzzek valamit.

Há milyen feleség vagyok én?!

Tele van az online sajtó azzal, hogy pompás kormányunk már a szociális segélyháló maradék részét is haza akarja vágni. Ez egy súlyos probléma, de én most kicsit szűkebben akarok nézni (amit aztán persze kitágíthatunk, mert a lényeg végső soron ugyanaz).

Szóval én nem az állami szociális hálóról szeretnék írni, hanem a személyesről. Azoknak a családtagoknak, barátoknak, ismerősöknek a rendszeréről, bonyolult szövedékéről, akik nem hagynak minket elsüllyedni a mélybe. Milyen szép metafora.

G. barátnőm hihetetlenül magányos a válása óta. Vannak napok, amikor jobban viseli, és vannak olyanok is, amikor rosszabbul. De soha nem jól. Ma például sokkal rosszabbul. Párt keres. Társat. Valakit, akivel meg lehet osztani a hétköznapokat. Akiről gondoskodni lehet, és aki kedves hozzá és figyelmes. És természetesen mint minden párkereső, ő is belefut seggfejekbe.

És én hiába mondanám neki, hogy ilyen emberekkel nem éri meg szóba állni sem, nemhogy bizalommal lenni irányukba és szeretetet és hűséget és odaadást várni tőlük. Hiszen hogy mondhatnék ilyet? Én nem vagyok magányos. Igazából gőzöm sincs, milyen tétlenül otthon malmozni naphosszat anélkül, hogy egy jó szót szólna hozzád valaki. Hogy jöhetnék én ahhoz, hogy bárkinek megmondjam, hogy mi lenne a helyes?

(Azért megpróbáltam tolmácsolni a véleményem, de azt hiszem, többet ártott mint használt. Legalábbis most csend van.)

Aztán tegnap azon gondolkodtam, hogy mi lett volna, ha nem ismerem meg az egyetem után Tepit. Hol ismerkedtem volna? Micsináltam volna egyáltalán?

Aztán az jutott eszembe, hogy az a néhány hónap, amikor a sebeimet nyalogattam, minden értelemben lábadoztam és egyedül voltam, az milyen volt. Mert az igaz, hogy egyedül voltam, nem jártam senkivel, de soha nem voltam magányos.

Először is ott volt a családom. Elsősorban a húgom. Meg nyilván a szüleim. De a tágabb család is. Vígasztaltak, látogattak, szerettek, öleltek, próbálták elterelni a figyelmem.

Aztán ott voltak a legjobb barátok. Akik tudták, hogy most nagyon kell a jelenlétük. És jöttek minden formában. Jöttek a kórházba, jöttek hozzánk. Jöttek telefonon, jöttek emailekben, jöttek sms-ben, jöttek fb cseten. Nem hagyták, hogy túl sokat agyaljak. Szerettek. Támogattak.

És ott voltak a távolabbi ismerősök. A szüleim vagy a húgom barátai, egyetemi csoporttársak, barátok a szakkörökről, tanfolyamokról, nyelvórákról. Innen-onnan. Nem tudtam mi lesz, de egyszer csak lett albérletem két lakótárssal. Nem voltam magányos.

Nem voltam egyedül, csak ha én akartam. Mindig volt kihez menni akár 5 perc csevejre, akár társasjátékozni, akár kocsmázni. Akármire. Délutáni sétára a botkertbe is seperc alatt találtam valakit.

És azt hiszem, ez a lényeg. Csak ez tart fenn. A körülötted lévő kapcsolataid. Az erősek, de a gyengébbek is. Mert néha tényleg elég csak annyi, hogy összefutottok a városban és 20 percig csevegtek, hogy mizu. És minél nagyobb ez a háló, annál erősebb, mert mindenki tud magából adni egy kicsit, és ha elég sokan vannak, akkor nem leszel sok. Akkor mindig jut egy kicsi. Pont elég.

Arról nem is beszélve, hogy a potenciális társunkat leginkább ezeken a kapcsolatainkon keresztül ismerjük meg valahogyan.

Szóval itt is megragadom az alkalmat, mert az ember nem lehet elégszer hálás:

Köszönöm nektek, hogy vagytok! Igyekszem énis lenni, amikor csak kellhetek. :)

Az ismerőseim körében még nem váltak túl sokan friss szülőkké, de mindig borzalommal tölt el, mikor valaki a Pocaklakóról áradozik. Nem azért, mert undorodok a gyerekektől vagy kőszívű lennék, de hogy van az, hogy teljesen átlagos nők a terhességük pillanatában rögtön ősanyákká változnak? Mindjárt elkezdenek fészket rakni, szentimentálisak lenni és infantilisan beszélni a születendő gyerekükről. A fb falat teleposztolják a gyerekükről készült képekkel és olyanokat írnak, hogy "egyetlen szerelmem". Továbbá borzalmas, elcsépelt csöpögős faszságokat osztanak meg, amik egy naplemente fotójára vannak felírva Lucida Calligraphy-val.

Mondjátok, hogy én nem fogok megzakkanni! Hogy a világ nem csak abból áll egy gyerek megfoganása után, hogy ugyuli-bugyuli_édes_tündérbogaram meg hogy jajjnemakarszopni és a_tiéd_még_nem_jár???

Jönnek szembe reggelente anyukák, akik oviba viszik a gyerekeiket és néha megállnak egy kicsit beszélgetni. Még soha egyetlen olyan beszédfoszlányt nem kaptam el, ami nem a kölykökről szólt volna valamilyen mértékben.

Hát tényleg ezt jelenti gyereket vállalni?!

A születésnapomra kaptam egy üzenetet T.-től, hogy boldogat és hogy "gondolom ennél nem lehetne szebb".

Gondolkodnom kellett, hogy mire érti, aztán arra jutottam, hogy bizonyára azt képzeli, hogy csodálatosan a felhők fölött járok így az esküvő után és bizonyára valami klassz kis tengerparti helyen süttetem a hasam.

A valóságtól meg mi sem állt távolabb. Ültem a munkahelyemen és nyomorultnak és kicsinek és reménytelennek és persze iszonyatosan boldogtalannak éreztem magam. (Jelen időben is írhatnám.) A tavalyi csodálatos szülinapomhoz képest lassan elmondhatom 2014-ről, hogy felzárkózott 2011. mellé és joggal pályázhat az életem legnehezebb éve címre.

Néhány hete sírtam Tepinek, hogy mindenki milyen boldog (nyilván erős csúsztatás), és hogy mindenki azt várja tőlem, hogy végtelen örömmel teljek el és persze legyek hálás, hogy ilyen szép életem van, sose többet nem leszek olyan boldog, mint egy házasság első heteiben. Hogyne.

Egyébként nyilván hálásnak kellene lennem. Amúgy vagyok is. Csak a kurva nagy hála nem tudja megszüntetni a görcsöt a gyomromban, a kaparó érzést a torkomban és a könnyeket (amiket egyébként most épp olyan ritkán ejtek el, mint a legnagyobb válságaimban egyébként - de arról, hogy milyen könnyen sírok vagy nem sírok, majd máskor).

Fb-on mindenki mosolyog. A távoli ismerősökön tényleg az látszik, hogy boldogok. Hogy szép helyeken nyaralnak, hogy finomakat esznek, hogy szeretik őket. Én meg ülök az irodában, ahol mindenki megvet vagy le se szarja a fejemet. Ahol csak egy kellemetlenség vagyok. Próbálok kemény lenni, és nem szeretni őket (hehe, stockholm szindróma? nyilván ez is túlzás, lapozzunk). Sírtam Tepinek, hogy mindenki olyan boldognak tűnik, csak én vinnyogok itt.

Valahol az eszemmel tudtam, hogy nincs igazam. Hogy belőlem is csak az a néhány megosztott cikk látszik, a boldog lánybúcsús album (nem mellesleg az az este azon kevés esték egyike volt, amikor tényleg boldog voltam az utóbbi hónapokban), az állapotváltozás, hogy már házas vagyok (és a több mint 200 lájk). Ennyi. Joggal hihette T., hogy olyan boldogságom van, mint még sose.

Hát nincs. Hagyom, hogy elnyomjon valami, amin minden erőmmel próbálok változtatni. Talán ez a baj. Nem lenne szabad ennyire akarnom. De valahogy még ez sem megy. Elvesztem magam szép lassan.

Közben meg tudom, hogy nem könnyű azoknak sem, akik a tökéletesre utómunkázott és meseszép profilképet, a tengerparti nyaralást, vagy a szurkolói fotót osztják meg. Hogy az ő szívüket is változatos bánatok facsarítják. Nem nyugtat meg ez a gondolat. Szeretem őket, nem kívánom nekik ezeket a nehézségeket. Nem érzem magam könnyebbnek az ő bánatuktól.

Eredetileg arról akartam még írni tegnap, hogy mekkora zen van. Hogy amikor felálltam szombaton a vacsora asztaltól, akkor megszállt valami leírhatatlan nyugalom, ami azóta is tart. Jelentem, sajnos ma reggelre elmúlt. De azért így is egész hosszú ideig tartott ahhoz, hogy teljesen kiélvezhessem. És nem köszönt el nyomtalanul, mert most könnyebb tudatosítanom magamban, hogy mik a céljaim, és hogy semmi sem olyan fontos, mint hogy valaki vár otthon, akit nagyon szeretek, és akit boldoggá tudok tenni.

Minden nehézséggel meg tudunk küzdeni - ezt mantrázom magamnak, és végre alábbhagyott a hányinger és a görcs a gyomromban. Haladok. Valahol lebegek a furcsán békés és a riadt között. Kell, hogy legyenek megoldások.