S. már sokszor elmondta nekem, hogy ha szeretsz valakit, az azt jelenti, hogy feltétel nélkül elfogadod. Feldmár Andrásra, a neves pszichológusra hivatkozott. Utána olvasgattam kicsit Feldmárnak is, meg az egész témának. Mert nem egészen tudtam egyetérteni az én drága S.-emmel. Mindig azt éreztem a szavaiból, hogy nekem mindent el kell fogadnom a másikban: azt is, ha füvezik.
Aztán arra a következtetésre jutottam, hogy Feldmár nem fogalmaz elég egyértelműen a témában. Illetve szót fogadnék neki: az egyik könyvét azzal kezdi, hogy senkinek ne higgyünk el semmit feltétel nélkül. Hát én neki sem hiszek feltételek nélkül.
Mert igen: a szeretet azzal kezdődik, hogy megismerem a másikat. És igen, olyannak szeretem, amilyen. Elfogadom. Vagy legalábbis igyekszem. De el kell-e fogadnom valamit, amivel nem tudok sem egyetérteni, sem azonosulni? Valamit, ami olyan mássá teszi? Engem úgy neveltek, és én olyanokat olvastam össze, hogy "a drog rossz". Nem csak azért, mert függőséget okoz, elnyeli a pénzt és fizikailag is káros - én azt hiszem (és nem, tapasztalatom nincs, szal annyira azért nem ugrálok), valamit a lelkiekből is elvesz. De ezt nehezen tudom megfogalmazni. Inkább csak intuíció. A külső (csak annyiban külső,h nekem nem volt szerencsém próbálkozni) szemlélő megérzése. Hát hogy mondjam ezek után neki, hogy "Nem baj, Kicsim, csináld csak, én így is szeretlek."
Mert basszus az a durva, hogy én tényleg szeretem még így is! De csak olyan értelemben, ha a szerelmet nem tesszük egyenlővé az egyetértéssel. Mert az elfogadás és az egyetértés között bizony van különbség. Azt hiszem, ez az, amit S. nem értett meg teljesen. Én is csak most.
De hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezzel megoldottam a problémát. Mert találtam Feldmár előadásában egy érdekes részt. Idevág az is a témához. Arról szól, hogy kit tudunk, kit kellene szeretnünk. Idézek belőle:
"Hogy lehet elfogadni egy másikat? Én nem azt mondom, hogy el kell fogadni a másikat. Az embernek észre kell vennie, hogy el tudja-e fogadni a másikat. Például ha most valakinek udvarolnék, akkor odafigyelnék, a saját élményeimre figyelnék. Arra figyelnék, hogy valóban örülni tudok-e a másiknak úgy, ahogy van. Hogyha abban a pillanatban, úgy gondolkozom, hogy ez a nő igazán jó lenne, ha egy kicsit ez meg az meg az... akkor már tudom, hogy nem kell mindenkit szeretni. Én nem vagyok Krisztus. De észre kell vennem, hogy kit szeretek, és kit nem szeretek. Tehát nem kell szégyellnem magam, ha nem szeretek valakit! Észre kell venni!"
Csak két kérdésem lenne most. Ha egyetértünk abban, hogy a drogozás káros (nem volt jobb szó), akkor hogyan tehetném meg azt, hogy örüljek annak, ha a másik drogozik? És ha ennek nem tudok örülni és ezt nem tudom elfogadni, akkor már nem is tudom szeretni azt a másikat?
