Mióta megszületett a fiam, azóta egyfolytában csak átértékelem az életem. Beleértve az emberi kapcsolataimat is. Azokat is, amik jól alakulnak, és azokat is, amik rosszul. Főleg utóbbiakat. Főleg Tm-vel.
Tartozok neki egy vaskos bocsánatkéréssel. Talán soha nem fogom a szemébe mondani, talán soha nem fogja megtudni, de magammal szemben mindenképpen szeretnék elszámolni ezügyben.
Már hosszú ideje úgy látom, hogy nagyot hibáztunk (hibáztam én is) azzal, hogy nem vettük észre a szülés utáni depresszióját. Nem nyújtottunk segítő kezet, nem is láttuk a problémát. Pedig ott volt. Magára maradt egy betegséggel, egy súlyos koraszüléssel, önhibáztatással, aggódással, első gyermekes anyaként családi (anyai) támogatás nélkül. Magányosan egy csecsemővel.
És mi nem láttuk meg ezt. Észre sem vettük, hogy a mosolygás és a túlzott(nak tűnő) aggódás mögött milyen árkok húzódnak meg.
Ma már, egy kisbabával, én is látom, hogy milyen tapintatlanok voltunk anno. Mennyire nem tudtunk semmit arról, hogy mivel jár egy csecsemő nevelése, és hogy ehhez az ember nem nagyon kíván egész hétvégés vendégséget vagy hogy ajándékként milyen jól tud jönni inkább még egy csomag popsitörlő.
Félteni a gyermekünket a világ legtermészetesebb dolga. Külső szemlélő számára ez egészen irracionálisnak is tűnhet. Sőt, lehet valóban irracionális vagy túlzó. De sokszor a hormonok és valamiféle ösztönök ragadnak el minket - ma már ezt is látom. Nem volt szép ezért elítélni őt (még akkor se, ha az én féltésem teljesen más dolgokban nyilvánul meg).
A kettőnk közötti viszony megromlásában jelentős része volt annak, hogy ő nagyon bízott abban, hogy én támasza leszek, ha már egy városban fogunk élni. Én viszont épp nagyon másfajta dolgokkal küzdöttem akkoriban, és ez messze sodort minket egymástól. Ehhez már csak tényleg a féltékenység hiányzott, hogy a viszonyunk végleg elmérgesedjen. Nem tudom, hogy helyre tudjuk-e valaha hozni, vagy legalább részben. Már csak azért is, mert eléggé össze vagyunk láncolva. A gyerekek születése talán közelebb hoz minket egymáshoz újra. Legalább annyira, hogy ne a zsigeri utálat legyen az első reakció...