Van az a furcsa lelkiállapot, amikor csak lebegsz és nem hagyod, hogy bármi mélyebben bejusson. Vajon azok, akik igazán vastag falakat húznak maguk köré, azok az egész életüket így élik le?
Nem vagyok biztos benne, hogy ez rossz.
Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó.
Gyógyítom magam. Igyekszem.
Az írás terápia. Az olvasás is terápia.
A zene veszélyes. Vagy nagyon segít, vagy nagyon nem.
Rossz itthon egyedül gondolkodni. Rossz gondolkodni. Rossz egyedül. Rossz gondolatok mindenfelől. Már az is megfordult a fejemben, hogy vállalok valami munkát, akármilyet, csak ne kelljen itt lenni. Aztán rájöttem, hogy NEM! Nem akarom feladni az álmomat! Olyan régóta szeretném. És végre van rá lehetőségem, van hozzá erőm. Meg fogok tanulni webprogramozni. Megtanulom!
Olyan jó volt tegnapelőtt B.-vel találkozni. Váratlan boldogság. Egy darabka abból a világból, ahol bár nem volt minden a helyén, de tudtam mit akarok, és tudtam, hogy az úgy lesz jó. Jó ölelés. Boldog ölelés. Baráti ölelés. Bátorító ölelés. Tudd_hogy_hiányzol ölelés. Jó_hogy_végre_látlak ölelés.
amikor görcsbe ugrik a gyomrom. az érzést, hogy nem léphetek közelebb. a falakat. hogy sosem fogom tudni, hogy meddig csak tettetés a "jól vagyok" és mikortól igaz. ezért az agyam egy része már most elhiszi valahogy. hadd fájjon? szorongás. gombóc a torkomban. félelem.
mindig csodálkoztam, hogy ezt sose küldte(d) el nekem. most én küldöm
ez meg azért, mert nem lehet nevén nevezni
Még tegnap (vagy tegnapelőtt? egy ideje megszűnt az időérzékem) eszembe jutott ez a Jóbarátok epizód. Mert az élet minden helyzetére van egy Jóbarátok jelenet (minimum). Az én kedvencem Phoeboe, de mindenki tudja, hogy igazából Monicára hasonlítok legjobban. (és némi szenvedés után azt is sikerült összehozni, hogy értelmesen ágyazza be a videót)
