Nagy Teréz:
Néha odamennék egy évvel, egy hónappal, egy nappal, egy órával korábbi önmagamhoz, és jól hátbavágnám, hogy ne hidd ezt, ne mondd ezt, ne képzeld ezt, ne írd ezt.....
Néha olyan érzéssel gondolok, mondok, vagy írok dolgokat, mintha valaki hátba akarna közben vágni.....
Vajon olyankor már pontosan tudom, hogy a kétely a jövőtől való?..... Félelem...... kételkedem a jövőben.
A legnagyobb harcot végső soron önmagunkkal vívjuk.
A látszat ellenére nem vagyok G. barátnőm támasza. Nincs szüksége támaszra. Sokkal erősebb annál. Hosszú évek bezártsága és félelmei után végre rájött, hogy csak egyetlen ember boldogságáért felelős: a sajátjáért. De azért nagyon is.
A múltkor egy régi ismerősöm blogját olvasgattam, mikor megütötte a szememet ez a rész: "Továbbra is az elutasítást és az érdektelenséget kaptam (milyen meglepő), de azért hálistennek megedzett az élet, és próbáltam a lehető legerősebben kizárni mindent, és arra koncentrálni, ami nekem jó. Elhittem magamról, hogy jó az, amit csinálok, még akkor is ha jelenleg senki nem gondolja úgy."
És csak irigyelni tudtam. És G. barátnőmet is irigyelhetném, bár mivel őt sokkal-sokkal közelebbről ismerem, ezért pontosan tudom, hogy semmi irigylésreméltó nincs az életében, sokkal inkább becsülendő, hogy mindazok ellenére (vagy éppen azok miatt) eljutott odáig, ahol most tart.
Ő azt hiszi, hogy én mindig megoldom egyedül és siránkozás nélkül a problémáimat. Ez nyilván hülyeség.
Énis harcolok, mint a legtöbben.
Gca befejezte az iskolát. Egy félbehagyott fősuli és egy szintén félbehagyott egyetem után, azok után, hogy előbb kebapot árult, aztán titkárnő volt, Németországban befejezett egy iskolát. És én azt éreztem, hogy büszke vagyok rá. Pedig már évek óta nem találkoztunk. Nem beszéltünk. Nem is tudunk egymásról igazán semmit. Csak a múltunk egy darabkája köt össze minket. Nem is mertem odakommentelni, hogy büszke vagyok rá, csak diszkréten belájkoltam a bejegyzését.
Mások is töprengenek ennyit az elmúlt dolgokon? Vagy ami elmúlt, azt átlapozzák és a jelenre, a jövőre koncentrálnak?
Én sokat agyalok régi dolgokon, régi embereken. Ezer szállal kötődök. Ezer emlékkel. Ezer tanulsággal.
Ezeket már senki nem veheti el.
***
ahogy a Labirintus végén Jennifer Connelly mondja David Bowie-nak: "nincsen hatalmad fölöttem"
hát, végülis senki se mondta, hogy könnyű lesz
***
félpogácsák, két cikket hiányoló csokoládétábla, megbontott de jóformán érintetlen chips, ízetlenné váló falatok, nem vagyok éhes de úgy ennék valamit
***
folyton dokumentálsz
