Holdvilág

Mindig eljön. Hol hamarabb, hol később, de sosem úszom meg. Mindig megijedek. Hogy van mit veszíteni. Van mit veszítenem. És onnan már nem megy olyan könnyen, olyan magabiztosan.

Kívülről úgy tűnhet, mintha egyszer csak elkezdenék nem bízni. A valóság az, hogy sosem bíztam. Csak ez egy pont után hirtelen elkezd zavarni. A lehetőségek, hogy mi lesz. Nem tudom, hogy melyik volt az a pont az életemben, amikor a végletesen szentimentálisból a végletesen szkeptikusba fordultam. A bizalmatlanba. Abba, aki nem hisz a szerelemben, nem hisz az örökkévalóságban, nem hisz az ígéretekben, nem hisz senkiben, nem bízik meg senkiben.

Egész sokáig el lehetett ezzel a rakománnyal is döcögni. Nem jó, de egy darabig működik. Aztán már csak fájdalmat okoz. Mindenkinek. Még nekem is.

Azt mondják, az első lépés a probléma felismerése.

A probléma nem én vagyok.**

De bennem van.

Próbálom megváltoztatni. Nem magam. A szemléletem. A viselkedésem. Próbálok bízni. Próbálok hinni.

Mi történhet? Fájni fog?

Mert így nem..?

----------------------

** ezt mondjuk még jó sokszor le kéne írnom, hogy el is higgyem

Menthetetlenül itt az ősz. Mindig kiszagolom. Meglátom. Amikor már nem olyanok a fények, nem olyan a szél és nem olyan a levegő szaga.

Tegnap kimentem a konyhába csinálni egy teát az irodában és amikor kinéztem az ablakon, akkor láttam a nyárfa elsárgult leveleit. Valószínűleg a nagyja még tavalyról maradt itt. De akkor is az volt az első dolog, ami bevillant, hogy ennyi volt az idei nyár. Már azelőtt éreztem, hogy az esti vihar 10 fokot hűtött volna a levegőn, vagy hogy igazából elborongózott volna az idő.

Ma már igazi őszi szél van, őszi fényekkel. Nekem a nyár az igazi lételemem, a sok napsütés, a meleg éjszakák mindig energiával töltenek el. A tavasz mindig reménnyel.

Az ősz pedig a legszebb. A legjobb fények, a gesztenye, a színes harisnyáim, a séta, az utolsó napsugarak megbecsülése. Most hosszú ősz lesz. Érzem. :)