Kedves Anya!
Nekem valahogy sose volt könnyű veled. A kedvenc gyerekkori anekdotáim, amikkel apa szokott traktálni minket, mind arról szólnak, hogy nekem nem te vagy a támaszom. Hogy mi valahogy nem értjük meg egymást igazán.
Van néhány meghatározó emlékem rólad. Például amikor gúnyolódtál a gyermeki csacsiságomon. Amikor pofon ütöttél. Amikor napokig nem szóltál hozzám, hogy megbüntess. Amikor azt mondtad, hogy nálam önzőbb embert nem ismersz. Amikor azt mondtam neked, hogy "nem akarom, hogy a barátnőm legyél, azt akarom, hogy az anyám legyél".
Megbüntettél. Fájt. Biztos vagyok benne, hogy számtalanszor okoztam neked énis fájdalmat. Már sajnálom. Nem akarok kegyetlen lenni. És nem akarok olyan lenni, mint amilyen te voltál velem.
Évekig rettegtem attól, hogy nehogy gyerekem legyen. Két okból: egyrészt úgy gondoltam, hogy kitagadnál a családból, másrészt nem akartam anya lenni, mert nem akarom úgy csinálni, ahogy te csináltad.
Pedig sok dolgot jól csináltál. Már látom, hogy van mit eltanulni tőled.
Azt hiszem, a mi kapcsolatunk már mindig ilyen ambivalens lesz. Senki sem tud úgy megnyugtatni, mint te. Ha valami igazán aggaszt, és rá tudom venni magam, hogy elmondjam neked, akkor a te szavaid mindig megnyugtatnak. Nyilván kerülöm az efféle helyzeteket.
Én más anya szeretnék lenni. Olyan, aki nem nyomást gyakorol a gyerekére, hanem támasz számára. Akiben megbízhat, és aki ezt ki is tudja fejezni. Aki elfogadó. Aki mindig kész nevetni. Aki engedi hibázni a gyerekét.
Aki mindig megbocsát. Azonnal.