Holdvilág

Szemedbe néznék, de talán kevés leszek,
ezerféle zaj bömböl, furakszik közénk,
és nem csak a zene, a pupillád is hideg,
szégyenöröm, hogy egésznap veled.

 Szégyenöröm, hogy egésznap veled
lennék, mint lenni csak egyedül lehet,
és hallgatnám melleiden át a szíved,
a visító zuhanyrózsát végigszántva.

 A visító zuhanyrózsát végigszántva
a pórusokon, félelmet súrolnék le rólad,
vágyat ölelésben dörzsölnék bőröd alá,
zuhanyzó üvegén törném a számat.

 Zuhanyzó üvegén törném a számat,
ahogy hozzád dőlök, átkarolom lábad,
de csak a levegő fogy, ahogy tisztulsz,
és köréd szilárdul velem az emlékezet.

 Köréd szilárdul velem az emlékezet,
minden kedves és fáradt mozdulattól.
Felejtésre ajánlott, kipróbált gyógymódok,
ezektől nyílnak még kitölthető terek. 

Ezektől nyílnak még kitölthető terek
a nőben, ha a szeretet belül talált helyet.
Bevált terápiák, félrevezető leírással,
hisz átoperálhatatlan, ami benned sikerül. 

Átoperálhatatlan, ami benned sikerül
belőlem, mint ébredő állatban az első álom,
szunnyadó emberben az élet. Átmenetileg
minden hordozó egy elhordható benyomás. 

Minden hordozó egy elhordható benyomás
a létben, mennyi kedves szó esett félre mellettünk
így, észrevétlenül. Közben a legapróbb félelmek is
bevésődtek. Saját erdőnk ráncos oszlopai. 

Bevésődtek saját erdőnk ráncos oszlopai
a bőr alá, az arc elé, a hang mögé és a szembe.
Vajon kibírják ezek a nézések az öregedésem?
Felolvasol, és szemüveged kedvesen billen.

Felolvasol, és szemüveged kedvesen billen félre,
mikor öledbe hajtott fejemen az első szürke hajszálat
észreveszed, hiszen őszülni már nem lehet akárkivel,
most végre szemedbe néznék, de talán kevés leszek.

Belenézek a tükörbe. Látom a szomorú szemeket, a finom kis ráncokat körülöttük, a melleim, a combom, a hasam, az arcom. És arra gondolok, hogy neked mennyire nem tetszene.

Én nem tudok vele igazán mit kezdeni, ez jutott. Bár bizonyára lehetne sportosabban élni, normálisan étkezni, erőfeszítéseket tenni -- csak mégsem csinálom. Nem okolok emiatt senkit. Minek?

Hol van az a lány, aki azon a bizonyos angolórán felemelt fejjel Mkára nézett és a szeme közé vágta, hogy pont leszarja, hogy Mka szerint ő szép-e vagy sem, mert magának éppen elég jó.

Mondjuk, hogy magamnak elég jó vagyok-e, az éppen nem érdekes, hiszen az ember magával van összezárva, akár akarja, akár nem. Mások meg úgyis elmennek -- ha a testük nemis, a lelkük biztosan. Aztán majd a testük is.